Kós Károly: Márton és György

A vallás megalapítása és az egyház szervezetének első nehány századbeli megalapozása és kiformálása óta a nyugati keresztény világ első, igazán mélyreható, lelkeket átformáló, új világot, új szellemet vajúdó reneszánszának termékenyülő, fogamzó időszaka a XIV. század. Európai földi világunk munkálását is akkor érlelte oda az Idő, hogy ebbe a megmunkált és megtrágyázott földbe bevethette immár a magot, melyből a XV. században kisarjadt az új, alapjában más világ, a maga új, a régitől merőben különböző emberével: mai Európánk, sőt mai világunk és mai emberünk egyenes őse.

    A keresztény Európának és emberének ezt az első, igazi forradalmát nem jelezte előre semmiféle szembetűnő, külsőségesen észrevehető esemény, emberi cselekedet, vagy éppen isteni csoda. Sőt. Mindenütt, minden téren a megnyugvás, a megállapodás kétségtelen jelei. A kora középkor európai népmozgalmai régen nyugvópontra jutottak; a népvándorlást Európa elfelejtette. A mai nemzetek mai helyükön vannak már, sőt jobbára mai határaik között államilag is berendezkedtek, vagy folyik a berendezkedésük. Anglia angolul beszél már, Franciaország, Németország egyenrangú birodalmak formájában egyenlő esélyű ellenfelekként néznek farkasszemet egymással és versenyeznek Itália és az egyház felett való uralomért, illetve az európai elsőségért, a római császárság jussáért. A gyógyíthatatlanul beteg Bizánc feladta Itáliát egészen és itt a világ újra oda esett vissza politikailag, ahol az antik római uralom előtt volt: apró városköztársaságok és zsarnokságok konkurálnak és tülekednek egymással kereskedelemben, iparban, hatalomban és – kultúrában. S a nagyok és aprók eme vak és egyelőre eredménytelennek látszó versengésében szinte észrevétlenül, de állandóan és céltudatosan nő hatalomban újra naggyá – Róma, a pápaság Rómája.

    A kereszténységet fenyegető új keleti szellem-hatalom, az Európába is betört iszlám, hódító útjában a Spanyol félszigeten kénytelen megállani, hogy aztán lépésről-lépésre szoruljon kijjebb a keresztény Európából; és Ázsiának most nyugatnak nyomuló utolsó ellenséges hulláma, az oszmán-törökség még csupán a keresztény Bizánc kisázsiai birtokait szedegeti el sorjában, – kiváló örömére a keresztény Rómának, melynek így kezére játszik ezeresztendős nagy konkurensének, a keleti keresztény egyháznak, a „scizmá”-nak megsemmisítésében.

    Nincsen Európa levegőjében immár semmi nyughatatlanság, semmi előjele a viharnak. Az egyház aratja Krisztus beérett vetését, s a népek megnyugodtak az egyházban. A népek egymás testvérei a növekedő jólétben; a várak nem zordon hadieszközök csak, de a pompa, az úri gazdagság, a lovagi műveltség, a költészet és művészet hajlékai; városok alakulnak, szaporodnak és rohamosan gazdagodnak, az ifjú polgárság formálódik és izmosodik; kolostorok és plébániák jóléttől duzzadnak és építenek, bővítenek, díszítenek. Minden, de minden nyugalmi helyzetében megállapodottnak, megelégedetnek és jövendőjében bizonyosnak látszott.

    Európában akkor szinte teljes szélcsend volt.

    Ki vette észre, s ki tartotta volna számon azokat az apró, itt-ott, a legkülönbözőbb helyeken és körülmények között, a legkülönbözőbb formákban és váratlanul megvillanó jelenségeket, melyek egymástól függetlenül és látszólag minden ok és következmény nélkül csillantak fel és enyésztek el a derülten tiszta horizonton, mint nyárvégi meleg, szélcsendes éccakákon a néma, száraz villámlás. Ki vette volna észre, hogy egy szürke angol professzor, valami Wicliff János nevű, egészen furcsa szikrákat hullat tanítványai lelkébe, melyek félszázad múlva hatalmas lángra lobbannak majd – Európa másik oldalán: Csehországban, s még száz esztendő múlva az egész keresztény világban. Ki vette volna észre, hogy Firenzében egy piktor, bizonyos Giotto nevű, akkor már vonalaiban és színeiben megálmodta azt az álmot, melyből száz esztendő múlva a valóságra virágzott a Botticellik s utána a Leonardók és Raffaelek csodálatos reneszánsza.

    S ki tartotta számon, hogy akkor már halott is volt az a Niccolo Pisano nevű sienai képfaragó mester, aki a dóm gótikus szószékének domborműveiben elvetette azt a magot, melyből száz esztendő múlva, soha senki által addig nem ösmert virágok új gyönyörűségeket ígérő bimbói fakadtak meg a napkeleti rengeteg erdőkön túl való alig ösmert Transsilvánia nevű tartományában bizonyos Márton és György nevű emberek mintázófája nyomán és öntőműhelyében, hogy teljes kinyílásuk előtt reménytelenül elhervadjanak ama zordonságban és nyomtalanul eltűnjenek a világból. Hogy újabb száz esztendő múlva pompázva, ragyogva és illatozva nyíljanak ki az áldott Itáliában, minden idők legnagyszerűbb lovasszobrában, Donatello páduai Gattemelatajában…

    A XIV. század a kiteljesedett termését arató gótika százada. A gótikáé, mely elgondolásban, szerkesztésben, anyagban, technikában, kifejező formájában tökéletes, tovább nem fejleszthető és a középkori nyugati keresztény szellemnek és gondolatnak a művészet formanyelvén való egyenértékű kifejezője. A keresztény lélek kívánsága beteljesült vele. Ezen az úton nincsen tovább, mintahogy Bizáncban, a XI. században nem volt tovább. Itt vagy az öregség jön és utána a bizonyos halál, vagy a forradalom és vele az újjászületés.

    Európában a forradalom jött és a XIV. század vetette el a magot anélkül, hogy ő maga erről tudományt vett volna még. Már a XIII. században a Pisanokban készült a magvetésre az Idő, és a XIV. században a nyugati szélen a Wicliffekben és a keletin a kolozsvári művésztestvérekben és közben itt is, ott is elszórva a magot a földbe.

    *

    Amióta a hivatalos és hivatásos tudomány foglalkozik a prágai Szent-György szoborral, annak művészettörténeti és stílusbeli jelentősége állandóan nő és súlyosbodik. De ezzel együtt növekedik a szobornak és alkotóinak, a két kolozsvári mesternek problematikája is.

    A természetben nincsen ugrás és nincsen ugrás a művészetben sem. Oka van minden eredménynek és előzménye minden következménynek. Logikátlanság nincsen, deus ex machina módjára csodák nem történhetnek. S mégis, a kolozsvári Márton és György Szent-György szobor művészi és technikai meglepetése volt a maga korának: forradalom a gótikus szobrászat tradíciója ellen, mely a szobrot csak mint az architektúra kiegészítését, díszítését hagyta érvényesülni, de mint önálló, magáért való, magát jelentő művészi alkotást nem tudta elképzelni és nem akarta megtűrni. A keresztény középkorban nem volt szabadtéren, önmagában, architektúrával nem kapcsolt, illetve nem architektúrába illesztett szobormű. De a keresztény középkor emberábrázolásának egyéb, ikonográfiai kötöttségei is voltak beállításban, ruházatban és stilizálásban, melyhez a középkor céhbeli művésze természetesen és gondolkodás nélkül ragaszkodott.

    Ezzel szemben a kolozsvári művésztestvérek szobrokban merőben új művészi célokat szolgáltak új formában: architektúrától független, közel életnagyságú, bronz lovasszobrot alkottak; az egyháznak egy szentjét a maguk korának és maguk nemzetének lovagi ruházatában és viseletében, az egykorú magyar lovaskatona lószerszámaival, nyeregformájával és lehető realisztikus ábrázolásban.

    …Közvetlen elődje tehát a Márton és György mesterek szobrának nincsen. S utánuk jó félszáz esztendővel születik meg csak Donatello Gattemelatája Pádovában és szinte pontosan száz esztendővel Verocchio Colleonija Veneziában…

    *

    Ha nem így történt volna, nehezen tudnók elhinni: egyetlen nem magyar műtörténész, vagy archeológus nem akadt az utóbbi száz esztendőn belül, amióta hivatalosan is komoly tudomány a művészettörténelem és az archeológia, aki a prágai Szent-György szobrot a magyar géniusz alkotásának, mestereiket magyar művészeknek sorozta volna be. Szinte egyöntetűen megegyeztek abban németek, lengyelek és csehek, hogy Márton és György német szobrászok alkotásuk pedig a német művészet, a német géniusz csodálatos termése. Ezt a szerintük magától értetődő megállapítást erdélyi szász műtörténészek csupán azzal toldották meg, illetve szűkítették meg, hogy a művésztestvéreket erdélyi szászoknak jelentették ki azzal a megokolással, hogy a szász alapítású Kolozsvár a XIV. században szászváros volt.

    És ebben a megállapításban sok ideig gondolkozás nélkül, szolgai módon osztozott igen sok magyar művészettörténészünk és archeológusunk, köztük a tekintélyes Hampel is. A felvidéki származású Divald Kornél pedig csak annyiban módosított ezen a megállapításon, hogy a pozitív megállapítás helyett egy negatívumot emelt ki: Márton és György mestereknek csupán annyi a közük Erdélyhez és Kolozsvárhoz, hogy Kolozsváriaknak (de Clusvar) nevezték magukat, de semmi több.

    Tudnunk kell azonban azt is, hogy ezek a megállapítások egyszerű feltevések, melyeknek a világon semmi más alapjuk nincsen, mint tagadása a magyar műveltség és a nyugati kultúrnépekével egyenértékű magyar művészi termelés lehetőségének. Mai napig Márton és György mesterekről a műtörténet ennyit tud: Édesapjuk festőmester volt, Miklósnak hívták és Kolozsvárinak vallotta magát. Egykorú feljegyzés így nevezi: Magister Nicolaus pictor de Colosvár. A két testvér Menesi Demeter váradi püspök megbízásából kb. 1365-ben három bronzszobrot készített: három magyar szentnek: Szent Istvánnak, Szent Imrének és Szent Lászlónak gyalogos, álló bronzszobrait, melyeket az új váradi püspöki katedrális oldala mellett talapzatokra állítottak fel. 1373-ban, valószínűleg valami prágai német főpap megrendelésére, (s nem, mint feltételezték Nagy Lajos király megrendelésére) készítették el és állították fel a prágai várban, a Szent György-templom előtt Szent György bronz lovasszobrát. (Ma a vár harmadik udvarán, a tanácsház előtt áll.) 1390-ben Zudar János váradi püspök megbízásából készítik el főművüket (illetőleg, amit feljegyzések szerint főművüknek kell minősítenünk), Szent László királynak, a váradi püspökség és Erdély védőszentjének életnagyságú, vagy talán még nagyobb léptékű bronz lovasszobrát. Hogy e szobrokon kívül miféle munkáik vannak, nem tudja senki, csak feltételeznünk lehet és kell, hogy bizonyára mintáztak és öntöttek, vagy domborítottak, véstek más holmit is, talán érmeket, dísztárgyakat, templomi felszereléseket, pecséteket, esetleg ötvös műveket. De mireánk egyetlen művük maradt, amely kétségtelenül az övék: a prágai Szent György lovasszobor. Váradi gyalogos szobraik közül talán a Szent Lászlóénak maradt meg egy töredékes, kőből faragott másolata, és valószínű, hogy a győri Szent László-herma az ő Szent László lovasszobruk fejének, ha nem is másolata, de a szobor fejének mellszoborrá alakított, erősen stilizált változata, amely az eredetinek főbb vonásait, különösen szellemét hűen tükrözi. Ezek a Kolozsvári testvérekre és műveikre vonatkozó összes adatok, amelyeken kívül több pozitív adat senkinek rendelkezésére nem áll a mai napig.

    Ezeken a pozitívumokon kívül azonban, – és ezt javára kell írnunk a velük és művészetükkel komolyan foglalkozó nem magyar művészettörténetíróknak megállapításaik kapcsán egy negatívumot is konstatáltak. Azt, hogy a kolozsvári művésztestvérek egyetlen fennmaradt alkotásában, a prágai lovasszoborban nem lehet kimutatni sem közvetlenül, sem közvetve egyetlen korabeli, vagy megelőző német mester, vagy iskola hatását, sőt kénytelenek megállapítani azt is, hogy a szobor művészi felfogásában inkább francia, vagy itáliai szellemhez áll közelebb, mint a némethez…

    *

    A művészethistóriát mindenekelőtt a mű maga érdekli, csak másodsorban a művész. A kolozsvári művészpárral kapcsolatban is sokszorta több fáradságot fordítottak a szakemberek a Szent György-szobor stílusproblémájának megfejtésére, mint Márton és György mesterek emberi életproblémájának tisztázására. Felületesen és felelőtlenül megállapítottak annyit, hogy a művészek kolozsvári születésű németek. S nem vették észre a német és cseh, valamint a véleményüket szolgailag elfogadó magyar szakemberek, hogy ezzel a könnyelműen felületes felvetésükkel egyszerűen megfejthetetlenné tették a – művészi problémát, megoldhatatlanná azt a kérdést, hogy a XIV. században, Európa keleti felén, minden előzmény és következmény nélkül hogyan születhetett meg a gótika megállapodott művészi hagyományai és német szobrásziskolák szinte törvényszerű formakényszere ellenére, ez a gótika stílusszabályainak és a német művész-hagyományoknak egyszerűen fittyet hányó szobrászművészeti eredmény: a Szent György-szobor.

    Örök kár, hogy Márton és György mesterek többi igazolt alkotásai, a váradi három gyalogszobor és főképpen legmonumentálisabb és legérettebb alkotásuk, Szent László király váradi lovasszobra lepusztultak: 1660-ban, Váradnak a török által való elfoglalásakor a győztesek összetörték a bronzszobrokat, hogy ágyút öntsenek az ércből, (ami azonban nem sikerült). Kár legfőképpen azért, mert szegényebbek lettünk mi, amúgy is szegény magyarok, egy monumentális szoborral, melyről felállításától kezdve addig az időig, amíg elpusztult, tehát kétszázhetven esztendőn keresztül, aki művelt ember megfordult Váradon, magyar vagy idegen, az kivétel nélkül mind bevallott és őszinte elragadtatással emlékezik meg erről a művészi csudáról. De kár azért is, mert ha a nem magyar szentet ábrázoló Szent György mellett, vagy akár mellette is, a magyar Szent László király lovasszobra alapján lehetne elemezni az alkotó mesterek művészetét és megmérni munkájuk eredményét, akkor a testvérpár fajbeli, illetve nemzetbeli hovátartozása és ezzel együtt művészetüknek ma megfejthetetlen stíluskérdése meg volna fejtve.

    De még így is, csupán a meglévő gyér és rideg adatok és az egyetlen szobormű birtokában közelebb jutottak volna a szakemberek a megoldáshoz, ha kutatásaikban, elgondolásaikban nem messziről, kívülről, de a testvérpár származási helyéből, működésük területéről kiindulva próbálták volna őket, életsorsukat és művészi lehetőségeiket megérteni. Lehet, hogy a Céhbeliek kinevetnek, de hiszem, hogy azok, akik a testvérek művészetével, munkájuk látható és megmaradt csudálatos eredményével foglalkoztak, legutóbbi méltatójuk, Balogh Jolán kivételével, vizsgálataik során éppen azt felejtették el közelebbről és részletesebben figyelembe venni, ami nélkül valóban bajos a művészek életsorsát, gondolkozásmódját, lelkivilágát és azt megérteni, hogy dacára zsenialitásuknak, mesterségbeli rátermettségüknek, még életükben megért kétségtelen sikereiknek, miért maradtak művészetükkel olyan társtalanok, miért olyan egyéniek, miért nincsen közvetlen elődjük, iskolájuk és közvetlen utódjuk.

    Egyetlen kiinduló pontot kell csak nagyobb figyelemre méltatnunk, mint ahogy eddig tették és egyetlen, teljesen önkényes felvetést megváltoztatva más és talán természetesebb felvetésekből kiindulnunk, s abban a pillanatban eloszlik minden homály, mely ma a testvérpár emberi és művészi jelenségét ködösen bizonytalan, megfoghatatlan, sőt valószerűtlen kísértetté teszi s munkájuk eredményét a műtörténet szemében megmagyarázhatatlan, játékos véletlenné. Ha egyszerűen, s a valószínű valóságnak megfelelően, abból indulunk ki, hogy Márton és György gyökeres kolozsvári magyar polgárfiúk és az akkori kolozsvári magyar voltukból próbáljuk meglátni őket, megkonstruálni életüket az akkori lehetőségeken belül, akkor mindaz egyszerre, s magától értetődően értelmes, logikus, élő valósággá egyszerűsödött le.

    De csak abban az egyetlen – és legtermészetesebb – esetben, ha Márton és György magyarok, erdélyiek és törzsökös kolozsvári polgárfiúk. Mert erdélyi magyarnak és ráadásul kolozsvárinak születni több, mint predesztináció: kiszmet az, mely ellen nincs apelláta sem földön, sem égben.

    Nem kétséges, hogy a vérségi különbség, a faji különbség következménye gondolkozásbeli, szellembeli és idegbeli különbség minden időben és minden helyen. A vérileg, fajtában már meghatározott és mástól különböző szellemiség munkalehetőségét, érvényesülését pedig nem kis mértékben irányítják, befolyásolják a közvetlen környezet politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyai. Ha ez igaz minden emberre vonatkozólag általában, sokszorosan igaz a művészre.

    Ha valaki magyarnak születik, az önmagában, vérségi okokból jelenti annak idegbeli, szellemi, világnézeti különbözőségét minden nem magyar vérű embertársától. S ez a magyar megint más, ha Duna vagy Tisza menti, vagy pedig erdélyi; de erdélyiségében is nagy különbség van a kolozsvári, vagy más városi között.

    A kolozsvári ember egészen más, mint teszem azt a szebeni, vagy a kézdivásárhelyi, vagy éppen az alföld széli váradi. Ugyanazok mellett a külső életfeltételek mellett is, ha ugyan lennének az életben két ember számára egyenlő feltételek. Kolozsvár ma is, s régen is, bizonyára másképpen alakította ki a maga népének lelki formáját, természetét, temperamentumát, mint más város. Talán azért, mert más itt a föld, a levegő, a víz, mások a környező hegyek és környező népek, mint másutt, talán más, belsőbb okokból, nem tudom. De bizonyosan így van; a város és a város gyermekeinek életstílusa más, mint máshol. Nem tudom, másutt is így van, de Erdélyben a városok nagyon különbözők egymástól. Nemcsak külsejükben, hanem s főképpen lelkükben. Összetett oka van ennek: nincsen két városunk, amelyiknek topográfiája, éghajlata, külső természeti viszonyai azonos, vagy közel rokon is volna (mint pl. az alföld városaié nagyjából), s nincsen, a Székelyföld városainak egyrészét kivéve, olyan két városunk, amelyiknek története, sorsa ugyanaz s polgárságának vére azonos, vagy vegyülékében közel azonos is volna. Még a tiszta szász városok is különböznek e tekintetben egymástól. Hiszen Brassó szászai egészen más fajtájú németek, mint Szebenéi és ismét mások Beszterce szászai. A kolozsvári szász telepesnek, aki talán Flandriából került ide, miféle vérbeli, fajbeli rokonsága lehet (a közös germán eredeten kívül) a szászvárosi szász telepeshez, aki talán a Rajna mellől kérezkedett be Erdélybe.

    Nem akarhatjuk letagadni az igazságot: Kolozsvár polgárságának egy része, beköltözködésük idején, a XII. században talán jórésze – német telepes. De Kolozsvár nem szász alapítás. A vár és a vár környéki falu régen megvolt, amikor a bevándorló szászok a városba költöztek. Szent István korától királyi vár volt, az első erdélyi öt várispánság egyikének vára. Magyar neve: Clusvár, régibb, mint a németre fordított neve: Klausenburg; oklevélben is az előbbi fordul elő korábban.

    Királyi vár volt tehát és tisztjei, fegyveres népe természetesen magyar. A várba telepített és várnak szolgáló mesteremberek egy része is bizonyosan magyar: az íjgyártók, nyergesek, szíjgyártók, kovácsok, szűcsök, mert ezek magyar mesterségek. Idegen fajtájú népek voltak talán a szolgáló rabok, a földmívesek, a pásztorok, aztán az odahúzódott kalmárok, meg a kő és faépítéshez értő mesteremberek és a takácsok s ötvösök. Ezek egy része benn a várban lakott, más része kiszorult a vár alatti hostátba, az akkor még igen szerény falucskába. A vár és falu lakói tehát jórészt magyarok, kisebb részben szláv népek, bolgárok, maradék székelyek, esetleg jövevény taliánok és böszörmények, vagy görögök is. Nem valószínű, hogy német jutott volna ide, a keleti Kolozsvárra. Az állandóan, de lassan növekedő falu lakosságát később főképpen a környék beszűrődő lakossága szaporította és a város közvetlen szomszédja nyugat felől akkor is a magyar Kalotaszeg volt.

    Így született és nőtt, népesedett a szamosparti Kolozsvár valahol a mai Óvár helyén. Kétszáz esztendő alatt sem tudott azonban jelentékennyé fejlődni, és mint királyi vár sem volt eléggé fontos, mert III. Béla király 1192-ben a kolozsmonostori bencés apátságnak adományozta mindenestül. Valószínűleg az adományozás előtt nem sok idővel, vagy közvetlenül utána települtek le a faluban a hazát kereső szászok a régi lakosok mellé és azt hiszem nem kétséges, hogy az ő munkájuknak, szervezőképességüknek nagy része, talán döntő része van abban, hogy már 80 esztendő múlva, 1275-ben a király elveszi a bencésektől „Clusvár”-t és úgy adományozza az erdélyi püspöknek, hogy egyúttal városnak nyilvánítja és lakóit szabad polgároknak.

    Ettől az időtől kezdve erősen népesedik a város és hamarosan túlnő a régi várfalakon úgy, hogy igen rövid három évtized alatt a mai főtér körül ú, nagy külváros épül, kisrészben az óvárosból kiszorult szász lakossággal, nagyobbrészben a városhoz húzódó magyar és magyarosodó vidéki népekkel. És Károly Róbert politikája nagyon kedvezett akkor a polgárságnak: 1316-ban a város megszabadul püspöki gazdájától, királyi város lesz belőle s megkapja a szabad pap és bíróválasztás jogát.

    Kétségtelen, hogy a szász telepítés jóidőre szász többségűvé és szász jellegűvé tette a várost, de rohamos fejlődése alatt rohamosan veszíti el szász többségét (hiszen szász pótlás nem volt, vagy igen gyenge a környéki szász telepítésű, de szász jellegüket aránylag hamar vesztő falukból) és Nagy Lajos királyunk idejében, a XIV. század közepe táján határozottan magyarjellegű város. Az óvárban ugyan szászok az urak most is, de az óvár déli oldalán rohamosan épülő új város lakosságának túlnyomó része magyar. a hatalmas négyszegletű piacba torkolló utcák neve magyar és az utcaneveket természetesen a benne lakó magyar polgárság adta. (Ezek a magyar utcanevek megmaradtak aztán több mint félezer esztendeig; az én gyermekkoromban is úgy hívták őket: Híd-utca, Közép-, Magyar-, Monostor-, Széna-utca, Farkas-, Király-, Szent-Péter-, Torda-utca. Aztán a millennium tiszteletére új neveket kaptak ezek a régi utcák és nemrégen megint új neveket.) A város magyar többségét bizonyítja, hogy királyi városi mivoltának első időszakában egyik bírája: Székely Miklós.

    A férfiasodó és megduzzadt, megizmosodott királyi város a század közepén nagy erővel nekifog az új városfal építéséhez, mely a mai belvárost, a régi kerített óvárossal együtt, foglalta magában hatalmas négyszögben. Erdély legszebb piacterén pedig elkezdte építeni a kis ország kétségtelenül legelegánsabb csúcsíves plébánia-templomát, a Szent-Mihály templomot, melynél nagyobb méretű templom akkor csak a gyulafehérvári püspöki dóm volt és később is csak a brassói plébánia templom lett.

    A királyi városnak ebben az első, gyönyörűséges kivirágzási idejében született és gyermekeskedett Miklós mesternek, a piktornak két fia: Márton és György.

    *

    Tehát nem születtek névtelen és nincstelen proletársorsban. Apjuk jónevű tagja volt az építő-céhnek, művészmesterember, a város tekintélyes és gyökeres polgára, aki maga és akit mások is, nem kolozsváriak is „Kolozsvári” Miklósnak neveznek. Ismerik Erdélyszerte és ösmerik Váradon is, a püspöki városban.

    Erdélyben akkor mindenfelé épültek és szépültek a templomok. Új kőtemplomok a népesedő falukon és kisvárosokban, melyekbe oltárkép kellett és falra festett freskók: Krisztus kálváriája, bibliai jelenetek, de Erdélyben különösképpen Szent László királynak, Erdély védőszentjének legenda-képsorozata. Miklós mester bizonyára nem egy ilyet festett és a növekvő fiúk, akik talán néha elkísérték apjukat és segítettek neki festéktörésnél, a naponta friss vakolat felrakásánál és simításánál, talán a rajz felmásolásánál is a falra, megjegyezhették és megtanulhatták a lovas-király megfelelő szokványos ábrázolását, melynek itt Erdélyben egészen helyi jellege alakult ki. A gelenci és bögözi templomok Szent Lászlója alacsony magyar nyeregben ül; ugyanakkor a külföldön a lovagokat magas szegletes nyergekben ábrázolják, amilyenekben valóban ültek is a nyugati lovagok. A prágai Szent-György szobor lovasa – magyar nyeregben ül. A derzsi templom falfestménye ifjú lovagjának arckifejezése pedig ellentétben az olasz, francia, vagy német ábrázolásokkal, nyugodt, tárgyilagos, szenvedélynélküli, mint akár a prágai Szent-György lovagé, vagy a győri Szent-László hermáét…

    A két fiú természetesen szintén mesterséget tanult, egyikük (talán Márton) apja mesterségét: pikturát, másikuk (talán György) ötvös mesterséget. A Szent-György szobor minuciozus részletekkel a kelleténél kissé többet is törődő munkája miatt a műtörténészek azt következtetik, hogy a szobor ötvösmester munkája. Viszont az egész szobor monumentális zárt kompozíciója és maga az a merész gondolat, hogy szabadon álló szobrot terveztek, cáfolja az ötvös mesterember-tervezés feltevést. A kérdés önmagától megoldódik, ha a közösen dolgozó művészek közül az egyik a tervező, a komponáló, a másik a részletekkel is babráló kivitelező. Ez utóbbi az ötvös. Abban az időben az ötvösök metszettek és öntöttek érmeket, művészi pecséteket, (ez utóbbieaknak mind nagyobb divatja lesz az olasz anjuk művészetet kedvelő és istápoló uralma alatt.) De tervezniök kellett és természetesen kivitelezniök kőbe, fába, vagy nemes érce foglalható fém domborműveket is. Tehát érteniök kellett a különböző fémekkel való öntéshez, különösen a mindinkább terjedő bronzöntéshez. György tehát, az ötvös (vagy Márton, az ötvös) megtanult önteni. Domborműveket, feszületeket, apró szobrocskákat. Esetleg a harangöntésnek is elleste a titkát. Mást a Kolozsvárott inaskodó művészfiúk nem tanulhattak egyelőre.

    Amikor legényekké szabadultak, szokás és céh szabály értelmében vándorolni mentek. És pedig habozás nélkül egyenesen Nagyváradra, ahol akkor, Báthory András, vagy Menesi Demeter püspök idejében serény és nagyszabású építő és díszítő munka folyt. Nincsen kizárva, hogy apjuk is ott dolgozott akkor, de mindenesetre ösmerték a püspöki udvarban a Kolozsvári Miklós piktort. András püspök a Klarissza-zárdát építette és a püspöki székesegyházat bővítette és restaurálta. A nagyműveltségű, nagyúri és gazdag András, valamint utóda, Demeter püspöksége (András 1329–1345 volt püspök, Menesi Demeter 1345–1372) a már azelőtt is nagy és gazdag Váradnak művészetben való virágkorát jelenti; a város azidőben a királyi Buda után az ország második kulturális középpontja. A püspökök egyúttal a király bizalmi emberei, diplomatákként többször megfordultak Itáliában. A püspöki udvarnak egyszerre két-három olasz kanonokja is van. Ami bizonyossá teszi, hogy a püspökök, az olasz művészeti irányok és főképpen az akkor már virágzó közép-itáliai művészet hatása alatt állottak és építkezéseiknél elszeretettel itáliai művészeket és mesterembereket, de legalább is itáliai hatás alatt dolgozó hazai mestereket alkalmaztak. Ilyenek akkor nagy számmal lehettek az olasz származású Károly Róbert és Lajos király udvarában. Sőt tudunk akkor egy magyarországi, ú. n. budai iskoláról, mely megállapíthatólag az olasz művészet szellemében dolgozott. Név szerint ösmerjük a Károly Róbert király idejében vésett Szent-György lovagok pecsétjének mesterét, a sienai Pietro di Simonet, aki ezenkívül még több pecsétet és pénzt is vésett. Ennek a kiváló olasz művésznek egész iskolája volt Magyarországon a maga idejében, de hatása halála után is érvényesült. Így a Szent-György lovagok pecsétjének hatása alatt készült, Lajos király idejében más, (1351) István herceg pecsétje, mely lehet ugyan szintén olasz mester munkája, de lehet a sienai Péter iskolájának valamelyik magyar követőjéé. (Érdemes megjegyeznünk, hogy mindkét pecsét lovas vitézt ábrázol, nem az akkoriban szokványos vágtató ló ábrázolással, hanem ágaskodó lovon. Ugyancsak ágaskodó lovon ábrázolják később a Kolozsvári testvérek a prágai Szent-Györgyöt.)

    A Kolozsvári Miklós mester fiai tehát apjukkal együtt Váradra kerültek, a magyar királyi udvar akkori olasz kultúrájának keleti, Erdély-széli letéteményes helyére és itt megösmerkedtek az olasz hatású, új középkori magyar művészettel. Püspöki munkaadójuk udvarában és főpapjainál, valamint a Váradon elég gyakran megforduló királyi udvari diplomatáknál, s a püspök gyakori olasz vendég urainál láttak bizonyára eredeti olasz műtárgyakat, de láttak már az országban készült művészi pecséteket, domborműveket, érmeket és templomi, meg privát célokra szolgáló művészi holmit. Sőt mindketten dolgoznak és alkotnak is már az új olasz stílus hatása alatt valamelyik váradi olasz, vagy olasz iskolából kikerült mester műhelyében. Valószínűleg már most ugyanabban az egy műhelyben, megosztva a munkát: egyikük a tervező, rajzos, illetőleg mintázó, a másik a kivitelező vésnök, öntő és cizelláló. Első együttes munkáik valószínűleg pecsétek, apróbb ezüst és bronztárgyak. A tiszta dekorációról, a rendes ötvös és aranymíves munkáktól hamarosan áttérnek a figurálisra, illetőleg főképpen figurálisra. Az ember érdekli őket mindenekfelett és az állatok között elsősorban a ló, illetőleg a lovasember. De az ember középkori ikonográfiában stilizált ábrázolása alól a testvérek fel vannak szabadulva már eleve. Nem nevelte őket egyik szigorú nyugati iskola sem. Nem kötötte őket, kivált a tervező Mártont, szigorú stílusszabály. Erdély erősen periféria volt, ahol a művészek, akik a falusi és kisvárosi templomokat építették és díszítették, nem voltak nyugati képzettségű, stílus-fegyelmezett gótikus mesterek; vidékiek voltak és a vidéknek dolgoztak, leggyakrabban a népnek és már erdélyi mintáik is kissé szabadon és népiesen elgondolt és megvalósított művek. A templomfestés akkoriban legnépszerűbb tárgya, a Szent László legendája magyar tárgy volt, magyar képzelet teremtette meg meséjét és a szereplőket: a vágtató lovon pogány kunokkal harcoló győzedelmes királyi lovagot szekercéjével kezében, a leányrabló kun vezért, a bátor és okos magyar leányt. A sorozatos magyar képkompozíciónak az erdélyi festők századok folyamán kialakították a maga külön erdélyi és magyar ikonográfiáját, leegyszerűsített, lapidáris, népiesen naiv, de a józan és komoly magyar szellemnek megfelelő kissé realisztikus stilizálását. Miklós mester, a festő nem egy templomi falképet festett és ezek között bizonyára nem egy Szent László-legenda képsorozatot. S az ő festőnek nevelődő fia inaskorában ezeken a mintákon, ebben a szellemben, ebben a népiesen-naiv, a szigorú nyugati és északi gótikával szemben szabadabb és primitívebb, de józanabb és realitásában lelkéhez, értelméhez közelebb álló művész-látásban és forma, meg részlet alakításban és megoldásban nevelkedett. Ezt látta, ezt tanulta. És ő is szabadabban, nyíltabban mert nézni és meglátni, józanabbul és realisztikusabban, mint nyugati szigorú iskolás-kortársai.

    Kitűnő szeme volt, jó megfigyelő, jó rajzos. De a formát jobban kedvelte, mint a vonalat, térben jobban látott, mint síkban. A rajzost legyőzte benne idővel a mintázó. Nem festő lett, de szobrász.

    Egészen fiatal mester korukban készíthették a nekik tulajdonított nagybányai várospecsétet, mely egyetlen egykorú magyar, vagy német pecséthez nem hasonlít, de elsőrangú művészi munka.

    *

    Még nagyon szerény, kezdő művészeknek tudta őket a váradi és Várad körüli, meg kolozsvári szűk világ, mely egyáltalában tudott róluk, amikor Demeter püspök megbízta őket a három magyar szentnek: Szent Istvánnak, Szent Imrének és Szent Lászlónak álló alakban való megmintázásával. Valószínű, hogy Márton, a tervező magánszorgalomból előre már és még megbízás nélkül tanulmányokat készített a szabadon álló király szobrokhoz és az idea megtetszhetett a püspöknek. Bizonyos, hogy megbízást kaptak a három álló bronzszobor elkészítésére. De, hogy akkor még igen fiatalok és meglehetősen ösmeretlenek voltak, bizonyítja az a feljegyzés, mely a szobrok alkotóiul Miklós mesternek, a kolozsvári piktornak (Magister Nicolaus, pictor de Cluswar) fiaiul nevezi meg Mártont és Györgyöt. Tehát szükséges volt még akkor ösmert apuk neve, hogy a fiúk hitelét erősítse.

    A három magyar szent szobra elkészült 1365 körül ésezek voltak az első szabadon felállított álló bronzszobrok, néhány olasz emléktől eltekintve, Európában. Mindhárom szobor elpusztult és csak egy későbbi leírásukból, meg egy Váradon nemrégen kiásott, Szent Lászlót ábrázoló közel egykorú kő állószobor-töredékből, mely minden valószínűség szerint a Márton és György bronz Szent Lászlójának másolata, próbálja a műtörténet elképzelni az eredetieket. Annyit feltétlenül meg lehet állapítani, hogy Márton és György nemcsak abban alkottak újat és meglepőt, hogy bronzszobraikat architektúrától függetlenül, egyszerű talapzaton a szabadban állították fel, de abban is, hogy minden előttük való nyugati és északi gótikus szabálytól eltérve, hosszú, a lábakat is elfedő ruhás alakok helyett, páncélba öltözött, szabad lábú alakokat ábrázoltak s a hosszú ruhákból csupán a hátul leomló és támasznak szükséges köpenyt hagyták meg…

    A három király szobor a fiatal művészek nevét egy csapásra ismertté tette az országban és hatásuk nagy volt az egykorú magyar művészetre. A művészek kétségtelen és rögtönös sikere magukra a művészekre volt a legjobb hatással, mert most már elhatározottan és következetesen haladtak tovább azon az úton, melyre ösztönösen és tapogatózva léptek. A szobrokért kapott honorárium segítségével és valószínűleg vagy a püspök, vagy valamelyik olasz kanonokja bíztatására és ajánló leveleivel, valamint útmutatásaival felszerelve Itáliába utaznak tovább tanulni. Egyrészt művészetet, másrészt mesterséget. Közép-Itáliába mennek, Toscanába, ahol akkor a Pisanok hatása alatt a művészi élet virágzó központja alakult ki és ahol tökéletesíthették magukat a bronzöntés mesterségében is.

    Hogy mennyi időt töltöttek Itáliában, nem tudjuk. De bizonyára megfordultak Sienában, Firenzében és Orvietoban, ami kitűnik abból a hatásból, melyet e városok egyes szobrászalkotásai reájuk gyakoroltak, aminek eredménye prágai Szent György szobrukon mutatkozik meg.

    1370 táján megint Váradon vannak és dolgoznak új szobruk mintáján, a Szent Györgyön, melyet bronzba öntve, 1373-ban állítanak fel Prágában.

    Újabb, az előbbi sikerüknél is nagyobb hatású és szélesebbkörű sikerük van alkotásukkal, mellyel újra nagyot léptek, most már tudatos biztonsággal, előre a maguk külön útján az európai új művészet felé, mely eljövendő lesz. A prágai szobron, a német hatással szemben erős és határozott az olasz hatás. Ezek mellett le nem tagadható magyar felfogás ütközik ki, egyes ábrázolási formák magyarsága mellett (magyar nyereg), a lóábrázolás módjában (ágaskodó, nem túlnehéz magyar ló) és a férfialaknak sem nem német, sem nem olasz nyugodt, szenvedélytelen arckifejezésében. A szobor stílusa, egyik magyar műkritikusa szerint, három komponensből tevődik össze: nyugati gótikus szellem, olasz realizmus és helyi, magyar kultúra.

    A szobor felállítása után Márton és György mesterek hazajönnek, mert további prágai működésüknek semmi nyoma, pedig ha ott dolgoznak tovább, vagy még nyugatabbra kerülnek el, bizonyára hagytak volna maguk után máig is látható nyomot.

    Visszajöttek hazájukba. Nem ragadtak meg a magyar királyi udvarban, semmi nyoma nincs annak, hogy életükben bármit is dolgoztak volna az udvarnak, vagy az udvar megbízásából, mint akkoriban olyan sokan, szinte minden valamirevaló magyar, vagy Itáliából ide vándorolt olasz művész.

    Váradon sem telepednek le újból, mert ott már halott volt őszinte jóakarójuk, a művészetükben hívő, mecénás Demeter püspök s halálával bizonyára, legalább egy időre szünetelt a püspöki udvar építkezési szenvedelme. Semmi esetre sem kaptak akkor képességeiknek megfelelő és nevükhöz méltó művészi megrendelést Váradon. Viszont kolozsvári polgárok voltak és Kolozsvárt akkor már megindultak a nagyszabású építkezések, tehát alkalmuk lehetett arra, hogy otthon kaphassanak munkát. De más okok is közrejátszhattak abban, hogy prágai munkájuk befejezése után szülővárosukba jöttek.

    A testvérek ekkor valószínűleg harmincas körüli életéveiket taposták. A megelőző 10 esztendőt kemény munkában, szülővárosunkon kívül töltötték el. Nevet, dicsőséget és pénzt verekedtek ki maguknak. Kolozsváron, ahol a város ösmertte a Miklós festő két fiát gyermekkorukban, ahol atyafiságuk élt, s ahol akkor már talán édes szüleik holtan pihentek a temetőben. Bizonyára volt gyökeres polgár-szüleiktől öröklött vagyonkájuk: házuk, mint minden polgárnak, egy-két kertjük és szőlőjük a környező domboldalak valamelyikén. S végül igen valószínű, hogy valamelyikük bár ekkor megnősült és családot alapított, mint egykoron apjuk és minden polgár-elődjük is.

    Mindezt a begyökerezett polgári erkölcs diktálja és feltételezteti és Márton, vagy György nemcsak művészek voltak, de kolozsvári polgárok. S lehet, számukra ez volt olyan elhatározó körülmény, mint művészetük. De az szinte bizonyos, hogy ebben a tekintetben a kissé nehéz természetű, komoly és sok város polgáránál konzervatívabb, városához ragaszkodó kolozsvári polgár máig élő parancsa diktálta nekik a szülővárosukba való visszatelepülést és a zajos, nehéz esztendők után a polgári kötelességek vállalását.

    Az épülő városban volt bizonyára annyi munkájuk, amennyit elvégezhettek. A templom építését elkezdték, s megkezdődött vele a tér és a körül való utcák rendezése. A világot járt nagynevű művészek tanácsának hasznát vehette és vette is valószínűleg a polgárság. Kissé merész és önkényes a feltevésem, hogy az Itáliát járt zseniális művészeknek részük lehet abban, hogy Kolozsvárnak olyan páratlanul jól dimenzionált főtere és minden erdélyi és magyar városnál különb utcahálózata van, melynek párja az európai nyugaton is alig akad. Ez a város nem alakult így véletlenül, ezt tervezni kellett, mert mintát erre nem kaphatott a maga látókörén belül a város vezetősége…

    …Tizenhét esztendeig nem hallunk most Mártonról és Györgyről, ami nem jelenthet mást, mint azt, hogy tizenhét esztendeig ültek otthon úgy, hogy immár nagy hírükhöz-nevükhöz méltó látható monumentális munkát nem alkottak ez idő alatt. Ez is csak akkor érthető meg, ha tudja az ember, hogy erdélyiek és magyarok és jómódú kolozsvári polgárok voltak. Voltak és vannak még ilyen hazahúzódott és begubózó magyar utódaik Erdélyben…

    A nyolcvanas évek vége felé azonban ismét megmozdulnak. Várad ád nekik ismét megfelelő feladatot; Zudar János püspök megbízásából elkészítik legmonumentálisabb, legcsodálatosabb alkotásukat, Szent László király életnagyságú, vagy ennél is nagyobbléptékű bronz lovasszobrát, melyet szintén szabadon, a huszonöt évvel előbb készült gyalogos királyszobrok mellett, a székesegyház előtti téren, a templom fala felé fordulva állítanak fel 1390-ben, már Zsigmond király idejében.

    Mint említettük, ez a szobruk, a gyalogszobrukkal együtt maradék nélkül elpusztult. Egykoriak lelkes leírásából, egyetlen primitív fametszetű vázlatból és a közel egykorú győri Szent László-hermából hiába próbáljuk ma rekonstruálni. De művészi és stílusbeli értékét valamennyire meghatározzák azok a magyar és idegen méltatások, melyekben a szoborban még gyönyörködő szemtanúk ezt a művet a testvérek legérettebb művének és a világ páratlan csodájának ítélték.

    A testvérek életkora a szobor alkotása idején ötven év körül járhatott. Kevesebb sokkal nem igen lehetett, de több sem azért, mert az ötvenedik év után a normális ember alkotóereje rendes körülmények között gyengül. Ezt a szobrot pedig csak ereje és alkotóképessége teljében levő művész hívhatta életre.

    A váradi Szent László-szobor felállítása után többet semmit sem hallunk Márton és György mesterekről. Eltűnnek szemünk elől most már véglegesen. Valószínűleg ismét csak szülővárosukba vonulnak vissza, ahol akkor már javában építik a Szent Mihály-templomot.

    S talán ennek a kolozsvári piaci nagytemplomnak cintermében temették el őket polgártársak, amikor a természet törvénye szerint meghaltak…

    Márton és György mesterek meséjének, talán a legcsodásabb magyar mesének immár a végére értem. És még csak annyit mondok el egyik alapos és megértő modern méltatójuk szavaival:

    A Kolozsvári-testvérek szobrai a gótikából kibontakozó protoreneszánsz alkotások. Az ő lángelméjük alkotja meg a kapottak alapján az újat: a térbe komponált bronz-lovasszobrot. Tettük volt olyan művészi teljesítmény a XIV. században, mint a XV-ikben a „Gattemelata”.