Jókai Mór: Esze Tamás

A bécsi kormány sűrű vétségeit betetőzte azzal a rendeletével, hogy Magyarországról tizenkétezer újonc szedessék, akiket a kitört francia háborúba fognak vinni a Rajna-vidékre. Minden súlyos adó közül a véradó volt a legterhesebb. Harcolni kész volt a magyar; de mit érdekelte őt a spanyol trónus?
Egy börtönéből kimenekült kuruc hadnagy, Kiss Albert és egy tarpai sóáruló, Esze Tamás kezdé meg a legelső mozgalmat az ellenállásra.
A nép, aki melléjük állt, maga is csak olyan rendetlen gyülevész volt, többnyire parasztok, akik kaszát tudtak forgatni, nem kardot.
Ezek kiüzentek Rákóczyhoz Lengyelországba, hogy küldjön nekik zászlókat; azok alatt ők majd vitézül fognak harcolni.
Rákóczy küldött nekik „pro libertate” feliratú lobogókat, amennyit kértek. – Hanem az atyafiak úgy értelmezték a „szabadságot”, hogy már most szabad legelőbb is az urakat kirabolni, aztán meg a papokat meg a templomokat; bár ettől Rákóczy a hozzájuk írt levelében erősen eltiltotta őket: inkább azt tanácsolá, hogy valamennyi várat vegyenek el a németektől.
Károlyi Sándor Szatmár megyei főispán azonban hirtelen felülteté a megyéje nemességét, s rajtuk ütve az erdőben tanyázó kurucokra, azokból sokat levágott, a többit szétkergette, öt Rákóczy-zászlójukat elvette.
A szétszalatott kurucok aztán énekelhették azt a bús nótát, hogy:
„Jaj már minékünk szegény népednek,
Kik föltámadtunk rebelliseknek,
Szuhay Mátyás, Esze Tamás kopasz fejének,
Nagy pipájú, kevés dohányú magyar nemzetnek!”
Károlyi Sándor aztán számos diadaljelekkel, Rákóczy elvett zászlóival felméne Bécsbe, hogy hírül vinné a lázadás győzelmes eltiprását, s aztán ezért az érdeméért kérne egy kis megjutalmazást Kollonicstól: nem magának, hanem a szatmári nemességnek, hogy ne vinnék el őket katonáknak spanyol háborúba, s adnák nekik olcsóbban a sót.
De biz a bécsi urak kinevették őt az egész diadalhírével meg az elvett zászlóival; azt mondták, hogy ezek még I. Ferenctől maradtak valahol dugaszban, s nem méltók egyébre, mint hogy bakó keze által elégettessenek. A szatmári nemesség pedig csak állítsa ki az ő újoncilletékét; aztán eheti a kenyeret só nélkül, mint eddig: Károlyi Sándor is, amerre jött, arra visszamehet. Még nagy bosszúságára, mikor kihajtatott Bécs város kapuján, a vámos egy aranyat követelt tőle, amiért kiereszti.
„No megálljatok! – fogadá Károlyi –, drágán fizetitek vissza ti nékem még ez aranyat!”

In: A magyar nemzet története. Pest, 1854