Szalay Mihály: Ma – holnap – holnapután

Gyertek, temessük! Zuhogjon a hant!
Eb, aki bánja; jobb neki alant.
Sírja magasan, tömötten álljon:
Ki ne jöhessen, vissza ne járjon!
Ezer esztendő untig elég volt,
Hogy neki fénylett itt a nagy égbolt,
Hogy neki termett föld színe, mélye,
S kemény igát rótt sok derék népre.
Idegen, barbár, rokona sincsen,
Mégis azt hitte, ő itt az Isten!
Ideje porba tiporni fejét:
Ne játssza tovább átkos szerepét.

Gyertek, sirassuk! Akadt bár bűne,
Káros, hiányos a föld nélküle.
Közös veszteség, hogy így elesett,
Mert sok erénye példa lehetett.
Akik közt rúgva, ledöntve fekszik,
Nagyságban véle egy sem vetekszik.
Sok népe közül kárpáti tájnak
Helyére méltón egyik sem állhat.
Nehéz szerepét ahogy betölté
Nem tölti itt be senki se többé.
S úgy rótta másra kemény igáját,
Hogy akik hordták, visszakívánják.
- Nem volt ez oly rossz, csak elgyalázták;
Nem szívelhették nagy árvaságát.
Ágról szakadt volt, elhagyottan állt,
Ezért szántak rá pusztulást, halált!

Gyertek, vegyük föl! Ne késsék senki!
Végzetes bűn volt élve letenni.
Sírját örökké rázza, dobálja,
Ha kitör, útját nincs aki állja.
Vulkántorok lesz szétdobott sírja
S az eget, földet tűzbe borítja…
- Akarjuk, vagy sem, él ez még ma is;
Övé a tegnap, de a holnap is!
Kiben bukva is ily erő lüktet
S így fenyegethet valamennyünket,
Nem halhat az meg! Az élni akar!
Hadd keljen hát fel újra a magyar!

1921