Jankovics Marcell: Séta a régi Pozsonyban

Ich schreite mit dem Geist der Mitternacht
Die weiten stillen Strassen auf und nieder…
Wie hastig ward geweint hier und gelacht
Vor einer Stunde noch! – Nun träumt man wieder.

Wie all’ mein Hass und Groll in Scherben bricht,
Wenn ausgerungen eines Tages Wetter,
Der Mond ergiesset sein versöhnend Licht,
Und wär’s auch über welke Rosenblätter…

 [Herwegh György: Der Gang um Mitternacht.]

     

    Így regipozsonykezdődik Herwegh György egyik remeke: „Der Gang um Mitternacht.”

    A költő éjjel járja be a helyeket, melyek szívében visszhangot keltenek.

    Megértem a költő.

    A nappal fukar: munkát és verejtéket osztogat csupán. Az éjszaka bőkezű: megadja az aranyszálakkal átszőtt képzeletet és a lélek szilaj szabadságát, vagy ád legalább szürke vagy kincses álmokat.

    Miként Herwegh az ő széles, csöndes utcáit, úgy járom végig az én kedves régi Pozsonyom elnémult zugait.

    Mert a nappal nem jó az emlékezésre. A nappal mindig másoké, a mindennapiság felőrlő küzdelméé. Az esti homály az én barátom, szárnyai alá vesz és visz magával tündérországba… Igen, barátom az est, a hűséges, az odaadó, a puha est, mely nem ismer éles körvonalakat, csak békés, összefonódó egyformaságot, mely összefonja a jelent a múltakkal.

    Hát minek is a múlt? Kérdik tőlem nem egyszer nyersen. Hiszen ma, egyedül csak ma élsz!… Hát az a múlt az egyedüli biztos gazdagság. Az a múlt a jövendő termő gyökere. Az az elfakult múl sokszor értékesebb a fényesedő jelennél, mert az a múlt valami befejezett, harmonikus egész, mely teljességében az enyém. Lassan távolodva, glóriásezüstfátyol mögé burkolózva – regévé finomulva – mégis egészen az enyém, mert jelent és jövendőt lehet elvenni tőlem, de a múltat nem.

    Már Vergilius megírta: meminisse iuvabit…

    Csöndes alkonyattal elindulok vándorolni Pozsony ódon utcán át.    

    *  *  *    

    Végigballagok a Duna mellett. Csillogva, halk csobbanással oson tovább a hullám. Hogyha az égen miriád csillag van, a Dunában miriádszormiriád, mert minden kis hullámtörésen tükröződik ugyanaz a csillagsereg. Hátra nézek. A híd alatt lassan távolodik az apró színes lámpa. Valami hajó csöndesen úszik Magyarország felé…

    A ligetből átáramlik a jázminbokrok illata. Az a természettel, a föld akaraterejével telített, fiatalos levegő, melynek minden ölelése szépséges vágyakat, nemes akaratokat hagy vissza szívünkben.

    Önkénytelenül átkanyarodom a Haltéren, ahol az út a darab középkorba vezet. Mendegélek a gettó felé. Annyira magam vagyok, hogy szinte üldöz saját lépéseim kopogása. Valami ellenállhatatlan kíváncsiság húz a lépcsős, kanyargós utcákba. A múlt, az a titokzatos régi múlt csalogat maga után. Gondolatban számolom a lépcsőket. Szinte gépiesen, mert a magányban, a homályban ez is olyasféle szórakozás, mint a dohányzás vagy a halk fütyürészés… Az ember ilyenkor úgy érzi, hogy nincs egyedül.

    Önkéntelenül megállok egyik szegényes régi ház előtt, a 24-ik lépcső-fokán. Bizonyosan lerongyolt szegény gyerekek, vagy nagyszakállú orosz zsidók laknak a néma falak mögött. Nem láthatom őket és mégis behunyom a szememet, hogy ne kelljen látnom őket. Így behunyott szemmel nem látok a falakonát, hanem visszanézek a tőlem elválasztott, a történelem Himalája-szikláival elválasztott múltba…

    Ennek a háznak egyik szobájában vézna, sápadt ifjú görnyed írások fölé a silány olajos mécs mellett. Késő éjjel is rója a betűket; ha elfárad a jobbja, folytatja baljával. Törli homlokát, hiszen csak 25 garast kap egy nagy ívért. Írja az újságot, a mások beszédét, a rendek komoly megnyilatkozásait. Egyszerre csak megáll és könnycseppet törül szeméből. Oldalt hajlik és egy kis cédulára veti a betűket:    

    „…Szép hazámba ismerősök mennek, –
    Jó anyámnak tőlük mit izenjek?
    Szóljatok be, földiek, ha lészen
    Utazástok háza közelében…

    Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
    Mert fiának kedvez a szerencse…
    Óh, ha tudná, mily nyomorban élek,
    Megrepedne a szíve szegénynek…”    

    Ez a szegény, nagyon szegény íródiák egy nemzet legnagyobb költője és egy nemesebben érző világ egyik legnagyobb költője. Mert az isteni erő föltámad a végefogyhatatlan nyomorúságból is. Minden tüzet elolthat a köznapiság könnyzápora vagy a nagy élet véresője, de az isteni szikráét nem!

    Ez az ifjú hat évre rá, hogy e sorokat írta, meghalt azért a szabadságért, melynek abszolút fogalma nem lehet különböző sem a hegyeken túl, sem a tengeren túl, mert csak egy és egyféle létezhetik belőle, mint ahogy nem képzelhető két Mindenható egymás mellett.

    Mennyi költészet lakozott abban a régi kis pozsonyi viskóban!    

    *

    *       *    

    Áthaladok a régi sétatéren. Az első rügyeket hajtják a csenevész fák. Apró forgószél játszik egy eltépett levél darabkáival, melyekre valaki talán rábízta a messze földről küldött egész szeretetét. A pompázó Carlton ablakai lassan elsötétednek. A háború vagy a béke milliomosainak korán kell pihenőre térniök, mert „veszélyek után nehéz a munka.”

    A szálló erkélyén magános nőalak sziluettje. Lenge csipke shawlba burkolózva néz le az elhagyott térre. Megállok és feltekintek. Visszalép, ah, talán azt gondolja, hogy őt nézem. Pedig én nem őt látom, egészen mást és másként…

    Körülöttem népes a tér. Hosszú kabátos tisztes polgárok sorakoznak, márciusi ibolyával a gomblyukban; nyalka jurátusok sürögnek-forognak. Fellebbennek a strucctollas kalpagok, – ujjongva figyelnek az ezrek a szavakra, melyek az élete delén álló férfiú ajkairól csengenek, ki az erkélyről szól a reménykedőkhöz. Mindenki tolul a „Zöldfa” elé. Hiszen akkkor még nem hívták Carltonnak, csak a falusias „zöldfa” nevet viselte, mert hiszen a terebélyes fa zöldje alá sietett édes pihenésre a messze földről jött utas.

    És szinte hallom a férfiú érces hangját, ki a szabadságot hozta Bécs városából, honnan pedig addig csak békókat küldtek a népeknek.

    „…Néhány nappal ezelőtt némelyekre nézve közülünk talán veszélyes percek voltak. Most a munka napja következik. A munka napja nehezebb, mint a veszélyé, mert a veszély az egyest éri csak ellenben a munka gyümölcse az egész hazáé…

    Mennyi igazság ezekben a szavakban! Rettenetes nehéz a munka a veszélyek mámora után. Az egyes könnyen odaveti életét, mely a veszélyben csak az övé. De hát a munka korszaka már ezreké, az összességé. És ez az élet nehezebbik része, mert az ezrekért végzett munkát nagyon jól kell végezni.

    Ez a férfiú megoldotta e föladatot, mert az ő szava nyomán a kiváltságosak kezet nyújtottak a jobbágyoknak, egyformán a tiszaparti pusztán, egyformán a Tátra borókás tövében.

    Mennyi melegség áradott szét erről a pozsonyi vendéglőerkélyről!    

    *

    *       *    

    Átkanyarodom az egyik szűk főutcába. A meghitt régi házak ablakai behunyt szemmel néznek az éjjeli homályba. Hallgat!… itt még sem alszik még mindenki… Az egyik ablak nyitva van és halkan ömlik belőle, mint egymásba átcsapó hullámok muzsikája, az egyik magyar rapszódia.

    Egy pillanat alatt elillannak gondolataim az idők messzeségébe és egy perc alatt megteszem visszafelé kerek száz esztendő végtelennek látszó utait.

    Ez a ház 1820-ban egyik Esterházy Mihály grófé volt.

    Szalonjában összeültek parókás nagy urak, délceg követek, púderezett kontesszek és szegény kis biedermeyer-asszonyok és hallgatták a csodát… A régi zongora előtt 9 éves fiúcska ül és a billentyűkön hanggá varázsolja mindazt, ami a szívben szépséges és a lélekben magasztos. Ebből az intim úri szalonból indul a nagy világba Liszt Ferenc, hogy rapszódiákba összeszőve elvigye minden földre a magyar muzsika szépségét. Rapszódiákba fűzte össze a jajszót és a kacajt, mert hiszen ilyen rapszódia volt az a sok viharos század is…

    De ugyanakkor nemcsak Lisztet hallgatták.

    Egyik másik házban szintén követek vannak együtt. Messze földről jöttek. Kipirul az arcuk, elhallgat az ajkuk, ahogy hallgatják „Lavotta első szerelmét”. Haza gondolnak, a hazaváró párra, kinek gondolata a távoli udvarházból ide száll. A Puszta-Födémesről beszármazott Lavotta János hegedűjében minden ezüstszavú költeménnyé válik…

    A harmadik házban a fiatalok vannak együtt. Oda betoppant a csallóközi Nagy-Abonyból Bihari János, a leghíresebb prímás. Bár ha merev is a karja, elmuzsikálja még egyszer Hadik Óbester nótáját vagy a nyalka verbunkosokat…

    Már réges régen csupa muzsika volt ez a pozsonyi levegő!    

    *

    *       *    

    A pozsonyi vár…

    Akárhonnan vándorlok hazafelé, akár a Lajta mellékéről, akár a Dunántúlról, a Kiskárpátok aljáról, vagy a Csallóközből, hogyha még nem is látom a messzeségben otthonomat, előttem az a csodálatos négy tornyú rom. Majd csak ködös fantom, a város fölött lebegő párás, gőzös levegőben, majd meg Pozsony nagyságának égő Walhallája, mikor a nyugovó nap vérvörösen gyullad ki minden üres várablakon.

    Ez az egyszerű, nehézkes formájában is csodaszép rom Pozsony igazi jellege. Erről ismeri meg mindenki a várost vagy a várost ábrázoló rajzokat. Utcák, paloták, templomok minden városban vannak, de ilyen vára csak Pozsonynak van. Ha ezt a négy tornyot látjuk valahol, tudjuk, hogy csak a mienkről lehet szó. Minthogy legott Milánóban vagyunk, ha valamely képen látjuk a fehérmárvány dóm csipkehalmát, vagy ahogy a Forum Romanum tört oszlopairól tüstént felismerjük az örök várost…

    Én ablakomból is látom. Munka közben föl-fölpillantok a távoli tornyokra, mikor haloványan rajzolódnak le a Morva-mező felől feltornyosodó viharfelhőkre, vagy misztikusan szinte közelebb jönnek a legnagyobb művész, a holdvilág rajzában…

    Legutóbb akkor jártam romladozó falai alatt, mikor az áldottnak álmodott béke forradalmak parázs és hamu esőjével köszöntött a sebzett emberiségre. Alkonyodott. A város fölé lassan ereszkedett le a hófüggöny. Az elhagyott várkapunál nem állt a várta. A hulló hó belepett elszórt fegyvert, leomlott vakolatot, alkotást és pusztulást, szóval egyenlővé és széppé tett mindent. Lent a mélyben kigyúló lámpáival csodaszép volt a város csöndes, fehér bánatában.

    A világjáró francia, aki kisért, a vár meséit kívánta tőlem, századok legendáit. Fölpillantottam az élettelen ablakokra és elkezdtem a regélést, mint a hegedősök a históriás éneket…

    …1189-ben volt, piros pünkösd napján. Hadak hullámzottak a Duna völgyében, épp úgy, miként már évezredek előtt Róma légiói, vagy akár napjainkban a legnagyobb háború katonái.

    A lovagok mellén kereszt. Szívükben csak egy gondolat: visszavívni a Megváltó sírját a pogánytól. Pedig talán ugyanaz a titokzatos erő hajtotta őket, mely, mióta csak Európa áll, folyvást hajtja a népeket keletről nyugatra, nyugatról keletre, egymás ellen, holott fegyvert fogni örök emberi érzés szerint csak a honi rögért és a szabadságért volna szabad…

    Ennek a mi várunknak ablakából nézi kereszteseit a nagyszakállú Barbarossa, a napbavágyó császár, a Nápoly egéért sóvárgó aggastyán.

    És nem érkezett el alkonyodó élete céljához, mintahogy Mózes csak a távolból nézett el az ígéret földjére, vagy ahogy Álmos csak messziről pillantotta meg a rónaságot. Barbarossa egyik ázsiai patakban érte végét. Szíve Tarsusban, hamvai Tirusban, lelke a Kyffhäuser szikláiban várja legendás birodalma föltámadását.

    A francia elővette irónját és följegyezte: „Ez a föld a hadak útja nyugat és kelet között…”

    …1211-ben történt. Szövétnekek égnek mindenütt. Endre király bizánci byssust, siciliai mór selymeket hordat a várba. Nagy ünnepség készül, eljöttek az eladó magyar királyleányért. Kicsoda az ara? Apró, tipegő 4 esztendős leányka, csak akkora, mint a legkisebb aranyhajú angyalok. Követek jöttek a messze Thüringiából, hogy elvigyék a kicsik arát. Köztük a titokzatos wartburgi dalnok, a legendás Klingsor „aus Ungerlant”, ki költői ihlettel megjósolta, ki lesz a kis mennyasszonyból. Ez a kis ara magyarországi Szent Erzsébet, kinek szavára rózsává változott a kenyér, de talán kenyérré a kő is.

    Francia barátom megjegyezte: „Csodaszép legendák! Az igazi nő nemcsak szeretni tud, hanem lemondani is… Az igazi nő áldozatkészségében szent már e földön… Az igazi nő érintésétől minden rózsává változik… Volt-e sok követője e földön az árpádházi királyleánynak?”

    …1526. Az egyik vártoronyban gyászruhás asszony áll és átkémlel a csallóközi rónaságra. Nézi-nézi, hogyan barnul az ugar, melyet elhagyott az ekevas, hogy karddá váljék. Nézi, hogyan hull a szeptemberi falevél, hogy eltakarja egy nemzet porbatiport virágát.

    Csupa bánat, pedig alig múlt húsz esztendős. Mondhatatlanul árva, pedig királyné. De erős, mert gyönge asszony.

    Ez az ifjú özvegy II. Lajos magyar király asszonya, ki Mohácsnál levesztette bajtársát és országát.

    A francia feljegyezte: „Ez a föld a nagy tragédiák országa…”

    …1673. Nagy sürgés-forgás van a pozsonyi várban. A legpompásabb halakat hozzák a váraljai halászok. A kupák megteltek a szentgyörgyi venyigék legtüzesebb levével. Ampringen Gáspár, a lovagrend nagymestere, fényes lakomát ül.

    Azalatt a vár börtönéből rabokat kísérnek, Isten előtt alázatos, ember előtt büszke férfiakat. Az egyik csapat összeharapott ajakkal megy a kínpadra, a másik csapat indul a forró nápolyi ég alá, a gályarabságba. Ajkukon felcsendül a bujdosó „prédikátorok éneke.”

    Kísérőm feljegyezte: „Mindenkor voltak vértanúk és mindenkor lesznek, de sohasem voltak és sohasem lesznek hiába.”

    Besötétedett. Megindultunk lefelé a v áraljai gettó titokzatos, hallgatag utcáin át. Társam könyvet kért tőlem, hogy tovább olvashassa az időket, mikor pompás királyi hajlék volt a vár. Hogy olvassa tovább, amit nem lehet elmondani, mert ki győzné elbeszélni mindazt, amit ezer év alatt e lassan-lassan porladó, omladozó falak láttak…    

    *

    *       *    

    Szilveszter este.

    Várjuk a népszerű öreg szentet, ki úgy áll a hólepte általúton, minthogyha egyik karjával mutatná megtett utunkat. Azt az utat, melyen tisztán látunk mindent, mely még kétoldalt vadvirágos volt, mikor rajta elindultunk. Ez az út a múlt. Mennyire kifagyott, hogy idáig értünk! Másik kezével mutatja azt az ösvényt, mely belevész a ködös decemberi éjszakába, melyen nem látunk előre egyetlenegy lépést sem. A jövendőt, melyet jobb nem ismernünk.

    Betérek a dómba, számot vetni önmagammal és ezzel a viharzó világgal.

    Csöndesen, elhagyottan áll a tömérdek, sötét épület a hozzá bújt ódon házak fölött. Várja, hogy Szilveszter megkondítsa öreg harangját és érces szóval kongassa a téli éjszakába: Vivos voco! Béke van itt köröskörül, mert nincsenek emberek. El vannak foglalva a maguk békéjével, mely a háború szülöttje és nagyon hasonlít szülőjéhez…

    Belépek.

    Odakünn változandó minden: mennek az öregek, jönnek a fiatalok, omlanak országok, fölrohannak népek… Csak itt állanak a hatalmas pillérek rendületlenül és századok óta békésen; egyformán kering a boltozat felé a tömjén, akár a királyok fejére tevék itt a koronát, akár egy-egy patyolatos ara súgja remegve a „holtomiglant” az oltár előtt, akár melankolikusan hangzik a karból a gyászének: „Mért oly borús…”

    Mégis csak itt van az örökkévalóság igazi illúziója.

    Az óriás színes ablakon át alig szűrődik be valami fehérség. A szentély vasrácsa a homályban szinte fátyolszerű, pedig acélból szőtték csipkévé, formálták virággá áhítatos pozsonyi munkások művész kezei. A szentélyben fáklyaszerű gyertyával kezében tipeg az ősz sekrestyés. Lassan megyek nyomában és nézem, nézem, hová esik fáklyája fénye… Máskor az volna az igazi áhítat, ha annyira önmagamba térnék, hogy nem látnám magam körül a templomot. Ma ebben a reszkető fényben keresem a régit, mintha e Szilveszter napján jobban kellene kapaszkodnom a múltakba…

    A gyertya-fáklya fénye lassan surran végig a magas falon, mintha megállana minden betűnél. A királyok nevei e betűk, a királyoké, kik a mohácsi vész óta ezen a helyen nyerték azt a varázslatos hatalmat, mely Szent István koronájából áradott személyükre.

    Alant a falból, Pázmány Péter sírja mellől, délceg lovag kép ki. Élete delén álló férfiú. Kőbe vésett vonásain átdereng a századok előtt letűnt élet nemes tartalma: a komolyság, hűség és vitézség. Pálffy Miklós, a nagy győri hős alussza itt örök álmát, ki Drégelytől Székesfehérvárig 26 csatában vívott győzedelmesen a törökkel.

    Íme a régi vitézség emléke…

    Átballagok a sekrestyés után a kis Anna-kápolnába. Ott is a hideg kövekből komoly férfiú bontakozik ki. Papi ember. Betűzöm nevét: Schomberg Georgius… Az Istropolitana első rectora, ki az igazságos Mátyás egyetemén, ott lent a Ventur-utcai házban, Vitéz János és Regiomontanus Joannes oldalán hirdette a napbavágyó ifjú nemzedéknek a tudományt.

    Íme a mélységes tudás emléke…

    Meg kell állanom a főhajó sarkában Donner Rafael érckölteménye előtt. A szelíd arcú magyar vitéz meghajlik horkanó paripáján és mentéjét átszeli kardjával, hogy a koldusnak is jusson…

    És nézem Pannónia vitézét, a sabariai Szent Mártont, aki így cselekedett valami háromszor ötszáz esztendő előtt Amiens kapujában, hova a római centurio hódítani, zsákmányolni küldte. Mintha ez a szelíd és mégis vitézi szobor azt intené a háború katonáinak: ti, akik győztök, ti, akik legyőzettek, legyetek emberek és irgalmasak.

    Milyen csodaszép és szelíd ez a pozsonyi művészet!…

    Megrázkódom újra a havas utcán és gondolkodom.

    Az igazság és változhatatlanság hajlokában három szimbólumot találtam a pozsonyi múltból: a vitézségét, a tudásét és a művészetét. Az egyik az önfenntartás eszköze, a másik a haladásé, a harmadik az élet szépségéé. Érezem, hogy e három nélkül nemzet igazán naggyá nem lehet. Már ezért is el kell zarándokolni Pozsony múltjának kincses házába…

    Lassan bekerülök a Mihálykapun…

    Nagyon szeretem ezt a régi kaput, majdnem olyan szeretettel, mint ahogy csak élő embert lehet szeretni. Aki valaha átment e kapun, meg fog érteni engem az én nagy szeretetemmel. Hiszen él e kapunak minden holt köve, éli tovább a nagy idők nagy történetét…

    Ezek a régi kapuk, melyek az ódon városok belépői, valóságos szentélybe vezetnek, melyen belül a kedves és nemes kövek között együtt van a nagy múlttal ékeskedővárosok minden igaz emléke, tisztes hagyománya, pompázó kultúrája, a város nevével jelzett, egymásba fonódó, letűnt és eljövendő nemzedékek szépért melegedő szíve.

    Hogyha valamely város nevét hallom, képzeletemben egy-egy egyéniség jelenik meg. Nem azok a női géniuszok, amilyenekké a művészek rajzónja a városokat személyesíti, hanem történelmi alakok, mint aminők megjelennek előttem, hogyha egy-egy történelmi nevet olvasok. A régi városok lelkét látom így megtestesülve magam előtt. A modern nagy kereskedelmi emporiumok csak az ideges nagyvállalkozót juttatják eszembe, ki sokszor egy kockára tette fel mindenét. A felszökő nagy világpiacok meg sokszor csak a parvenűkre emlékeztetnek, kik gazdagságukkal együtt nem bírták megszerezni az ízlés és erő csiszoltságát, mellyel jóformán születni kell… a letört városok eszembe juttatják a bukott nagyságokat, kik kénytelenek a zordon elfeledettségbe és sivár elhanyagoltságba visszavonulni.

    A mi Pozsonyunk, akihez belépünk e szent kapun, a történelem egyik nemes, sokat szenvedett, de azért mindig büszke és mégis szelíd alakja, kit a távolodó idők patinája eszményivé emelt szemünkben.

    Minthogy egyik tisztes múltú és tiszta lelkű történelmi személyiség szobájába lépnénk!

    Az ilyen otthonban minden bútordarabból a régi erények, a becsületes alkotások, a szeplőtelen élet és igazi okosság lehelete árad. Ahogyan az ilyen egyes ember otthonát és lelki műhelyét kedvesen meghitté és mégis úriasan ünnepivé avatják az egyes bútordarabok és képek, a pompás empire-íróasztal, az ékes reneszánsz-almárium, vagy egypár barokk-karosszék, úgy a Mihálykapun belül levő városszoba is tele van ugyanilyen otthonias ékességekkel: vastagfalú százados hajlékokkal, a magasságokba ékelődő gót tornyokkal, régi családi fészkek puha boldogságát eszünkbe juttató virágos erkélyekkel…

    Ezek a gondolatok surrannak végig belsőmben, mikor megállok az ősrégi várárkot áthidaló útrészen.

    Fönt a magasban, a csillagokkal körülrajzott masszív Mihálytorony. Ormóján a délceg arkangyal, ki éppen lebírja a sárkányt. Mintha ez a toronyékesség jelképezné, hogy ebbe a városba nem szabad bejutnia a sárkánynak, – a visszavonás, az egyenetlenkedés szörnyének, mert nem ereszti be az őrködő Mihály arkangyal…

    Lent a mélyben, a várárokban bokrétás gyümölcsfák ringatóznak. Fehér virágfelhőjük hullámosan övezi a kapuhoz tapasztott ódon házak ablakait, melyek némelyikéből még kiszűrődik egy-egy fénysugár. A régi polgári erény szelíd fényessége virraszt itt a város belső otthona álmai mellett…

    Milyen szép is vagy régi Pozsonyunk!

    Éjszaka van.

    A nappali vásári sietségben csak köznapi embereket látok, a magános éjjeli csöndben látom azt is, ami volt.

    Szinte gyermekes kíváncsisággal lesem, kik vonulnak át a várárokra süllyesztett dobogó hídon a titokzatos kapuból…

    Eltűnnek előttem a régi koronációs menetek. Ékes, szent parádék, de ez még nem maga a történelem.

    1618… A késő november első hópihéi hullanak az időbarnította mohos cseréptetőkre. A kapuban megjelenik csótáros paripáján Bethlen Gábor. Nyalka hajdúinak nyomában megfeketedik az imént hullott hó. Az acélmagyar buzogánya nem hoz átkos háborút,l hanem lelki békét, mert azért emelkedett csapásra, hogy mindenki úgy imádhassa istenét, ahogyan az áhítatot a szíve súgja. Bevonult a vallásszabadság az ódon városba.

    1814… Ismét ködös novemberi hajnal… Lobogó fáklyák fényeskednek. Elül léptet Volkonszky tábornok marcona kozákjai élén. Nagy urak érkeznek látogatóba, köztük Alexander, a „minden oroszok cárja”. Vakbuzgó szívvel jött, hogy dolgozzék a „szent szövetség” munkáján. Azt az elérhetetlen tündérszép fantomot hajszolja, mely harcos császároknak és könyvekbe menekült idealistáknak egyaránt kedves, de mindig tovaillanó rögeszméje; keresi az  ö r ö k  b é k é t …

    1815… Tavaszodik. A várárokban kirügyezett az első gally. A kapun át világhíres vendégek vonulnak Grassalkovich palotájába. Elül Esterházy magyarosan kantározott paripáján Wellington herceg, utána barokk üveghintóban a szikár Metternich, oldalán a hajlékony Perigord Talleyrand. A kongresszus hatalmasai. Mintha már minden megtörtént volna és a ma csak ismétlődése volna a régi időknek, csak a helyek és emberek nevei változtak. Mennek a világ koronázatlan urai, hogy megrajzolják a világ térképét és megírják a világ iskolás népeinek a tankönyvet, mely szerint élniök kellene…

    Megkondul a Mihálytorony órájának érces ütése és elriasztja a múlt hazajáró kísérteteit.

    Lassan megyek az első kapun át és újra megakad szemem a kapu aranyozott felírásán, mely megcsillan a lámpafényben.

    „Omne regnum in se ipsum divisum disolabitur.”

    Vajon olvasták-e ezeket a lapidáris szavakat azok, kik valamikor e kapun átvonultak? Vajha elolvasták volna mindazok, kik beléptek akár az ünneplő városba, akár olyan időkben, mikor a kapura  D a n t e  szavát is fel lehetett volna írni:

    „Per me si va alla città dolente…”    

    *

    *       *     

    Mint Herwegh György, a költő, bejártam én is a néma utcasort és repült a lelkem térben és időben „könnyen mint hang, s mint csillag, hangtalan.”

    Visszatérek otthonomba és ablakomból még egy pillantást vetek az alvó régi városra. Szemeimmel, lelkem melegségével valósággal megsimogatom azokat az élettelen köveket és egyet érzek: mennyire lehet az otthont szeretni! – és egyet kívánok: Pozsony, legyen jövendőd olyan gazdag, mint aminő múltad volt!

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf