Dr. Pesthy Pál: A magyar tánc

Kevés olyan jókedélyű, eleven vérmérsékletű népe van a világnak, mint a magyar. Innen ered a találó mondás, hogy az Isten a magyart jókedvében teremtette. A kedves szent-Gellért legendában olvassuk, hogy mikor a szentéletű püspök útjában egy magyar szálláson éji nyugalomra tért és hallotta a kézimalmot hajtó szolgáló dalát, ezt a megjegyzést tette: „Boldog az a nép, amely ilyen jókedvűen, zúgolódás nélkül viseli nehéz sorsát.” A szent püspöknek ez a nyilatkozata fényes beigazolódást nyert a magyar nép történeti élete folyamán. A magyar sors telve van szenvedésekkel, de azt, ki e szenvedéseket hordozta, nem tudta a kemény sors leverni lábáról soha, az aranyos kedély isteni adománya távolűzte tőle a kétségbeesést, a világfájdalmat, s a legsötétebb napokban is leverhetetlen optimizmussal hitte a jobb napok elkövetkezését. A derült léleknek ez a folytonos bizalomfakasztó munkája jelentős tényező a nemzeti életenergia megőrzésében.

    A dal, zene és tánc szeretete a magyar kedélynek legjellemzőbb vonása. A magyar dal is, a magyar zene is és a magyar tánc is a magyar érzés kifejezésmódja, előbbi kettő a hanganyag, utóbbi a testmozgás segítségével. Ámde sem a dal [nóta], sem pedig a zene nem fejezi ki olyan hatalmas, általános és elemi módon faji sajátságainkat, mint a tánc, mely nemzeti ritmikánknak legősibb nyilvánulása. Táncritmikából fejlődött ki a zene- és a dalköltészet, s a tánc népszerűsítette ezeket.

    A magyar embernek tánckedve abban a bámulatos ritmusérzékben keresendő, amely talán csak a régi görögökéhez hasonlítható. Magyar embernek született tehetsége van a táncra. Ezért van, hogy azoknak is, akik sohasem tanultak táncolni, például faluhelyeken, rájár a lábuk a táncra. Billroth bécsi orvostanár, a kitűnő zeneesztétikus „Ki a zeneértő?” című tanulmányában érdekesen mutatta ki, hogy a volt monarchia összes nemzetei között a magyar katonák voltak azok, akik leggyorsabban megtanulták az ütemes menetelést.

    Attól kezdve, hogy az Ekkehard krónikájában szereplő szentgalleni barát, a bolondos  H e r i b a l d  nem győzte magasztalni a daloskedvű, s még a szenténekre is toborzó táncot járó magyarokat, műveltségtörténetünkben lépten-nyomon találkozunk adatokkal arra nézve, minő szenvedélye volt a magyaroknak a tánc. Kinizsiről feljegyezték, hogy kenyérmezei diadala után szinte a török holttesteken ropta szilajon a táncot. A budai zsinat 1279-ben egyházi átokkal fenyegette meg azokat, akik még a templomokban és temetőkben is ugrálnak.

    A 16. és 17. században Magyarországot „táncos országnak” nevezték. Táncolt boldog és boldogtalan, szegény és gazdag, vén és fiatal egyaránt. Farsang, gyűrűváltás, lakodalom, keresztelő, névnap, szüret, disznótor és áldomás, sőt még a halotti tor sem eshetett meg pirkadó hajnalig való tánc nélkül. B a t t h y á n y  Ferenc, az e korban élő főembereinknek egyik legkiválóbbika, még vén korában is, mikor a köszvénye miatt már járni sem tudott, ezt írta Nádasdynak: „Adnék kétszáz forintot, ha Mérey uram leánya menyegzőjén táncolhatnám, de nem igen kezdek készen állni hozzája.” Az egykorú városi és megyei statutumokban, amelyek tűzzel-vassal üldözték a táncot, olvashatjuk, hogy a köszvényesek, ha már lábukkal nem járhatták a táncot, kezükkel verték az ütemet, s torkukszakadtából ordítozták a hajrát.

    Őseink táncszenvedélye sajátságos jelenséget vont maga után. Bár az iszlámnak komor erkölcstana tiltja a táncot, annyira magával ragadta a magyar tánc varázsa a köztünk élő török földesurakat, hogy fittyethányva hitnek és erkölcsnek, Koránnak és Mohamednek, el-eljártak a magyar lakodalmakra, el-ellátogattak a hódoltsági falvakba és városokba, hogy a szép magyar leányokkal és tűzrőlpattant helyre menyecskékkel annak rendje-módja szerint kitáncolhassák magukat.

    A magyar tánc történetére vonatkozó, eddig még egységesen fel nem dolgozott adatokból azt következtethetjük, hogy legrégibb magyar táncunk a toborzó, más néven verbunkos lehetett. Erről már Heribald, a szentgalleni barát tesz említést 926-ban. Csupán a férfiak járták diadalok örömére, csatatereken, lobogó tábortűz mellett, vagy áldomásokon, sőt néha-néha még ágyúlövés és puskaropogás közepette az ostromolt várak sáncárkaiban is. A 18. században ez volt a huszároknak legnépszerűbb tánca katonafogások alkalmával. A strázsamester borosflaskóval kezében táncolta, így akart kedvet csinálni a köréje sereglő legényekben a vitézi élethez. A lélek szilaj mámora tombol benne, mint a vele egy törzsből fakadt hajdútáncban és kanásztáncban.

    Az idők folyamán aztán a magyar tánc története rendkívül gazdag és változatos figurákkal gazdagodott. Nagyhírű volt a palotás, amely mint divatos udvari tánc már a 15. században ismeretes. Nevét is onnan vette, hogy a palotákban és az udvari mulatságokon lejtették. Eleje lassú fordulatokból álló, úgynevezett sétatánc volt, melyben az idősebbek is résztvehettek, majd sebesebb ritmusú figurákba csapott át. Zenéje eleven dallamával, kifejezettebb ütemeivel és sajátos nemzeti motívumaival a külföldi táncoktól lényegében eltérő, igazi magyar tánccá avatta, melyet nagy kedvvel lejtettek főuraink és hölgyeink, sőt az egyházi férfiak is, ezek azonban nem a kezét, hanem zsebkendőjét fogták meg a táncosnőnek. Több régi táncunkban a különféle társasjátékok folytán előállott különböző lélekállapotnak mozgásbeli kifejeződése játszotta a főszerepet. Így a párna-, az egeres-, gyertyás-, csörgős-, süveges-, lapockás-, bundás-, tőkés-, siket-, tolvaj-, borbély-, tapsi-, cicke-, parolás táncban, a lengyel változóban, az erdélyi incselkedőben stb. Kedvelt régi táncaink voltak még a székely csűrdöngölő [neve onnan van, mert csűrben táncolták], a bácskai nagyvásárokon járt kuferces, vagy kupeces, a szegedi kutyakopogós [nevét onnan kapta, hogy a lányok patkós cipőben járták, s olyan pogány zajt csaptak vele, hogy még a kutyák is elszaladtak], a gombostű-, kerék-, barát-, farkas-, fáklya-, varga- és cigánytánc, a magyar kontratánc, a jaj… jaj… jaj… nevű énekes tánc és a merész mozdulatú kállai kettős. A régi táncoknak legnagyobb része ma már ismeretlen, sem zenéjüket, sem koreográfiájukat nem tartotta fenn az emlékezet; az örök feledéstől, sajnos, csak néhányat óvtak meg a naplók, emlékiratok, s ezek legértékesebbje: Apor Péternek „Metamorphosis Transsylvaniae” [Erdély átváltozása] című munkája, továbbá a régi táncok leghivatottabb búvárának,  K á l d y  Gyulának írásai.

    Káldy Gyula szerint a palotásnak egyik faja volt az úgynevezett magyar szóló, melyben egy-egy fiatal levente mutatta be a magyar táncban való ügyességét és jártasságát. A szólót sebesebb tempóban járták, minden negyedik és nyolcadik ütemre egyet-egyet bokázott a táncos, s összeverte sarkantyúit. Híres szóló-táncos volt a 16. században  B a l a s s i  Bálint, a kiváló költő, aki Rudolf királynak pozsonyi koronázásakor óriási feltűnést keltett pompás magyar táncával;a 17.-ben  B a t t h y á n y  Ferenc, a legszeretetreméltóbb, legműveltebb, legmagyarabb érzésű és legnemesebb lelkű főurak egyike, akinél finomabban senki sem tudott udvarolni leányoknak: a 18.-ban  J a n k o v i c s  Antal, Horvátország és Dalmácia követe, aki 1764-ben a pozsonyi várban Mária Terézia királynő előtt hódolata jeléül szóló cigánytáncot mutatott be;a 19.-ben Báró  O r c z y  Pista, a délceg termetű, kedves modorú, nyájas arcú ifjú, aki a negyvenes években Pesten a gróf Batthyány Lajos Hatvani-utcai [ma Kossuth Lajos utca Nemzeti Kaszinó épülete] palotájában Széchenyi István kérésére először lejtette el a közönség zajos tapsai és a „legnagyobb magyarnak” néma gyönyörűsége közepette a világ egyik legszebb táncát, a magyar föld, magyar vér termette csárdást.

    A múlt századnak negyvenes éveiben a már említett palotás-táncon kívül a körmagyar is erősen hódított. Ezt a társastáncot a francia négyes mintájára a harmincas években állította össze  R ó z s a v ö l g y i  Márk a sok régi táncfigurából. Célja volt, hogy az idegen francia négyest kiszorítsa, ami azonban, sajnos, csak rövid időre sikerült neki, jóllehet művészi szempontból jóval fölötte áll ennek. A körmagyar, melynek zenéjét is Rózsavölgyi írta, hat részből áll, mindegyik rész külön címmel, így: 1. Andalgó; 2. Lelkes; 3. Toborzó [ebben a társastáncban él tehát tovább a legrégibb magyar tánc]; 4. Ömledező; 5. Három a tánc [a régi lakodalmi táncból, mikor a násznagy a nyoszolyóasszonnyal, a vőlegény a menyasszonnyal, a vőfélyek a nyoszolyóleányokkal hármat-hármat fordultak, azért a neve: három a tánc]; 6. Kézfogó.

    A körmagyarral egy időben divatos tánc volt még a füzértánc és a koszorú is. Mindkettő szintén társastánc, utóbbi öt részből állott, az egyes részekben külön-külön névvel: 1. Lassú séta; 2. Keresztlejtő; 3. Beálló; 4. Legyező; 5. Szapora.

    P e k á r  Károly jeles esztétikusunknak, aki az általános szép motívumokat vizsgálta meg a magyar táncban, az a véleménye, hogy a régi magyar táncok sokfélesége voltaképpen nem egyéb, mint az eredeti csárdásnak, a lassú csárdásnak a szeszélyes érzelmi kifejezés művészetével kiképzett különféle változata. A lassú csárdás csak annyiban tér el a közönséges járástól, hogy magyarosan ritmizált járás: két utánlépéses lépés balra, meg jobbra, ami tehát így négy lépést ad. – Pekár Károly szerint a magyar táncok alapformájának nemzeti, sajátosan jellemző motívuma az erősen hangsúlyozott lépéssel kezdődő, időtartamra nézve legtöbbször közepén aprózott négyes ütem, amely ütemből egy balra, s egy jobbra, szabályszerűen ismétlődő úgynevezett ősi nyolcas csoportot ad. E nyolcasokba foglaló négyes ütemek a jellemző formái a legrégibb verseinknek és nemzeti zenénknek is.

    Hogy a ma csárdásnak nevezett tánc lenne összes nemzeti jellegű táncainknak alapja és legősibb formája, amellett érvel Vámbéry Ármin is „A magyarság keletkezése és gyarapodása” című munkájában. Vámbéry szerint a csárdásnak némely változata ma is feltalálható néhány kaukázusi és altáji népnél. A táncos és táncosnő valóságos fogócskát játszanak, a nő kecsesen ingerkedik, a férfi igyekszik elkapni, míg aztán együtt, mint a forgószél, úgy keringenek körül.

    Nyúljék vissza bár a csárdás eredete akár a mi ázsiai őshazánkra, vagy pedig – mint mások vélik – származott légyen bár a szóló-táncból is, az az egy bizonyos, hogy kizárólag a köznép, mondhatnók, a falu tánca volt sokáig és csak a múlt századnak negyvenes éveiben nyert először polgárokat a nagyvárosi fényes báltermekben is. Báró Podmaniczky Ferencnek, aki a hetvenes évekig egyike volt a legkitűnőbb csárdástáncosoknak, Napló-jában olvassuk, hogy gróf Széchenyi Istvánnak köszönhetjük a csárdás diadalmas bevonulását a tánctermekbe. A Mária Terézia korában az idegen szokásokkal beözönlött idegen táncok [keringő, polka, menüett, francia négyes] uralkodtak a bálokon még Széchenyi idejében is és Széchenyinek, a legdaliásabb magyar embernek fájt a szíve, hogy a mi magyar táncunk száműzve van a táncrendekből. Mint már említettük, az ő egyenes kívánságára és buzdítására járta el egyik fényes bálon, Orczy Pista Martinovics-nótára a gyöngyösi kapáslegények táncát [a később csárdásnak nevezett táncot] először egymagában azután gyönyörű unokahúgával, Orczy Ella bárókisasszonnyal együtt. Mikor a táncnak vége lett – írja Podmaniczky a naplójában –, Széchenyi köszönetet mondott a táncosoknak, s így szólt a közönséghez: „Ez az én táncom! És hát miért ne lehetne ezt a táncot itt is és mindenütt táncolni?”

    Széchenyinek derék, magyarosító törekvése győzött e téren is. A magyar nemzeti tánc, a csárdás megkezdte hódító útját. 1841-ben tűnt fel először egy pesti bálteremben; 1842-ben már nyolc pár lejtette, 1843-ban már húsznál is több, az 1844-iki országgyűlés alkalmával rendelkezett bálon és az 1845-i farsangon pedig már alig fértek el a csárdást táncoló párok. 1847-ben V. Ferdinánd királynak is bemutatták egy udvari táncvigalom alkalmából. Híre csakhamar túlnőtt az ország határain, az egész világon ismeretes lett. És ez nem is csoda. Hiszen a csárdásban az összes nemes táncok varázsa együtt van. Szilajság és méltóság, enyelgés és komolyság, naivság, szemérem, tűz és ellágyulás. Ezek a jellemvonások egyszersmind a magyar ember jellemvonásai is, úgy hogy táncában is jellembeli tulajdonságai tükröződnek a magyar embernek, amint ezt Izsó Miklós, a magyar népéletnek legkiválóbb szobrásza, Táncoló parasztok című tanulmányában pompásan meg is örökítette.

    A csárdást pattogó magyar népdalokra lejtik és pedig mint lassút és mint frisset a dallam csendesebb vagy sebesebb mente szerint. Három részben szokott szerepelni táncrendjeinken. 1. A megnyitó csárdás. Ez rövid ideig tart, mivel a táncosok még nincsenek benne abban a mámoros hangulatban, amely okvetlenül szükséges ahhoz, hogy jól járhassák a csárdást. 2. A souper-csárdás, vagyis az, melyet a szünóra után táncolnak. Ez a fénypontja a mulatságnak. A táncosok a cigány körül csoportosulnak, s önfeledten, boldogan, lelkesen, szinte deliriumosan rezegnek és toppantják az ütemeket a fényes parketten. 3. Csárdás kivilágos kivirradtig. A táncosok ugyanis a csárdás hangulatával, mint a legdrágább élménynek emlékével akarnak távozni nyugalomra.

    A csárdásnak mint általában minden magyar táncnak, a mozgásritmuson kívül elengedhetetlen követelménye az ézelmeknek kifejező játéka a testtartásban, a taglejtésben. Ezt nevezzük a táncbeli kifejezés művészetének. Ez lelkesíti meg a mozgásokat, ez gyönyörködteti a nézőket, ezt bámulja és irigyli táncainkban az idegen is.

    A mai ízléstelen, művészietlen, a magyar lélekkel semmi közösségben nem levő táncok korában is igen nagy szolgálatot teszünk fajunknak, ha hűek maradunk ideális költői szépségű nemzeti táncainkhoz. Rengeteg sokat veszítettünk, legalább ahhoz ragaszkodjunk hát görcsösen, szívünknek legforróbb hevületével, ami kincsünk még megvan a múltból, s amit nem vehetnek el tőlünk. Ha nemzeti jellemünkből nem vetkőzünk ki szokásainkban és mulatságainkban se, akkor őrizzük meg minmagunkat hamisítatlan fajiságunkban a – boldogabb jövendőre. 

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf