Gosztonyi Nándor: A magyar népdal lelke

A művészetek összes ágai között a költészet az, amelyik mind forma, mind tartalom tekintetében kiválik gazdagságával. Ez a művészet hat a legegyetemesebben az élvezni kívánó emberi lélekre azért, mert belőle a legnagyobb részt tárja fel. Mivel pedig a lélek mélységeit jeleníti meg, kell, hogy közvetlenül szólaljon meg és szívünk húrjaival játszani tudjon. Közvetlenség nélkül bármelyik költői alkotás is távol áll attól, hogy bennünk esztétikai élvezetet tudjon kelteni.

    Ami a közvetlenséget illeti, éppen a népköltészet, szorosabban véve annak egyik ága, a népdal az, amelyik a legüdébb, legfrissebb benyomásokból fakad és ugyanilyen hatást is ér el még a legkifinomultabb lelkekben is. Ennek bizonyítására egy egyszerű kis esetet mondok el, amelyet az elmúlt nyáron tapasztaltam.

    A nyár elején pár napra egyik felvidéki fürdőhelyre vetődtem. Itt a sétatéren esténkint két zenekar hangversenyezett. Az egyik egy katonazenekar volt, amely operaáriákkal, indulókkal és más műköltési termékekkel szórakoztatta a közönséget. A másik, egy cigánybanda, szintén adott elő szalondarabokat is, de nagyrészben mégis csak magyar dalokat, nevezetesen régi szép népdalokat játszott.

    Amikor a katonák játszottak, a fülem szívesen hallgatta a pontosan megtanult és ugyanolyan lelkiismeretességgel előadott darabokat. De csak a fülem élvezte, a szívem hideg, mozdulatlanul maradt, mert idegen volt neki ez a zene.

    Amikor aztán jöttek a mi magyar cigányaink a maguk igénytelenebb, de lelkesebb, síró-zokogó szerszámával, akkor már nemcsak a fülem itta a panaszosan felbúgó, vagy ujjongva szárnyaló hangokat. Már megszólalt a szívem is és jóleső melegség, majd meg valami megmagyarázhatatlan búbánatos szomorúság vett erőt rajtam, amikor egymásután felzokogott a vonó alatt a „Cserebogár, sárga cserebogár”, a „Magasan repül a daru”, vagy a „Megkötözve most visznek a vármegyeházára” szívbe markoló melódiája. És azt tapasztaltam, hogy mások is úgy voltak, mint én, akinek minden érzékét, egész testi-lelki valóját lenyűgözték ezek a hol bánatos, hol vidám nóták azért, mert lélek van bennük, mert eleven magyar élet és a magyar lélek sajátságai tükröződnek vissza szövegükből is, dallamukból is.

    Ha bármelyik népdalt elemezzük, még a benne észlelhető látszólagos nyugalom is kis tragédiákat, szomorú életösszeroppanásokat, lemondó bánatot vagy reménykedő vigasztalást rejt magában. Ez az, ami a rokon lelkeket magához láncolja, ami a szív húrjait visszhangra kelti. Emellett minden magyar lélek közös abban a tulajdonságban, hogy amikor örül is, valami meghatározhatatlan mélabú ömlik el örömén, vagy amikor szomorkodik is, akkor sem hagyja el az a reménykedés, hogy: „Ej, leszünk mi még másként is!” Ez a hangulat legtöbb népdalunkból szintén kiérezhető.

    Sokáig nem méltatták figyelemre kultúrembereink ezt az ősforrást, amelyből a magyar lélek minden tisztasága évszázadok, sőt nemzeti létünk legkezdete óta buzog, amelyben a magyar ember minden vonzó tulajdonsága, minden szeretetreméltó vonása mintegy összesűrítve lép elénk. Amikor aztán elkezdték kutatni a népköltészetet, termékeit kezdték összegyűjteni és rendszerbe szedve elemezni, akkor látták, hogy kincsesházra bukkantak, amely nyitva volt eddig is mindenki előtt, csak be kellett volna lépni és válogatni az ott összehalmozott drágaságok között.

    De végre is akadtak, akik beléptek, akik vizsgálgatni kezdték az apróbb-nagyobb kincseket, a magyarság lelkének ősidők óta felhalmozott gyöngyszemeit. Ettől az időtől kezdve más arculatot vett fel egész irodalmunk, más eszmények után indult költészetünk. Petőfi Sándor, a magyar és egyúttal a világköltészet egyik titánja, Arany János, az ázsiai nyugalmú ősmagyar és még sokan ittak a népköltészet üdítő és életet fakasztó vizéből. Támadt is megihletett tolluk nyomán olyan költészet, amely a magyar irodalom fénykorát jelenti és amely becsületet szerez rokontalan népünknek a külföldi nagyok között is.

    Népdalainkat legkönnyebben a következő plasztikusan tömör mondattal jellemezhetjük: „Egyszerű, őszinte és drámai élénkséggel való kifejezése a gondolattá tömörült érzésnek, ez a népdal”. Ebben röviden benne van minden, amit a népdalról mondhatni lehet. Egyszerű emberek, egyszerű nyelven beszélnek a népdalban egyszerű helyeztükben megnyilvánuló érzésvilágukról. Semmi cicoma, semmi keresettség, semmi mesterkéltség bennük. Az az egyszerű falusi legény vagy leány nem bölcselkedik, nem magyaráz sokat, nem is részletezi vagy rendszerezi azt, ami szívét megtölti. Egyszerűen eldalolja úgy, ahogy érzi, eldalolja úgy, hogy más is könnyen megértse.

    Nem kutat, nem keresgél művészies hasonlatokat, nem akar okosabbnak, műveltebbnek feltűnni, mint amilyen a valóságban. A természetes nemes érzés ajkára adja a megfelelő, természetes, egyszerű és érthető kifejezéseket is.

    Csak arról énekel, amit a valóságban érez. Hamis érzéseket, igaztalan szavakat nem erőszakol sem szívére, sem ajkára. Érzéseiből nem titkol semmit. Úgy lép velük elénk, amint azok megszülettek és élnek is szívében. Ha nem ezt tenné, hiába énekelne, a józan, becsületes, egyszerű nép nem hinne neki, kinevetné a hamis szavakat és alig megszületett dalának meg lenne pecsételve a sorsa.

    Ez az őszinteség és egyszerűség nem valami álmatagon, aluszékony élettelenséggel jelentkezik a népdalokban, hanem közvetlenül, elevenen, sőt bizonyos drámai lüktetéssel. Üdék, frissek a népdalok, mint a harmattól csillogó zöld pázsit és élettől duzzadók, mint a tavaszi rügyfakadás. Új világ ez, új élet, eddig nem ismert erők felszínre jutása, a magyar szellem kristálytiszta és ősvizű forrása. Bennük látjuk nyugodtan komoly, dacosan büszke, értelmes és a legnagyobb fokban daloskedvű magyar népünk minden szép tulajdonságát, bennük látjuk magyarságunk egész lelkét és teljességét, bennük látjuk önmagunkat. Igen, ilyen a magyar, amilyennek dalaiban megnyilatkozik.

    Valahogy elszorul a szívem, amikor látom, mint indulunk manapság a mi turáni lelkünknek mélységesen idegen bálványok után; amikor hallom, hogy nótásajkú magyar leányok, daloskedvű magyar legények eszmevilágunktól távol álló, ritmusérzékünket megcsúfoló, őszinte és egyszerű gondolkodásunkat meghazudtoló, a jó ízlésnek is sokszor ellentmondó tartalmú kabaré kuplékat fújnak jobb ügyhöz illő buzgalommal. Hiszen olyan visszásan is hat az, amikor az ősi magyar tárogató helyett rezeshangú trombita riadoz fülünkbe, amikor a természetességet és bájos egyszerűséget felváltja a kendőzött és mesterkélt érzelemvilág.

    Ez a betegség, mert nem lehet másnak nevezni, mint kóros tünetnek, mindössze néhány évtizede mételyezi a magyar lelkeket; amióta a komoly színművészet is jórészben megszűnt az az erkölcsnemesítő, esztétikusan gyönyörködtető és szórakoztató tényező lenni, ami apáink idejében volt.

    A jó üzletté vált színházakban, ezeken az irodalmi börzéken, felburjánoztak a fajsúlynélküli, sőt nagyon gyakran léha operettdarabok. Ezenfelül az üzleti élelmesség és az alantasabb ösztönökre való spekulálás telehintette a nagyvárosokat mindenféle kabaréval, orfeummal, varietével és tudom is én, még minő más idegen nevű olcsó (nem a bennük elkölthető pénz miatt!) szórakozóhelyekkel. A nagyvárosi közönségnek nagyrészben léha fiatalsága pedig felkapta az itt gajdolt kuplékat és más, költői és zenei teremtés szempontjából nagyon a fagypont körül mozgó szellemtelen, sokszor álmosan monoton alkotásokat.

    A jámbor vidék pedig a majmolásban itt sem tagadta meg magát. Így kerültek le a magyar lélekből fakadt, magyar érzést tolmácsoló népdalok még a nép ajkáról is. Csak éltesebbjeink és komolyabbjaink szedik elő őket néha, amikor nagyon elbúsulják magukat és szívükön könnyíteni akarnak. De az üzleti szellem is segített ebben a magyar lelket megölő munkában. Mert hiszen a ponyván árult dalosfüzetekben nem a népköltészet remekeit vehette meg az a falusi legény vagy leány, hanem a kabarék túlfűtött és pezsgőgőztől nehéz atmoszférájából kikerült új „Hacacáré erre”, „Kerek a káposzta”, „Debrecenben drágább lett a liba” stb-féle szellemességeket.

    Ezért a lélekrontásért óriási felelősség terheli azokat, akik az irodalomba is bevitték a kufárkodást és azt a nemzetietlen és lápok egészségtelen, poshadt vizéből sarjadzott szellemet, amelyet a modern kor világvárosainak éjjeli élete termelt. Ez szorította hátra régi eszményeinket és költészetünk egészséges arcszínét vérvörösre, vagy sápadtra festette. Ez kezdi megmételyezni falvainkat is, elfeledteti fiatalságunkkal a régi szép népdalokat és ajkukra adja a modern kávéházi költészet szellemtelen és élettelen alkotásait.   

    Pedig épp oly szomorúan groteszk dolog hallani ezeket egy üde leányajkon felcsendülni, mint amilyen tragikomikus látvány az, amikor falusi búcsúkon a „Fekete, fekete, fekete, fekkette…” dallamára one-steppező nehézkes mozdulatú csizmás legényeket szemlél az ember az idegen ritmusú táncban izzadva.

    Igen szomorú lenne, ha a kuplék, vagy más csináltvirág illatú műdalok és operettnóták teljesen kiszorítanák a magyar népdalt, vagy ha az idegen tájakról importált parkett- és brettlitáncok a csárdást és más régi szép magyar táncokat elfeledtetnék. Különösen most kell ezen a téren is öntudatra ébrednünk és másokat is fel kell ébresztenünk, mert hiszen nemzeti kincseinkből elveszítenünk semmit sem szabad. Már pedig a népköltészet a magyar lélek alkotóművészetének nagy és örök értékű kincsesháza. És ha máskor is szomorúan szólt a magyar nóta, szóljon most még lélekbemarkolóbb szomorúsággal, szinte áhítattal! Talán lesznek, akik megértik! 

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf