Cságoly Péterfia Béla: Huszárversek, katonanóták, verbunkok [IV. befejező rész]

A katonai táborokban jobbára olyan népdal, inkább fél-népdal termett, melynek mindig van ugyan egy bizonyos első szerzője is, de aztán, ha szóban vagy írásban ettől tovaszáll, annyi alakítást, változtatást, színezést, rövidítést, toldást, javítást és rontást kap másoktól, sokaktól, hogy végleg úgy jár, mint a kitett csecsemő, aki mire másoktól fölnevelve szép gyerekké serdül, a maga apja-anyja nem ismeri meg. Magukban a szövegekben is így értelemszerűen sok volt a torzítás, rosszul hallott majd átadott szó, mint a „Gácsország” [Galícia] stb.
A hosszú és fárasztó őrségekben amellett, hogy „hazagondoltak” a költő talentumú legények, sokszor és sok új szerzeményt – katonanótát, tréfás, részben megtörtént históriát, népdalt – alkottak. Kérdés, hogy ezeket mikor írták le, ha egyáltalán papírra vetették…

Kerényi Frigyes:

Őrlegény

Csípős az éj és a huszár
Búsan lép fel s alá:
Ő az, ki a gyöngyéletet
Fennen magasztalá.

Nyomán ropog, sivít a hó
És a legény sóhajt,
Gondolkodik, tíz éve hogy
Mikor telik be majd.

Kancsók között nem fútt a szél,
Az átkozott tanyán,
Hol kedve gyúlt csillám ruhák
És fürge mén után.

Lelkében visszavándorol
Kedvelt övéihez,
Ha megkerülök Érzsiből
Beh szép menyecske lesz!

Többé nem oly csípős az éj,
Hogy megbúsítaná,
Fagyos bajszát simítja meg,
S vígan jár fel s alá.

– 1842 –

Székely József:

Huszárok temploma

Ezüst hajú szép öreg asszony
Gyenge szíved meg ne szakadjon,
A könnyed mind el ne folyjon!
Szomorú vagy jó öreg asszony?!
Szomorú is lehetnék
Könnyem is mind elfolyhatna
Deli hét szép fiamról
Nem álmodtam az éjszaka.
Gyönyörűség volt az az óra
Mikor ültek trombita szóra
Prüszkölő szép harci lóra
Gyönyörűség volt ez az óra!
Mondá a legnagyobbik:
Megcsalt engem a szeretőm,
A harc piros mezején
Dicsőség lesz a temetőm,
Hadd fájjon a szíve utánam
Annak kit én úgy megutáltam,
Más ölében kit találtam
Hadd fájjon szíve utánam!
A második meg így szólt:
Én szeretem a bátyámat,
Vele megyek a merre jár,
Ásó kapa mely elválaszt,
Testvérszeretetnek aduját
Hű karjaim leróják:
Derék anyák megsiratják
„Egymást szerették vala” mondják.
S felelt a harmadik rá:
Nem leszek rosszabb ő nála
Ki az erények tükre
A hős elszántság példája,
Ereimben is oly meleg a vér;
Igazán sokat életed úgy ér
Ha halni tudsz becsületért
Ereidben oly hév, tüzes a vér!
Negyedik mg így szólt:
Én nem tudom mit beszéltek,
Azzal mit most szívem mond
Dicsekedni lenne vétek,
De úgy tudom édes apámról
Van ez a kard, óvja haláltól
Életem, anyámat bútól
És levevé azt a fogasról.
Az ötödik felelt rá:
Nem ismerek még szerelmet,
De egy hőst úgy gondolom,
A legszebb lány megszerethet.
Föl csatára, Föl diadalra!
A bátort a harc istene halja,
A legszebb leány pártája
Lesz az én fejem koronája.
A hatodik mint a sír
Nyugodt maradt, két szót mondott:
„Anyám, hazám!” – megölelt
S nyeregben ült mint kész bajnok.
S a legkisebb sírva fakadt el
„Árva anyánk nem hagyhatom én el”
– Menj jó fiam, menj jó kedvvel
Árva hazádat te se hagyd el!
A hét fiú nyeregben,
Gyönyörűséges huszárok.
Megcsókoltam kengyelök –
Aztán vitte paripájok.
És álmodom róluk azóta
Hír, dicsőség mind koszorúzza,
Álmodom minden éjszaka
Mily örömteli a hír álma!
Két szép fehér paripán
Látogat meg fehér árnyok
Sok rendjel a mellökön,
Szemcsábító szép huszárok!
Most is láttam hajnali fénnyel
Fehér paripáik ez éjjel
Hátukat nyereg töré fel
Fehér paripáknak ez éjjel;
De ők nem ültek rajta.
A paripák megálltak,
S bár csak heten valának
Nyolc fehér oszloppá váltak…
Ezüst hajú szép öreg asszony
Gyenge szíved meg ne szakadjon,
A könnyed mind el ne folyjon
Szomorúság el ne biríjjon.
A Wargámi csatatér
Beszéli hét fiad hírét
Hogy menté meg éltével
A generálisnak éltét.
Hófehér nyolc doria oszlop
Meredek fellegmagas ormon
Emel nyílt, szellős templomot,
Hol hunyászkodnak a brühli romok.
„Huszárok templomának”
Nevezte el az osztrák nép,
Derék öreg magyar asszony
Ott nyugszik fiad, mind a hét!

Őszinte, igaz népköltészet az ilyen, ha gyakran utánzás is. A közkeserv kifejezést keresett és az emlékezésben olyan szép szavakat, verstöredéket talált, melyekkel egyszer valaki a maga egyéni baját fejezte ki. Maga az a népi ember sem tudja, kitől veszi át-teszi magáévá a vers magvát, aki az új népdalt először dalolja. A többi, aki felkapja s folytatja, az már egyáltalán nem gondol sem az első és eredeti szerzővel, sem a másodikkal, az önkénytelen utánzóval. Így forog még ma is temérdek olyan igaz népdal az elzártabb vagy határon túlra szakadt vidékeken, a nép ajkán, olyan is, melynek eredetijét nem kisebb lírikus írta, mint akár Petőfi Sándor, vagy a népiességben leginkább hozzáfogható más magyar költő. Hogy a magyar népdaloknak mily rengeteg része vonatkozik a katonára s a katonaéletre, azt mindenki tudja, aki legalább tíz-húsz népdalt ismer…

Petőfi Sándor:

Halvány katona

Volt a honvédő huszárság
Harcra készülőben;
Volt egy ifjú a sereg közt,
Halavány színében.

„Hát kendnek tán az inába
Szállt a bátorsága?”
Kérdi egy tiszt gúnyolón, „hogy
Képe olyan sárga.”

„Tiszt uram,” felelt az ifjú,
,Már az az én gondom:
Mérthogy oly sárga képem?
És azt meg se mondom.

Még ma úgy is kipiroslik,
Hogy nem egyéből:
A kardomról rája feccsent
Ellenség vérétől.’

1844

Szelestey László:

A hazatérők

Három huszár megindult,
Mentek mendegéltek
Tüskén bokron keresztül –
Meg sem pihenének.

Szabadságos vitézek –
Nyalka mind a három,
Piros szalag lobog a
Rövid pipaszáron.

Tarka kendő kezökben,
Majd a földet ússza –
Nem a két nap kerülnek
A zászlóhoz vissza…

,Hej mégis csak nehéz volt
Az én elválásom –
Mond az egyik – ott maradt.
Annyi jó pajtásom!’

„Bizony – felelt a másik –
A szívem is sajgott,
Mikor az oldalamról
Letettem a kardot.”

„Hejh” – sóhajt a harmadik,
A legelöl járó –
„Csak azt az egyet tudnám
Mit csinál a Ráró?!!”

Huszárgyerek, huszárgyerek szereti a táncot

Huszárgyerek, huszárgyerek szereti a táncot,
Az oldalán, oldalán csörgeti a kardot.
Ha csörgeti, hadd csörgesse, pengjen sarkantyúja,
Kossuth Lajos verbunkja a muzsikáltatója!

Falu végén, falu végén szépen muzsikálnak,
Odahívnak engem is magyar katonának.
Be is állok a verbunkba magyar katonának,
Elmegyek a pajtásimmal jó lovas huszárnak.

Szép a huszár, szép a huszár, felül a lovára,
Aranyos mente vállára, kard az oldalára.
Virágcsokor a csákóján, úgy megy a csatába,
Ne sírj rózsám, megtérek – a szabad hazába!

Dalolta Molnár Gábor 56 éves verbunktáncos. 1929. A hagyomány szerint evvel a nótával vonultak be a szentgáliak Kossuth seregébe. (Ezt a dallamot alkalmazta Strauss János a „Cigánybáró” c. daljátékában; melyet 1885-ben, Jókai Mór novellája nyomán szerzett.)

Gyűjtötte Volly István

Hej azért van, azért van szám

Madách Imre szavaira, ungvári Lám Nina zenéje 1848

Hej, azért van, azért van szám,
Hogy dalolhassam a nótám,
És azért van mellem, mellem,
Hogy rajt bokrétám viseljem.
Hej, azért van lábam, hogy a csárdást járjam, azért nőtt a balkarom,
Hogy öleljem, öleljem a galambom!

Jobbkarom meg azért terme,
Hogy hazámat védelmezze,
Dicsőségért, szabadságért
Pazarolva ontsa a vért!
Hej, azért van lábam, hogy a csárdást járjam, azért nőtt a balkarom,
Hogy öleljem, öleljem a galambom!

Itt e mellben szív azért van,
Hogy helytálljon a csatában,
Jó a sebhez a virágszál,
Szebb az ének ágyúszónál.
Hej, azért van lábam, hogy a csárdást járjam, azért nőtt a balkarom,
Hogy öleljem, öleljem a galambom!

Ezen dal hangjai mellett vonultak be 48-ban honvédnek az ungvári g. kat. szeminárium kispapjai – mondja az egykori feljegyzés. Felfedezte 1922-ben Grill Lolla. A dallam szerzője a nagyanyja, Lám Nina volt. A kótafejeket megfejtette, kibővítette dr. Molnár Imre. (Molnár – Kern: Daloskert. Egyet. Nyomda.)

Gyűjtötte Volly István

A csatában selyemzászlók lobognak

A csatában selyemzászlók lobognak,
Körülötte magyar fiúk zokognak.
Ne sírjatok, hű, szerető, magyarok,
Igaz vérrel váltsátok a Hazátok!

Még Aradon szépen szólott a banda,
Világosnál gyászbaborult a haza…
Világosnál raktuk le fegyverünket,
Mert Görgey ott adott el bennünket.

Bajtársaim mind elhulltak a csatán,
Csak egyedül maradtam én ily árván.
Mintha sírt volna az Isten maga is,
Hogy maradna a földön egy magyar is.

Szomorúság esett huszár szívére,
Mikor kiment Magyarország szélére.
Lova lába térdig vérbe taposott,
Magyar haza mégis árván maradott.

Dalolta Maszlag Andrásné, Lukács Mária, 56 éves, 1935.

Gyűjtötte Volly István

Elmentem a, elmentem a debreceni vásárba

Elmentem a, elmentem a debreceni vásárba,
Lovat vette, lovat vettem Kossuth Lajos számára.
Nemzetiszín pántlika a kantárja,
Én vagyok a (én vagyok a) Kossuth Lajos huszárja!

De szeretnék, de szeretnék én Kossuth-tal beszélni,
De még jobban, de még jobban őt hazánkban láthatni.
Megmondanám én Kossuthnak magának,
Sok adója (sok adója) van a magyar hazának!

„Márványkőből van a Tisza feneke…” vagy „Mikor Kossuth… Debrecenbe utazott…” dallamra: ez utóbbinál a zárójelbe tett szavak kihagyásával!

Gyűjtötte Volly István

Bizonyára, ha volt is zúgolódás a katonai terhek ellen a valóságban is, a népköltészetben is, azért a magyar népnek még sem állt senki közelebb a szívéhez, mint a honvédhuszár.

Ezernyolcszáznegyvennyolcba…

Ezernyolcszáznegyvennyolcba
El kell menni háborúba,
Ha úgy vagyon cédulázva,
Hogy elveszek a csatába.

Azt is tudom, nem én kezdtem,
Tudom, nem is én végezem.
Most is halnak és születnek:
Nem lesz vége az életnek!

Keljetek fel Rákócziak,
Ti valátok igaz fiak.
Lássátok meg nagy romlását,
Magyar hazánk pusztulását.

(Szép meghalni a hazáért,
Virtust tenni a nemzetért!)

Dalolta 80 éves férfi, 1907. Az eredeti sorkezdet: „Ezernyolcszáznegyvenhatban” – nyilvánvaló tévedés, mert akkor nem volt háború.

Gyűjtötte Volly István

Az egyik legnagyobb magyar vers és dalköltő a nép. Ennek katonaköltészete Óperenciás tenger, melynek nincs partja; melyben, mint már az előző részben a kuruckorszakról szólva kifejezni igyekeztem, múlt és jelen hullámai egybeömöltek s melynek minden háború tomboló, zeng, mélységeket felkavaró,új korallokat és gyöngyöket s elmerült régi kincseket felszínre vet vihar. Az volt szabadságharcunk, ez volt az I. világháború élet-halál harcunk is. Egy másik legnagyobb magyar költő Arany János, ki a szabadságharc viharát megélte, elmélyed temperamentuma folytán az akkor felbuzgó, tüzes katonaköltészetben csak néhány, honvédelemre serkentő szép verssel vett részt. És még egy csatlakozhat a legnagyobb magyar lírikusok-katonaköltők közül, mint a már említett Petőfi Sándor. Nem hiszem, hogy a magyar költészetben, a világirodalomban lenne olyan, aki felérne abba a szédítő és szenvedélyes magasságba, amelyből a maga is aktívan harcoló Petőfi zengi, hogy:

„Tiszteljétek a közkatonákat!
Nagyobbak mint a hadvezérek!”

Egy Petőfi-verset, egy igazi, magyar szíveket, katonalelkeket megdobogtató versét a „Csatadalt” is ki kell emelnem, mint az 1848-as szabadságharcban harcoló költő egyik legremekebbjét. Vers, amely a katonai becsületet és önfeláldozás mintapéldája.

„Véres a föld lábam alatt.
Lelőtték a pajtásomat.
Előre!”

A huszár-legenda az első világháborúban is folytatódott, bár katonai jelentősége az automata fegyverek elterjedésével egyre csökkentek, az utolsó harcoló magyar huszárok a II. világháború alatt – sokszor gyalogosként, tankelhárító tüzérként – tették, amit tenni lehetett, példátlan nagy emberveszteségek között.

Kiss Menyhért:

Egyes honvédhuszárok

Egyes honvédhuszárok: Hadak útján
Kik felszálltatok, fel a csillagokba,
Ma emléketek fénnyel koszorúzván,
Virágos lesz a költő méla kobza.
Kik voltatok? Az ország szemefénye,
Kikben hittünk, reméltünk lázban égve,
Sárga csizma, zsinóros mente,
Ütköző bajusz pörgére kikenve,
Rózsa a csákón, kard az oldalon,
Lányfejkoszorú minden ablakon,
A néma föld is dübörögve zeng,
Lovak szűkölnek, a sarkantyú peng,
Így indul harcba, vészbe, diadalba,
Az egyes honvédhuszár regiment…

Itt születettek szépséges Budapesten,
Vagy kinn a kiskunsági rónaságon,
Golyózáporban bajtársakul ketten
Szövetkeztek át életen-halálon.
A nyár, az ősz ezer virágival
Indultak… de Gorodoknál rivall,
A harci kürt… a kancsuka, a cár
Kergette légióit… elnyeli már
A végtelen, vad, szürke áradat –
«Egyes honvédhuszár, ne hagyd magad,
Magyar vagy és huszár!?…» Dörög a szó
S mintha tűz csapna ki a hant alól,
Vajúdik a föld, megnyíl, nyöszörög,
Most születnek a vörös ördögök,
Az alvilág, a sátán fattya mind,
Köröttük láng, jaj és halál kering,
Kénköves füstben a szemük se lát,
Üt, vág, szúr a kard, küzd a kar, a láb,
«Végem van, bajtárs!» «Megbosszullak én!»
S gyehannák poklán hétszer feketén
Vágta és hajrá – «Jaj édesanyám!»
Lezuhan. Piros vér foly kardvasán…
Vadul s pokoli tánc liheg tovább –
«Ma szent Péternél eszünk vacsorát!»
Robban a bomba, fojt, öl a gáz,
Pergőtűz pereg, halál hahotáz
S mire a hajnal aranyhaja kibomlott:
Egyes huszárok áttörték a frontot…

Satanov, Puznik, Raskov, Dobronuc
Gyászoszlopok, ó mennyi név van rajta,
Honszerelem, te itt csak sírni tudsz,
De büszkén, hogy ily nagy a magyar fajta…
Szegény és gazdag egyformán esett el,
Halálba mennek könnytelen szemekkel
S mikor az ezred a lóról leszállt,
Hogy őrizzék a huszárideált,
Útjuk babérral, pálmával behintvén,
Harcolt tovább, mint Fráter-különítmény,
Majd Dornavatra s gyergyói havas
Szikláin állnak, mint megannyi sas,
Vad zápor mossa, vágja hó, a jég
És szívükben a haza képe ég…

…Ó félistenek voltak ők a harcban,
De övéikkel vajon kik törődnek?
Napjuk lebukott, szenvedésben, bajban,
Átkozzák sorsuk mint hajótöröttek…
Tán üres szó, csillogó fogalom
Ez a szó: nemzet s a szó: drága hon?
Nincs erkölcs, kötelesség, nincs becsület?
És rút feledés jutalma a hűnek?
Kik megmentették otthonod, hazádat,
Gyermekeikben mocskolja gyalázat?
A sok-sok árva zokogását, jajját
Messze idegen hangjaikban is hallják.

S nem féltek-e, hogy egyszer éjféltájon,
Sebekkel, vérzőn, halott-haloványon,
Csontöklük rázva vádlón megjelennek
«Ez hát a bére kioltott életemnek?…
Ó élők, épek, boldog gazdagok,
Két teli kézzel, bőven adjatok,
Özvegy és árva könnyét szárítsátok,
Haragvó Isten hogy ne sújtson rátok,
Enyhítsétek az árvák tövises sorsát,
Úgy áld meg érte anyánk: Magyarország…

A szocialista „néphadseregben” vagy a liberális- neokapitalista haderőknél a katona egy tárgy, egy harci eszköz, amelyet legfeljebb pótolni kell. A magyar nép szeretetének egyik kedves szereplője a legendás honvédhuszárok kora ugyan lejárt, de továbbra is becsüljük meg és adjunk kellő tiszteletet, az alábbi Petőfi vers néhány sorával, azoknak a magyar honvédeknek, akik értünk és a haza területi védelméért harcoltak valaha-szolgálnak ma is. „Csak előre, édes fiam !”. . . Hány mély sebben összeroskadó becsületes, bátor tiszt és tiszthelyettes kiáltotta ezt végső leheletével, az évszázadok során, a haza védelmében kardot rántva vagy szuronyt szegezve rohanó katonáinak!

„Megy a honvéd, áll a hadnagy,
Mély sebében összeroskad.
— Hadnagy, uram, hadnagy uram!
»Csak előre, édes fiam! «”

– vége –