Cságoly Péterfia Béla: Huszárversek, katonanóták, verbunkok [III. rész]

Hogy a magyar népdaloknak mily rengeteg része vonatkozik a katonára s a katonaéletre, azt mindenki tudja, a ki legalább tíz-húsz népdalt ismer. Azt ellenben, hogy melyik népdal, mely időből való, általánosságban nehéz volna meghatározni. Némely örök emberi érzéseket kifejez népdal, azt hiszem, századokig is elél, sőt bizonyos változásokkal még tovább, szinte örökké. Hanem épen a katonadalok kora valamelyest mégis ellenőrizhet a katonai szervezetben időként beálló lényeges változások révén. Így például mindazok a katonadalok, melyekben keserű antimilitarisztikus
íz van, csak olyan időkben keletkezhettek, mikor a katonák túlnyomó részben idegenek voltak. Azok pedig, melyekben a besorozástól való félelem nyilatkozik meg, vagy a katonafogdosás régibb idejében vagy az általános hadkötelezettség behozatala óta keletkezhettek.

Megálljatok fiúk, fáradt vitézek…

Megálljatok fiú, fáradt vitézek,
Hazám felé csak még egyszer hadd nézzek.
Pihenjünk meg még egyszer a hantjain,
Ha vérrel nem segíthettünk bajain.

Ötven csatában harcoltunk, jó hazánk,
De a halál még sem akadhatott ránk.
Föl-fölsóhajt a bús magyar az égre,
Még az ég sem igazságos felette.

Édes párom, fakó lovam, te vagy már,
Ki egyedül török földön velem jársz.
Ej, de te is búsan visszanyerítesz,
Szomorú vagy, csakhogy engem nem kérdesz.

Dalolta Hegedűs Imre, 85 éves, 1947. Az énekmondó szerint akkor dalolták a huszárok, amikor Magyarország határánál megálltak és búcsúzkodtak…

Gyűjtötte Volly István

 

Varga Soma:

Az újonc búcsúja

Csákót cseréltem a széles kalapon,
Fényes karddal tarsoly lóg oldalamon,
Nem szurkálja már talpamat a tarló,
Kasza, kapa szegény parasztnak való.

Gyáva, ki nem mer a síkra kiállni,
Elmegyek én szép hazámat szolgálni,
Jobb gazdám lesz, mint valaha, még százszor,
Nem mondja azt: nincs fiam, pénz, jöjj másszor.

Ne sírj anyám, ne sírj Zsuzsi kedvesem!
Uraság lesz ezután az életem,
Szolgáljatok ti az úrnak robotot,
Két hét múlva kapok én káplánbotot.

És ha vész kél a hazára s fergeteg,
Még akkor lesz ám talpon a hős gyerek,
Úgy aprítom azt a sok ellenséget,
Nem lát a föld halottakban szükséget.

Isten hozzád édes kedves ősi lak,
Sír lelkem, hogy tán utószor látlak,
De megtérek, ha az Isten akarja
Hozzád esterázsa mester koromba.

 

De milyen régi lehet az a népdal, melyben a leány azt mondja a katonának:

Hajdú volnál, szeretnélek.
Katona vagy, nem szeretlek.

Nyilván legalább háromszáz esztendős, mikor a privilégiumaik fejében katonáskodó magyar hajdúk népszerűbbek voltak, mint a még idegenekül nézett katonák. Az idéztem két sor utóbb elvesztette eredeti értelmét, de azért bejutott még egy egyezerhétszázötvenegyben kelt népies szatirikus katonaversbe is. A kemény huszárgyerek, a ki «többet nem szólt», nem is tudott volna többet szólani. Mert még a hadbavonuló magyar huszárnak is elszorítja a szívét meg a szavát egy: a búcsúzás szeretőjétől.

 

Szakál Lajos:

Békési újoncdal

– 1838 –

Már ezután nem fogdosnak kötéllel,
Nem bántják a szegény legényt erővel,
Sorshúzásra kell kiállni mindennek,
A gazdagnak csak úgy, mint a szegénynek.

Igaz, hogy a gazdag mást is fogadhat,
Cselédje közt maga otthon maradhat,
De pénzéből szegény legény boldogul,
Tíz év múlva, ha vissza jő, nem koldul.

A sorsokat Isten keze vezeti,
A mi tetszik velünk ő azt teheti,
Okos ember szent végzésén megnyugszik,
Más jobb sorsán soha nem is aggódik.

Vígan, pajtás! gyerünk hát sorshúzásra,
Ne hallgassunk az asszonyi sírásra,
Gyenge madár az asszony s lány, hadd sírjon,
Aki legény rá csak vállat vonitson.

Véren vették a szép hazát eleink,
Bő terméssel áldottak jó földeink,
Benne nyugszunk sok ezeren boldogul,
Miért hagynók hát ezt oltalmatlanul?

Mostanság sem marad a magyar hátul,
Nem ijed meg a maga árnyékátul,
Tűzbe, vízbe, lovon gyalog egyiránt
Vitéz még ő akármikor kardot ránt.

Elbírunk még mi is egy mangalétát,
Hetykén akár megülünk egy paripát,
Gyöngy a huszár, ha szépen felöltözik,
Húsz törökkel egy maga megmérkőzik.

Itt a kezem én már katona vagyok,
Akárkiért kész örömmel beállok.
Szolgálatot teszek e jó hazának,
Melyben oly sok víg napjaim valának.

Áldjon Isten anyám, babám, pajtásim!
Áldjon Isten minden lakos társaim,
Tíz év múlva ha még visszajöhetek,
Legyen szabad egy tagba mért földetek.

 

Magyari:

A verbungos

Jön a verbung muzsikálnak,
Örömére a sok lánynak.
Adta fattya szép huszárja
De kivágja, de megjárja

Legelöl, a muzsikára
Eszeveszett legény járja,
Pintes üveg a kezében,
Tíz annyi bor a fejében.

Utána a többi fattyú;
Pineg – pönög a sarkantyú.
Húzd meg cigány! úgy is húzza,
Majd leszakad a tíz ujja.

Az az első jó kedvében,
Alig fér meg a bőrében.
Szélmalomként jár a lába,
S bele beszél a nótába:

«Hej pápai híres lányok
Elég sokat jár a szátok;
De nem jár az hej, huj! másra,
Mint a verbungos huszárra.

Ide öcsém, ne állj félre:
Csak a gléda közepére.
Ne a sapkám a fejedbe –
Hej de illik adta – vette!

Csapj fel öcsém, vessünk véget,
Huszáré csak a gyöngyélet:
Mennyországban a szállása,
Arany párnán a hálása.

Piros képű kis angyalkák
Piros b orral traktálgatják
Mint a polyva annyi bankó,
Tele van a dohányzacskó.

A lovára semmi gondja,
Mert a gondját nem ő hordja…
– Száz szónak is egy a vége:
Bele csap a tenyerébe. –

Elértek már mennyországba,
Dicsőséges Csehországba.
– Hej gyöngyélet, huszárélet
Verjen meg a ragya téged! –

Kard helyett a panganét vár.
– Csóválhatja a fejét már!…
Hej gyöngyélet, huszárélet,
Verjen meg a ragya téged!

 

Ha bolondos mesebeszéd is a mit Hári János elmond a maga hőstetteiről, az képzeletében rajzó hőstettek olyanok, a minket élete és vére árán is szívesen követ el, ha alkalma lett volna rá. Az nem igaz, hogy huszár volt, „de annyit emlegette és annyiszor lovát, hogy végre is huszárnak kellett hinni magát”.

 

Virághalmi:

Huszár legenda

A majlandi „Duomo”-ról1

I.

A majlandi téren, künn a halbak2 előtt,
Midőn az óra már éjfélt rég elütötte –
Három huszár ember – ordinánc képében –
Üldögélt a teljes képű hold fényében;
Ketteje közülök vala még regruta,
Két kapulációs vén a harmadika.
Nézték… bámulták a roppant szentegyházat,
Megolvastak rajta tornyot már vagy százat,
És úgy vélekedtek: a másik oldalán,
Még az innensőknél is több lehet talán.

Az egyik regruta így szólt nagysokára:
„Hej de beillenék Lovászpatonára,
„A falu – vagyis – a város közepére
„Annak a régi kis csonkának helyére.
„Fogadom, hogy szépen, komótan meglenne
„Rector uram hosszú, széles hangja lenne,
„Ki ha mostan csak egy kicsit megereszti,
„Attól fél, a templom falát kirepeszti.
„Harangozónknak is öröme lehetne,
„Mert mindennap más más toronyba mehetne,
„S húzhatná az „estit” kicsinyen vagy nagyon,
„Mint néki tetszenék – vékonyan, vastagon.
„Hát a legénység, mily gyönyörű magasról
„Könyökölhetne le a márványkarzatról;
„Honnét ha valaki kalapját leverte,
„Mire a földre ér, lefuthatna érte.

– „De hát Benkő bátyám – mond a másik huszár,
„Akinek fejében e gondolat rég jár:
„Mondja kend meg nekem, ott az a sok fajta
„Torony ugyan mi a menykőnek van rajta?!

„Csitt öcsém, a menykőt nem kell emlegetni,
„Valamint ördögöt falra festegetni,
„Jól vigyázz rám… látod… ott ama sok torony
„Villámhárítónak vagyon a templomon;
„Mert miként az égen csupán egy nap süthet,
„Úgy a menykő is csak egy toronyba üthet,
„S mire a sok között itten megtalálja
„Az igazit;régen kiment a szuflája…

„De hát kinek jutott és miképp eszébe,
„Ennyit építeni a templom hegyébe?

„Hosszú a meséje annak drága öcsém,
„No e hisz reggelig majd csak elmondom én; –
S ezzel az egyiknek vévén a dolmányát,
A másiknak pedig fogván a pipáját –
Egyik pipájában a más dohányára
Rágyújtott jóízűn, vén huszár módjára.

II.

A régi időben Majland városában
Élet egy hercegasszony; ki az ő korában
Szépségre és kincsre hetedhét országra,
Sehol, de sehol sem akadott párjára. –
De a kincshalmaz és pompa közepette
Egy volt, ami őtet megkeserítette:
Férje rút volt igen, és már öregecske,
Sehogy sem szerette őt a szép menyecske.
Ő maga is szépre, fiatalra vágyott,
Jaj, de az öreg úr rá szörnyen vigyázott;
S mintha ordináncnak tették von’ melléje,
Soha egy lelket sem bocsájtott feléje,
Értem, ha e lélek fiatalban lakott,
És a keresztségben férfi nevet kapott. –

Hej de, öcsém, nehéz asszonyt megőrizni
Jó, hogy ilyen posztot ránk nem szoktak bízni;
Mert fogadom, minden huszonnégy órára
Negyvennyolc órai kurtavas dukálna.

Az öreg hercegnek hét esztendő múlva
Minden haja szála ki vala már hullva,
Orcája beesett, termete összement,
Nálunk nem szenvedte volna a regement,
Rég kiadta volna néki az opsitot
S hozzá kegyelemből invalid-patentot.
– De minél vénebb lett, minél kiaszottabb,
Annál féltékenyebb, annál átkozottabb.
Utoljára az a gond kezdte bántani,
Hogyha ki találják alóla rántani
A gyékényt, – fiatal féltett felesége,
Rögtön ifjú férjet választand helyébe,
S hét napon hét éjjen azon törte fejét,
Hogy e szörnyűségnek mint vegye elejét?
A hetedik éjjen végre hajnal felé
A nehéz kérdésnek a nyitját meglelé.

Bekomendírozta minden miniszterét,
S glédába állítván, ilyen beszédre tért:
– Mondjátok meg nekem: az én holtom után
Ki fog uralkodni Majlandnak trónusán?!
– Hát a hercegasszony!… kiáltanak ezek –
…Hohó!… kormányra gyengék asszony-kezek!
Herceg koronámat egy öcsémre hagyom,
Aki most mint követ a pápánál vagyon;
Feleségem pedig özvegyi bánatát
Apáca-klastromban, gyászban sirassa át.

Elsápadt az asszony, szíve összeszorult,
Sápadt arcájára keserű könnyü hullt.
Nem a koronának vesztése bánthatta,
Szabadsága ifjú reményét siratta.
De hogy is ne: hiszen apáca-klastromból
Tilos a kijárás, mint az áristomból.

Ekkor a herceg a kiáknak intett volt,
Ki ez intésre egy asztal mellé rukkolt,
S leült – míg az urak körötte állottak –
Írván híven, amit tollába mondottak.
– A herceg öccsének avandzsirozását
S a szép hercegasszony degredáltatását.

Az öreg az írást szépen összetette
S aranyos dókája zsebébe rejtette,
Mondván: hogy még egyet aluszik reája,
Mielőtt a nevét pingálná alája.

III.

Aludtak ám mind a fényes palotában,
Csak a hercegasszony hánykolódott ágyában;
Nem jött álom kisírt szeme pilláira,
Hogy is ne… ha gondolt jövő napjaira.
De egyszerre – mintha álmában történnék,
Ágya mellett egy szép ifjú megjelenék,
Szeme ragyogó volt, mint napban a gyémánt,
S ragyogása közben tüzes szikrákat hányt.
Szelíden a hercegasszony fölé hajolt,
S mézes mázos hangon hozzá imígyen szólt:
„Ismerem, jó asszony, lelked mély bánatát,
„Ámde ha kívánod örömre váltom át,
„S érette jutalmul nem kérek egyebet,
„Minthogy eme könyvbe írd be a nevedet…
E nem várt bíztatás a nőre úgy hatott,
Hogy mindkét kezével a toll után kapott,
De a tollnak hegye bal karjához ére,
S úgy megszúrta, rögtön kicsordult a vére:
„Annál jobb!” kiáltá – s karját kinyújtotta,
S a tollat kicsordult vérébe mártotta.
S választván a könyvnek egy üres levelét
Szép piros betűkkel bele írta nevét…
De amint a könyvről ismét feltekintett,
Kevés múlt – hogy rögtön sóbálvánnyá nem lett;
Mert az ifjú helyett, ki előbb ott állott,
Azt látta, hogy maga az ördög strázsál ott;
Ki meghajtván magát, egyet vigyorított,
Szája nem volt tovább, csak fülig hasított –
S míg az asszony egész testében remegett,
A fekete fráter ily ígéretet tett:
… „Hogy ha semmi jót nem cselekszel e földön,
Halálod óráján nevedet kitörlöm…” –
S becsapván a könyvet, hóna alá kapta
S a kénkőszag között az asszonyt ott hagyta.

* * *
Másnap korán reggel nagy lótás, futás volt,
Azt sugdosták, hogy az öreg herceg megholt.
Megholt bíz az; mert az ördög megfojtotta,
S így testamentomát alá nem írhatta
Eltemették őtet szépen a kriptába,
S a szép hercegasszony ült Majland trónjára.

*

Haza jött a felsült hercegöcs Rómából
S csaknem szeme fényét veszti bámultából;
Amint azt a tündér szépséget meglátta,
Szívét a szerelem rögtön általjárta.
Az özvegyet komoly ostrom alá vette,
S harmadnapra ismét fijasszonnyá tette
S Majland városában hét nap szerte széjjel
Szólott a muzsika nappal úgy, mint éjjel.

IV.

Ez új házasságnak hetedik évében,
Egy gondolat támadt az asszony fejében:
Hogy feléből a holt vén herceg kincsének,
Mily szép szentegyházat építtethetnének,
S úgy lett; meg is kezdték, hordták a köveket,
Fogadtak százféle mesterembereket,
Zörög a kalapács… zeng az ács baltája,
Két kézzel nyúl oda, aki ért hozzája.

De mire a templom egészen elkészült,
A szép hercegasszony hófehérre őszült –
S a nagy emberkaszás ráfogta kaszáját,
Ütni hallván az ő végséges óráját;
De mielőtt gyilkos vágását tehette,
Ott termett hirtelen az ördög mellette:
„Megállj!… még egy percig, hagyd az asszonyt élni,
Néhány szót akarok még véle beszélni:
„Asszony!… te engemet csúfosan rászedtél,
„Mert te annak fényes templomot emeltél,
„Akinek a nevét kimondnom nem szabad,
„Azért hát könyvemben neved írva marad,
„S lelked addig fog a templomban bolygani;
„Míg átkod valaki fel fogja oldani,
„Azzal? hogy háromszázhatvanöt éjjelen
A templom ajtónál pontosan megjelen,
„S az első, közép és végső ütésénél,
„Az éjfélnek téged szólítand nevednél,” –
És eltűnt az ördög – a kasza villámlott
S az asszony lelkének hüvelye lehámlott.
…S ez a lélek ott jár hófehér burokban,
Mai nap is folyvást az egyházcsarnokban
Várva lesve azt, ki nevénél szólítsa
S keserves átkától őt megszabadítsa.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Nagy kincs van ígérve, ki megváltja,
De mind kudarcot vall, aki megpróbálja!…
Magam is rászántam egykoron magamat,
Használván egy egész éves… „urlaubomat…”

Minden jól ment, s már az utolsó éjjelen
Járkálok fel, alá kitűzött helyemen…
…Három fertály… no még csak egy fertály óra!…
S megszabadulsz lélek a végharangszóra!…
De hát én a kinccsel vajon mit csinálok?
Mit? … egy generális-sarzsit megvásárlok,
És a regementet melléje megveszem,
S Benkő huszároknak nevemről nevezem.
Legjobb pajtásaim stabilisok3 lesznek,
S minden nap én velem egy asztalnál esznek.
Egész esztendeig nem lesz kirukkolás,
Brajtsaft4 … bakparádé avagy rajtsuruzás!

Haj! de az óra üt: egy, kettő, három, négy!
Édes eszem! no még egyszer… helyeden légy!…
Jaj de a név!… a név! eszembe nem jutott!…
S az idő nem állt meg, az óra lefutott…

Másnap berukkoltam s generális helyett,
Belőlem estére megint istrázsa lett.

/1/ „Duomo” = székesegyház
/2/ halbak – Hauptwache = főörs. Majlandban a főegyház déli oldalának átellenében, az alkirályi palota egyik kapuzatánál.
/3/ Stabilisok = törzstisztek
/4/ Brajtsaft = Bereitschaft = szolgálati képlet.

 

Zabulch József /Huszár-obsitos/:

Farkas, a vén Vilmos huszár

A huszárok kirukkoltak
Őrnagy parancsára:
Kiszemelvén, felolvasá:
Ki megy a csatára.

Örültek a vitéz fiúk,
Mindenki lóra ült;
A vén Farkas kihagyatván
Bánatjában elhűlt.

Előlépett a glédából
Az őrnagy elébe,
S jelenté, hogy ő is menne
A harc mezejére.

Reá nézett az őrnagy úr,
Mosolyg, s tovább halad;
„Farkas! talán jobb lesz, ha kend
A depónál marad?”

Tíz órakor a reportnál
Másodszor jelenti,
Hogy mint huszár, ezt a szégyent
El nem viselheti.

Fél századja m’óta szolgál
Az angyalát neki;
De a tempót ha szükség lesz
Még ma is megteszi.

Horpadt csákó ül a fején,
Réz a kokárdája,
Más az újabb kiosztáskor
Nem jutott számára.

Nadrágján a fót, fótot ér,
Kopott kék dolmánya;
De azért még Farkas bácsi
A tüzet kiállja.

S felszerelvén, jól ellátva,
Rátolták lovára;
Ki tudja, hogy meddig vitte
Ez az áldott pára?!

 

Erdélyi János, valamint Sárossy Gyula az egykor világhírű „Vörös ördögök” öregapáinak, az akkori magyar huszároknak szentelt és hamar népszerűvé lett verseket. Erdélyinek három rímes sora még falvainkban sokáig közszájon forgott:

Amott jönnek a huszárok,
Gyönyörség nézni rajok,
A világon nincsen párjok.

De tán még elevenebben él Sárossynak ez a két sora:

Menyecske ha feléd huszár nyújtja száját,
Csókold meg a világ első katonáját!

Természetszerűleg a lányok és asszonyok érdeklődése kiemelt okként szerepelt a toborzók szövegeiben.

 

Losonczy László:

Huszár-toborzó

KI van tűzve már a zászló,
A magyarnak nem kell száz szó.
Nem kell fogni őt huszárnak,
Kire oly gyöngy napok várnak.
Nosza rajta, szittyafajta
Ép, sugár legények!
Köztetek, ha gyáva volna:
Menjen innen a pokolba,
Ahhoz nem beszélek.

A magyar faj lóra termett,
Ékesíti hősi termet.
Rajta szépen áll ruhája,
Büszkén hordja paripája.
Nosza rajta, szittyafajta
Ép, sugár legények!
Köztetek, ha gyáva volna:
Menjen innen a pokolba,
Ahhoz nem beszélek.

A legelső embert Isten
Teremtette, tudja minden.
De a huszárt – írva így áll –
Mátyás király, Mátyás király!
Nosza rajta, szittyafajta
Ép, sugár legények!
Köztetek, ha gyáva volna:
Menjen innen a pokolba,
Ahhoz nem beszélek.

Veres csákó, veres nadrág,
Most készítik, mostan varrják.
Kurta dolmány, prémes mente,
Görbe kard… s kész a levente.
Nosza rajta, szittyafajta
Ép, sugár legények!
Köztetek, ha gyáva volna:
Menjen innen a pokolba,
Ahhoz nem beszélek.

Mentéje két ujja, mintha
Kétfelől két szárnya volna:
Úgy repül a magyar huszár,
Nem ér vele a napsugár.
Nosza rajta, szittyafajta
Ép, sugár legények!
Köztetek, ha gyáva volna:
Menjen innen a pokolba,
Ahhoz nem beszélek.

S magyar huszár nem hiába
Rohan, repül a csatába!
Egész világ úgy ismeri,
Hogy ellenét földre veri.
Nosza rajta, szittyafajta
Ép, sugár legények!
Köztetek, ha gyáva volna:
Menjen innen a pokolba,
Ahhoz nem beszélek.

Mikor győznek a huszárok:
Szép menyecskék, szép leányok
Várják csókok záporával,
S háromszínű bokrétával…
Nosza rajta, szittyafajta
Ép, sugár legények!
Köztetek, ha gyáva volna:
Menjen innen a pokolba,
Ahhoz nem beszélek.

1846.

 

Tóth Kálmán:

A korhely huszár

Nagy csatának vége felé
Megy a huszár, lassan megyen
Nem vágtathat, – futásában
Háborgatná a sok tetem.

Levágtam már vagy kilencet,
– Mond az ellen dicső réme –
Igazság szerint tehát most
Nekem zsákmányolni kéne.

Ily beszéd közt leszállt a hős,
S kantárszárát kézbe kapva,
A legyilkolt tetemeket
Sorról sorra vizsgálgatja.

Akad neki borravaló,
Annyi pénzt lel a sok zsebbe;
Hogy a bankó cédulának
Fele untig elég lenne.

Némelyiknél pipát talál,
Másik zsebe jó dohányt nyújt,
A harmadik kohát taplót,
És a huszár pipára gyújt.

Kényelmesen pipázgatva
Csak hányja a tetemeket,
Borravaló reményiben
Keresgéli a zsebeket.

A számtalan teli zseb közt
Végre egy olyant is talál,
Melyet pénz, és minden nélkül
Lepett meg a golyóhalál.

Megcsóválja boros fejét
Az iszákos barna hadfi,
És szívéből akaratlan
Eme szójaj fakad ki:

„Bizony kár volt érted öcsém,
Kár volt érted, hogy meghaltál,
Mert mint látom, te is mint én,
Olyan korhely fráter voltál!”

 

Keletfy István:

Dal a huszárokról

Huszárok, huszárok, gyönyörű legények!
Rablói vagytok a szép lányok szívének.
Istenemre mondom! meg is érdemlitek,
Hogy a legszebb lányok szeretnek bennetek.

Villámi vagytok a harci förgetegnek,
Tarka bokrétái a magyar nemzetnek,
Vitézségtek híven fel is vagyon írva:
Ti a csillagokkal ragyogtok egy sorba!

 

Tóth Kálmán:

A huszár panasza

Egyszer valamiért
– Rossz idők valának –
Beosztották szépen
A huszárt bakának.

S midőn fixum fertig
Ott áll a glédában,
Káromkodva ekképp
Morog ő magában:

„Ej az arkangyalát!
Minő állat lettem!
Már ezt teremtutse,
Meg nem érdemlettem!

Kivetkőztetének
Huszáros gúnyámból,
Pokolba löktek a
Boldog mennyországból!

Bojtos csákó helyett,
Mi illett rám nagyon,
Lenyírott fejemen
Fehér sapka vagyon!

Fehér lapossapka
Kékszínű a préme,
Fülemig lehúzom,
Nem vághatom félre.

Dolmányom és mentém
Vállamról lekapták,
S helyébe e szellős
Fecskefarkot adták!

Istenem! Istenem!
Mi lesz most belőlem,
Hogy ha dolmányom is
Elvették már tőlem!

Ha szeretőm látna
Ebbe a gúnyába,
Rá se ismerhetne
Régi mátkájára.

Hát ezüstcsengésű
Sarkantyús csizmámnak
Kárpótlására
Ugyan mit adának?!

Olyan csizmát adtak
Hogy lábam nem tűri,
Mint a kényes dámát,
Mindennap kell fűzni!

Csörögő acélkard
S cifra tarsoly helyett
Nyakamba egy olyan
Gyíklesőt tettenek,

Mely egy vékony szíjon
Úgy csügg-lóg nyakamba,
Miként a zsidónak
Tíz parancsolatja!

S mindez hagyján lenne!
Ha lovam megvóna,
S nyerítezne hozzám,
Vigasztalva szóna.

De azt is elvették!
S hátom közepére
Bornyúbőrt adtanak
Lovamnak helyébe!

És ezt a bornyúbőrt,
Aki megteremti!
Mintha én lennék ló,
Rajtam kell cipelni!

Ej az arkangyalát!
Minő állatt lettem!
Már ezt teremtutse
Meg nem érdemlettem!!!

 

Az egyik legnagyobb magyar költő maga a nép. Ennek katonaköltészete Óperenciás tenger, melynek nincs partja; melyben, mint már a kuruckorszakról szólva kifejezni igyekeztem, múlt és jelen hullámai egybeömölnek s melynek minden háború tomboló, zeng, mélységeket felkavaró,
új korallokat és gyöngyöket s elmerült régi kincseket felszínre vet vihar. Az volt 1848-49. szabadságharcunk dalai, melyeket a következő részben adok közre

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf