Szerb Antal: A [görög] dráma

        I.

           A tragédia

     

    A színjáték születése

    A görög színjátszás kettő gyökerű: egyrészt a kardalból született, másrészt pedig az istentiszteleti táncokból. Istentiszteleti táncot minden nép ismer; rendszerint állatbőrbe öltözött táncosok mutatják be állat alakú istenek viselt dolgait. A magyaroknak is voltak ilyen táncaik, a benne részt vevők szarvasnak vagy bikának öltözködtek; regösénekeink „csodafiúszarvasa” és a Horváthországban még élő, magyar eredetű Busó-tánc őriz emléküket. Az Athén közelében fekvő Sikyónban ősidők óta kecskebőrbe öltözött férfiak táncoltak egyes ünnepeken; a görög tragédia szó (trages a. m kecske) ilyen ősi kecske-táncokra utal.

    Dionysos

    A Kr. e. VII. században a görög társadalmat egy nagy vallásos-misztikus hullám rázta meg. Dionysos, Bacchus, a bor, az ereinkben és a természetben keringő életadó nedvek, a felfokozott élet, a mámor és az eksztázis fiatal istene tartotta diadalútját. Meghonosodása igen nagy harcok árán történt, amint mítosza tanúsítja. A derűs homéroszi világképen felnőtt görög nemesség tiltakozott a diszharmonikus, vad isten ellen, aki az érte rajongó trák asszonyokat télvíz idején, éjszaka, meredek hegyoldalakra kergeti fel, a férfiaknak expedícióval kell a félig megfagyott asszonyokat összeszedniük. Dionysos forradalmi isten, fiatalok és nők istene: az irracionális hatalmak felszabadulását jelentette, a mértéket nem ismerő szenvedély és szenvedés bevonulását a görög életbe. (A pathos szó a görögben mindkettőt jelenti!)

    A tánc és a kardal rövidesen az új isten szolgálatába szegődött. Arión Periander korinthoszi zsarnok megbízásából kardalt szerzett Dionysos tiszteletére; a régiek őt tekintették a tragikus költészet megalapítójának. Athénben Peisistratos, a művészetek iránt rendkívül fogékony zsarnok szervezte meg az új isten kultuszát a Dionysia nevű ünnepség formájában. 535-ben egy ilyen ünnepélyen egyesítette először Thespis a táncot a karddallal, megvetve az athéni színjátszás alapját. Ettől kezdve intézménnyé vált, hogy a dionysiák ünnepén színdarabot kell bemutatni.    

    Athén

    De eddig a fokozatig, tánc és karddal egyesítéséig nagyon sok más nép is eljutott; görög tragédia belőle mégis csak Athénben lett. A nagy görög tragédia csak a peisistratida zsarnokok bukása után fejlődhetett ki. Társadalmi háttere az athéni demokrácia, amelynek méltó kifejezése marad: társadalom és művészet ebben a választott történelmi pillanatban egyforma magasságban találkozott egymással.

    A perzsa háborúk folyamán az athéni polgár annyira összeforrt a polisszal, a városállammal, hogy életének minden pillanata a város életének egy pillanata. Ez a közösség nem úgy jött létre, hogy az egyén fenntartás nélkül alárendelte magát a mindenható államakaratnak; e közösség a felelősségtudaton alapult, amelyet minden egyes ember a várossal szemben érzett: hiszen neki kellett döntenie az agórán, a népszavazás alkalmával minden kérdésben, amely a város sorsát érintette. Periklész, az athéni városállam halhatatlan megtestesítője, a közélettet is mintegy színháznak fogta fel, a szó legnemesebb értelmében: célja az, hogy minden athéni bemutathassa aretlját, „erényét”, bátorságát, bölcsességét, azokat a tulajdonságokat, amelyek lényét értékesség teszik. Ez a mély és tragikus közösségi felelősségtudat a nagy görög tragédia társadalmi háttere.

    A színház

    A görög színház miden tekintetben más volt, mint a mai. A görög drámákat nem szánták mindenesti szórakozásra: csak bizonyos nagy ünnepségek alkalmával játszottak és egyáltalán nem szórakozási célokból. A színház nem volt üzleti vállalkozás: a pályázatra beérkező színművek közül (Athén „agonális” szelleme úgy kívánta, hogy mindenből szabad verseny legyen) Athén legelső emberei kiválasztották azokat, amelyek a drámai versenyben részt vehetnek; költőjüknek a város rendelkezésére bocsátotta a kar megszervezéséhez szükséges összeget. Újabb bizottság döntötte el azután, hogy az előadott drámák közül melyiket illeti a díj, a tripus. A nézők ingyen mentek színházba, ez polgári jogaik közé tartozott. Az előadás nem este folyt le, hanem délelőtt, fényes napsütésben, tehát nem munka után mentek oda a nézők, hanem a színházlátogatás volt aznapi legfőbb teendőjük; úgy mentek oda, mint istentiszteletre. A színpadnak csak egy, állandó díszlete van, a színészek magas kothurnosokban, stilizált, bő papi ruhákban, álarccal és az álarcban hangerősítő szerkezettel lépnek fel. Az arcjáték tehát ismeretlen, a színész egyénisége nem lép előtérbe, nincsenek is hivatásos színészek, egynek a nevét sem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy Szophoklész, a drámaíró és államférfi, kisfiú korában, mint színész is nagy sikert aratott, mégpedig Nausikaa szerepében, kecses labdajátékával.

    A kórus

    A legnagyobb, legnehezebb különbség a mai ember számára mégis a kórus: ez szokta a görög drámák mai előadását élvezhetetlenné tenni. Minket a párbeszéd, a hős és a hősnő érdekel és nem értjük, mire való, hogy tizenkét öregember vagy ifjú nimfa minduntalan verseket mond a darab közepén. Az sem segít rajtunk, ha elfogadjuk az esztétikusok megállapítását, hogy a kórus az ideális közönség, elmondja helyettünk, hogy mit kell éreznünk. (Hiszen a kórus rendszerint egészen másról beszél!) A költő állásfoglalását sem képviseli. Az Antigonéban pl. a kórus félénk, szolgalelkű öreg polgárokból áll, akik a konvenciók és a nyárspolgári okosság nevében lebeszélik Antigonét nagylelkű tettéről. A kar sokszor arra kéri valósággal a hősnőt, hogy – mai nyelven – „ne csináljon jelenetet”.

    Valamivel közelebb jutunk a megértéshez, ha meggondoljuk, hogy a görög kórus általában nem beszélt, hanem énekelt, tehát mai színpadi nyelven a zenei aláfestést szolgáltatta. Általában a görög dráma valahogy a mai színdarab és az opera közt foglalt helyet.

    De igazán csak akkor értjük meg, ha állandóan szem előtt tartjuk, hogy a görög színjátszás közösség művészet. A kórus a közösség, őelőtte folyik le a színész által ábrázolt alakok sorsa, a tulajdonképpeni hős azonban maga a kórus. A „színész” szó görög megfelelője, hypokrités, annyit jelent, mint felelő, dolga eredetileg csak annyi, hogy feleljen a kar kérdéseire, elmondja a tényállást, az eseményeket, amelyek a görög drámában többnyire a színfalak mögött játszódnak le – hogy a kar aztán kifejezhesse érzelemit. A modern drámában a hős maga reagál sorsára, a görög drámában a közösség. A görög dráma szereplője legintimebb gondolatait is közli a kórussal; „az önszemlélet is nyilvános ténykedés itt”, amint Spengler mondja: mert az athéni sosem magánember, mindig a polisz polgára, egész élete a polgárok és az istenek színe előtt játszódik le, és ez adja meg értelmét.

    A gyászdal

    A görög tragédia története folyamán mindig inkább előtérbe kerül a cselekmény. Arisztotelész, amikor száz évvel a három nagy tragikus virágzása után Poétikájában összeállítja a tragédia szabálytanát, már a cselekményt tartja a legfontosabbnak. De annyira fontossá sosem vált, hogy a kar énekeit mellőzhető mozzanatnak érezték volna. A görög tragédia lényegében mindig megmaradt annak, ami eredetileg volt: gyászdalnak. A kommos, a kar gyászéneke, valamennyi ránk maradt antik tragédiában fellelhető, ez alkotja az antik tragédia gerincét. És nemcsak a kar énekel gyászéneket; a szereplők is jajgatnak, zokognak, fenntartás nélkül és szenvedélyesen szenvednek a görög színpadon. A tragédia (a mi értelmünkben véve, vagyis a tragikus küzdelem) igen sokszor mára színdarab kezdete előtt lejátszódott. Aischylos Niobéjában, amelyet csak Arisztophanész csúfolódásából ismerünk, Niobé gyermekei már mind meghaltak a színdarab kezdete előtt és Niobé a dráma folyamán meg sem szólal, mozdulatlanul ül fájdalmában és bánata jeléül elfedi arcát. Prométheuszt a színpadon azonnal a sziklához láncolják, nem küzdelmének, csak szenvedésének vagyunk tanúi; Szophoklész Aiasás akkor látjuk meg, amikor őrjöngéséből már magához tért és tudata teljes birtokában szenvedni kezd, majd véget vet életének – és az a tragédia, amelyet maguk a görögök is a legjellegzetesebb görög tragédiának tartottak, az Oidipusz király, örök mintája annak a drámának, amelyben az események már régebben lejátszódtak, mi csak a következményeket, a szenvedést látjuk. Ily módon igaza van Spenglernek, amikor matematikus-szellemével megállapítja, hogy a nyugati drámával szemben, amely az aktivitás maximumát keresi, a görög dráma a passzivitás maximumát ábrázolja. Ez talán a legmélyebb különbség.  

    A cselekmény

    Ezzel az alapvető különbséggel összefügg az az igen fontos eltérés is, hogy míg a nyugati dráma cselekménye meglepetésszerűségével hat, a görög dráma cselekményét a közönség nagyobbára előre ismeri. A három nagy tragikus költő (egy darabnak, Aischylos Perzsáinak kivételével) mindig a görög szenttörténetből, a mítoszból, Homéroszból és a kíklikus költőkből meríti tárgyát. Ami olyan, mintha ma valamennyi dráma bibliai tárgyú volna. Később a görög dráma ebben a tekintetben is, közeledett a mi értelmünkben vett dráma felé: Euripidész már olyan szabadon bánt a mítosszal, hogy sokszor meglepte nézőit és nyilván ez is volt a szándéka. A meglepetést Arisztotelész már a drámai hatás igen fontos eszközének tekinti; de a meglepetést elsősorban az adott mitikus történet keretein belül tartja helyénvalónak. Vitába száll ugyan azokkal a bírálókkal, akik azt mondják, hogy nem szabad mást, mint mitikus tárgyat színrehozni – de igen érdekes és jellemző módon azzal érvel, hogy a mitikus történetet is csak kevesen ismerik és a tragédiát mégis meg tudják érteni. Tehát még ő is előnyösnek tartja, ha a néző nagyobbára előre tudja, hogy miről lesz szó a színdarabban. Ezek szerint a görög néző beállítottsága a színdarabbal szemben a prédikáció hallgatójára emlékeztethetett; tudja, miről fog beszélni és milyen eredményre fog jutni a pap, inkább csak arra kíváncsi, hogyan jut el odáig.      

    Szatírdráma

    A gyászdalt, a szenvedést és szenttörténetet Aischylos, a görög tragédia nagy formaadója állította a görög tragédia középpontjába. A görög színjátszás első, Aischylos előtti korszakában még nem váltak külön azok a dionysikus elemek, amelyek később a komédiában kristályosodtak ki. A legelső drámaírók, amennyire a fennmaradt csekélyszámú utalásból következtetni lehet, tragikumot és komikumot még oly keverten alkalmaztak, mint Shakespeare, és a szenttörténet mellett aktuális tárgyakat is választottak, így pl. Phrynichos Milétos ostromát. Mikor a tragédia és a komédia különvált, a régebbi kevert műfaj mint szatírdráma élt tovább. Szokássá vált, hogy három napig tartó ünnepségek folyamán három egymással összefüggő, trilógiát alkotó tragédia, egy komédia és egy szatírdráma került előadásra. A szatírdráma egyike az antik irodalomtörténet nagy rejtelmeinek: csak egyetlenegy maradt teljes épségben az utókorra, Euripidész Kyklópsja.

    Az Aischylos előtti drámából csak nevek maradtak fenn és csak nevek az Euripidész utániból. Az ókor, amint nem tartotta szükségesnek, hogy Homérosz előtti és utáni epikát megőrizze, a tragédiából is csak a három legnagyobb műveit őrizte meg, azt sem valamennyit. A két idősebbnek, Aischylosnak és Szophoklésznek nagyszámú drámájából csak hetet hagyott meg a bizánci iskolai gyakorlat, azonkívül újabban még néhány papirusztöredék bukkant fel Egyiptomban. Euripidész sokkal közelebb állt a késői ókor szívéhez, mint elődei; nemcsak mint iskolai klasszikus élt tovább, hanem olvasták is; számos kézirat őrizte meg műveit, több töredéken kívül tizenkilenc teljes drámája maradt ránk. (Közülük egyet, a Rhésost, ma nem tartják Euripidész művének.)

    A három nagy tragédiaíró kb. ugyanabban az időben élt és működött: a Periklész körüli Athénben. De nem voltak egykorúak: a hagyomány szerint Aischylos mint harcos vett részt a szalamiszi diadalban, Szophoklész mint gyermek lépett fel az Aischylos által az ünnepi alkalomra szerzett Perzsák kórusában, Euripidész pedig aznap született.

    Aischylos1 a görög tragédia igazi megteremtője. A színészek számát ő emelte fel egyről kettőre, ezáltal a színész megszűnt pusztán a kar „felelgetője” lenni, lehetségessé vált a drámai párbeszéd, a görögök által olyannyira kedvelt sorharc, az egysoros visszavágásokból álló élénk párbeszéd.     

    Oltalomkeresők

    Első ránk maradt drámája, az Oltalomkeresők, a mítoszból meríti tárgyát, a második pedig az egykorú történelemből, amely akkor nagyszabású volta és heroikus méltósága által egy pillanatra egyenrangú lett a szenttörténettel.

    Perzsák

    A Perzsákkal Aischylos a szalamiszi diadalt ünnepli. De mint vérbeli tragédiaíró, nem az ujjongó athénieket mutatja be, hanem az ellenséget, amint megtudják, hogy seregük, országuk, nemzeti hivatásuk összeomlott. A darab első pillanatától kezdve rettenetes sejtelmek szakadnak fel és a tragikus atmoszféra egyre sűrül, a halott király, Dareiosz vésztjósló árnya is megjelenik, míg végül is színpadra lép a vert király, Xerxész, rongyokban, jajgatva és összeomolva. Az istenek sújtották le Xerxészt, az istenek, akik megbüntetik a hybrist, a fennhéjazást, a túlságos szerencsét. Xerxész vétett a dolgok örök rendje ellen, amikor ázsiai seregével Európára tört, maga a föld, a hellén föld és a hellén tenger tiltakozott a barbár betörés ellen és ez okozta vesztét, az athéniak vitézségén kívül.

    Prométheus

    A Leláncolt Prométheusz valószínűleg középső darabja egy trilógiának, megelőzte a Tűzhozó Prométheusz és utána következett Prométheusz Lyomenos, „Prométheusz, akit feloldanak”.

    Aischylos minden darabja valahogy nagyon messze játszódik, már az ókoriak is legfőbb tulajdonsága gyanánt emlegették az ekplexist, a kiemelést a mindennap világából; a Perzsák is a világ végén, a távol Perzsia valószínűtlen főbárosában játszódik, de egyik színtere sem terül el oly érezhetően a világ végén, mint a Prométheuszé. A vadon sziklához láncolják Prométheuszt, aki tüzet hozott az embereknek, a levegőben furcsa suhogás hallatszik és megjelennek Ókeanos leányai, majd maga Ókeanos is, elhagyva a „nagy folyót, melytől nevét veszi”, Zeusz követei járnak át a másvilági levegőn. Prométheusz szenved és dacol. Csak ő tudja a titkot, hogy ki fogja megdönteni Zeusz uralmát, de nem árulja el.   

    Aischylos és az istenek

    Mint a homéroszi eposzokban, ebben a hatalmas, ellenállhatatlan hatású tragédiában is, az istenekkel szemben elfoglalt álláspont az, ami a mai olvasó számára oly különös, érthetetlen. Homérosz nem vette túlságosan komolyan az isteneket, Aischylos komolyan veszi őket. Hiszen időközben három nagy vallásos megújhodás mélyítette el a görög istenhitet: a delphi Apollón-jósda mintegy államegyházzá növekedett, jóslatai olyan érvénnyel bírnak, mint a pápai bullák és exkommunikációk a középkorban; a Dionysos-hívők új, orgiasztikus elemet vittek a görög életbe, az orphikus vándorpapok megtanították őket a másvilági élet sejtelmességére.

    Aischylos tehát komolyan veszi az isteneket; de elégedetlen velük. Prométheusza szörnyű vádveséd Zeusz ellen, Zeusz a sziklához láncoltatja Prométheuszt, akinek nincs más bűne, mint az, hogy szerette a szerencsétlen emberfajt, tüzet hozott hideg, sötét éjszakájába és elindította a magasabb emberség útján. Zeusz elcsábítja Iót, és szó nélkül tűri, hogy féltékeny felesége, Héra, szörnyű módon üldözze a teherbe ejtett leányt. Általában úgy viselkedik, a darab szavai szerint, mint egy új zsarnok, aki kegyetlen módszerekkel védi hatalmát. A darab folyamán Prométheusz,a kar és Prométheusz látogatói a tekintélyi államok nem engednének meg ilyeneket államfőikkel kapcsolatban.

    Hogy értsük ezt? Aischylos készen kapta a mítoszt és azon éppoly kevéssé szándékozott változtatni, mint egy középkori teológus a szenttörténeten. Márpedig ezek a mítoszok még egy ősi, jón és rosszon inneni világban keletkeztek, erkölcsi indítékokat nem ismernek. Aischylos pedig egy magas erkölcsiségű, felelősségtudattól áthatott demokrácia hivatalos kifejezője, ismeri már a Diké, az igazság mindenek fölött való értékét és felháborodik az ősi mítoszok erkölcstelenségén. Aischylos nem kételkedik, elismeri az istenek rettenetes, ma azt mondanók, sátáni hatalmát, de Prométheuszán keresztül fellázad ellene.

    A végzet

    A hátralevő négy darab, a Heten Théba ellen és az Oresteia trilógiáját alkotó három dráma, végzetes, elátkozott családokról szól. Az Aischylos korabeli görögök úgy érezték, hogy azok, akikben közös vér folyik, valami mágikus módon összetartoznak és az öröklődő családi végzetet körülbelül olyan testi módon képzelték el, mint mi az öröklődő betegséget: a vérben székel az átok, a vérrel együtt száll az utódra, elkerülhetetlenül.

    Heten Théba ellen

    A Heten Théba ellen hőse, Eteokles, jól tudja, hogy nem menekülhet családja végzete elől, de a görög végzet nem egyértelmű. Ő maga ugyan elvész testvérpárbajban, de megmentheti a várost. A mű az önfeláldozó athéni polgáröntudat nagy megnyilatkozása.

    Agamemnón

    A családi végzet teljességben tárul elénk az egyetlen ránk maradt trilógiában, az Oresteiában. Agamemnón, a Trója ellen hadakozó görögök fővezére hazaérkezik, hogy otthon felesége, Klytaimnéstra és feleségének kedvese, Aigisthos, orvul megölje. Az első szótól kezdve csupa balsejtelem az egész darab, a végzet ott ül az argosi királyi palota fölött. Aischylos a félelem nagy költője; alakjai életnagyság fölötti alakok, mégis mindig meghajtott fővel járnak, érzik, hogy előbb-utóbb lesújt rájuk a heimarmené, az elkerülhetetlen végzet. Hogy félnek az istenek irigységétől és cselétől! Agamemnón nem akar rálépni az ékes szőnyegre, amelyet felesége eléje terít, nehogy hybris jelének tartsák az istenek és lesújtsanak rá… de a végzet erősebb, mégis rálép a szőnyegre és mégis lesújtják az istenek. Klytaimnéstra dússzövésű  hálót készített, azt dobja a fürdőből kilépő Agamemnónra, hogy ne tudjon védekezni: ez a háló a darab kezdetétől fogva minduntalan kísértetiesen felbukkan, hasonlatok formájában: „ha annyi sebe volna Agamemnónnak, mint amennyit a hír beszél, olyan volna, mint egy átlyuggatott háló” – mondja Klytaimnéstra. Az emberfölötti rettegés abban a jelenetben éri el tetőfokát, amelyben Kasszandra, a jósnő, a félelem paroxizmusában előre látja Agamemnón halálát és a család végzetét. Maga a gyilkosság ezután már viharos gyorsasággal történik még a színfalak mögött és csaknem megkönnyebbülést vált ki a rettenetes feszültség után. Ez a megkönnyebbülés talán a kathasis, amelyről annyit vitatkoztak az esztétikusok.

    A három nagy tragikus közül Aischylos a legmonumentálisabb. Költészetében van valami ősvilági borzadás, valami gyökereiben Homérosznál régibb félelem a sötét hatalmaktól és mintha ezeknek az őshatalmaknak, titánoknak, Erinyseknek, föld-istennőknek, Ókeanos lányainak ihletése volna olykor érezhető költészetének komor pompjában. Homályos, sejtelmes költészet: álmok, jóslatok és kísérteties emlékezések elmossák benne a jelent és a valóságérzést. Alakjai csak reliefszerűen domborodnak ki a kórus állandó panaszából és a tragédia magaslati pontjain a kórus gyásza mindent elönt fekete áradatával. A fekete ár sziklákat görget alá: monumentális hasonlatokat, mázsás felkiáltásokat, hatalmas összetett szavakat.

    A másik két nagy drámaíró már az oldódás és hanyatlás kezdetekor élt. Az archaikus hatalmak helyett adtak a teljességre érő városi kultúrának; Szophoklész és Euripidész már tudatos költők, tanulnak a nagy mestertől, Aischylostól és tanulnak egymástól; az ember alig érti, hogyan lehetséges, hogy a három nagy tragikus, kik közül a legidősebb mindössze ötven évvel öregebb a legfiatalabbnál, a kultúrának három ennyire különböző fázisát képviseli.   

    Sopholés

    Szophoklész2 az istenek és emberek kedvence, mint Goethe. Színdarabjai majdnem mindig első díjat nyernek, mert nincs semmi törés közte és athéni közönségének ízlése közt. Homérosz mellett az ő művészi egyéniségében testesül meg leginkább a hellén harmónia, amely oly honvágyat ébeszt az emberiségben a változó korokon át.

    Szophoklész még erősebben összeforr az athéni polisz nemzeti és vallási közösségével, mint Aischylos: Aischylos még maga is munkálkodik a közösség kiépítésében, Szophoklész számára már szent és nélkülözhetetlen adottság ez. A tragikumot is ebből az adottságból éli át: tragikus hősei azáltal tragikusak, hogy kiszakadnak az élő közösségből és pusztító magányba hullanak; a polgártársaival annyira együttélő Szophoklész a magány nagy költője volt. (Karl Reinhardt)

    Nem kutatja, vajon igazságos-e az istenek jóslatközölte akarata, mint Aischylos; magasabb tragikus életérzésében jó és rossz ellentétei feloldódnak, csak egy erkölcsi állásfoglalás van szerinte: megnyugodni az istenek akaratában, felolvadni abban a tudatban, hogy az istenek hatalma ellen mit sem tehetünk, mindig ők az erősebbek, a jók, a nagyok, „minden Zeusz”.

    Oidipus király

    Legtisztábban Szophoklész mesterművében, az Oidipusz királyban fejeződik ki ez az életérzés. Mint valami istenek számára írt detektívregényben, bontakozik ki az eleinte mit sem sejtő Oidipusz előtt életének minden öntudatlanul elkövetett szörnyű bűne: megölte apját, feleségül vette saját anyját, miatta dögvész pusztítja a várost (talán a Periklész-kori athéni pestis emléke él itt tovább) – iszonyú bűntudatában kiszakadva az emberi közösségből, megvakítja magát és elbujdosik. Íme: semmiféle előrelátás, emberi okosság, emberi derekasság nem használ az istenek ellen, mindig az történik, amit ők akarnak.

    Antigoné

    Oidipusz király leánya Antigoné, egy más dráma hősnője. Antigoné a szophoklészi nő-ideál; ma talán túlságosan keménynek, kevéssé nőiesnek érezzük a teljesen férfiak számára való athéni kultúra nő-ideálját, de nagyszerűségét nem tudjuk el nem ismerni. Antigonéban a szeretet mindenek fölött való parancsa a legfőbb női vonás: „nem együtt-gyűlölni, együtt-szeretni születtem” – mondja ki a szophoklészi humánum örök jelszavát. A király parancsa ellenére eltemeti halott fivérét (a vallásos Szophoklész számára a végső szertartás elmaradása a legfőbb iszonyat), ezért vállalja a szophoklészi tragikumot, a közösségből való kiszakadást. Bámulatos ömlésű gyászdalban siratja el a kórus kísérete mellett önmagát, amint utolsó útjára indul, menyasszonyi fátyol nélkül, gyermektelenül, a sírba, nászi ágyába.

    Oidipus Kolonosban

    Öregkori darabja, az Oidipusz Kolónosban, különös alkotás. Tragikus vonal itt alig van: az agg Oidipusz halálára készül, mint valami komoly, egyszerű, de ünnepélyes szertartásra, isteni jelek, jóslatok között. A nagy szertartás színhelye Kolónos, Szophoklész szülőföldje, amely Athén városával együtt dicsőül meg e csodálatos búcsúzásban. Olyan másvilági fényességű, halálra készülő, öregkori költészet ez, mint Shakespeare Viharja vagy a Faust II. része; a legnagyobb költők úgy látszik még élve megírják mennybemenetelüket, mint ahogy V. Károly élve végignézte saját temetését.

    Szophoklész már nagyon öreg volt, mikor ezt a darabot megírta és Athén sem volt már az, ami ifjabb éveiben. A demokrácia önmagát emésztő veszedelmei elhatalmasodtak már, a város megindult a tragikus lejtőn. A boldog Szophoklészt utolsó éveiben családi bajok is gyötörték, fia állítólag gondnokság alá akarta helyezni és Szophoklész épelméjének igazolására felolvasta a bíráknak az Oidipusz Kolónosban kezdetét. Mindez megmagyarázza a darab komor tónusát és azt a sokszor idézett, Szophoklészre nem teljesen jellemző mondást: legjobb meg nem születni, de ha már megszülettünk, minél előbb meghalni.  

    Euripidés

    Euripidész3 a legfiatalabb drámaíró egyéniségében, sorsában mintegy Szophoklész ellentéte, legalábbis az irodalomtörténeti hagyomány szerint. Zöldségeskofa fiának csúfolták, a közéletben nem vett részt, hivatásos drámaíró volt, de a közönség kegye, amelyet a hagyomány szerint szenvedélyesen keresett, nem fordult mindig feléje; sok heves rajongója volt, de a többség idegenkedett merész újításaitól, első díjat ritkán kapott. Gondolkozó ember, filozófus, a szofisták barátja és tanítványa, nyugtalan lélek. A régiek Szophoklészt arcán, testtartásában elegáns derűvel ábrázolták, Euripidészt összeráncolt homlokkal, torzonborz szakállal, dúlt vonásokkal. Úgy tudták, kétszer nősült és mind a kétszer szerencsétlenül.

    Modernsége

    A három nagy tragikus közül Aischylos ódon, ősies, Szophoklész időtlen, Euripidész pedig meglepően modern. Jellegzetesen késői, nagyvárosi jelenség, annyira, hogy az athéni demokrácia már nem is magyarázza meg őt, mint elődeit; azok közé tartozik, akik megelőzték korukat. Az euripidészi dráma, bár megőrzi a kórust, a mitológiai tárgyat, a végzet középponti szerepét, mégis sokkal kevésbé különbözik a mi drámánktól, mint elődei, és míg azok mint szent ereklyék élnek tovább az irodalmi tudatban, Euripidész eleven hatóerő, századokon át mintául szolgált, belőle nő kis a barokk-klasszikus dráma, Goethe tanult tőle és mindmáig lehet is tanulni tőle drámaírói és színpadi technikát. Ő már meglepő fordulatokkal hat, tragikus hőseinek összeomlását többnyire ma is tragikusnak érezzük, közvetlenül, minden történelmi beleélés nélkül is; ezért nevezi őt a késői Arisztotelész tragikótatosnak, a legtragikusabbnak. 

    Tudatossága

    Rendkívül tudatos művész, szívesen, régi bírálói szerint túlságosan is szívesen használ drámaírói fogásokat, hogy közönségét megrendítse, elborzassza, sírásra bírja. Sűrűn alkalmazza a görög színpad technikai lehetőségeit; így elsősorban a deus ex machinát; ez abból áll, hogy a színpad hátterét alkotó épület tetején egy gépezet segítségével hirtelen megjelenik egy istenség, hatalmi szóval elintézi a drámai konfliktust és megjósolja, hogy mi fog történni a dráma szereplőivel. A készenkapott mítosz barbár vonásait nem enyhíti, mint elődei, akik a hellén harmóniát keresték, sőt olykor saját leleményből meg is toldja valami hatásos gyilkossággal, vérfertőzéssel. Így az ő leleménye, hogy Médeia, férjét megbüntetendő, leöli saját gyermekeit. A zene nála már nem alkot szerves egységet a prózával, a kardalokból hatásos önálló betétek lesznek; a kardalok szövege sokszor független a drámától, Euripidész életbölcsességét fejezi ki. 

    Természetessége

    A görög dráma útja, mint minden műfajé, a magasztostól a természetes felé halad. A természetesség, ha szabad ezt a paradoxont mondanunk, nem természetes adottság az irodalomban, hanem hosszú fejlődés vagy hanyatlás eredménye. A kezdetleges irodalom mindig stilizált, mert őrzi még vallási eredetének nyomait. Így Aischylos stílusa is. Szophoklész a hagyomány szerint azt mondta, hogy eleinte Aischylost követte, majd megszabadult az aischylosi dagálytól, majd saját pompakereső hajlamaitól is, és csak akkor találta meg igazi stílusát. De Szophoklész még mindig tragikus magaslaton marad; Euripidész már leszáll az athéni szellemes társalgás stílusához.

    A pátoszt nála a retorika váltja fel: személyei nagyon okosak, szenvedélyeiket pontokba tudják szedni, mint a francia klasszikus dráma hősei, gondos, kidolgozott érvekkel vitatkoznak egymással. Euripidész a világosság maximuma. A nagy hősi gestióknál jobban érdekli a magánélet; felismeri és mindegyre hangsúlyozza, hogy a férfi és a nő dolga mozgatja a világot. A trójai háborút Heléna hiúsága és Menelaosz férfiatlan, ostoba ragaszkodása okozta; Andromachéjában nagy kardal fejti ki, mennyi baj származik abból, ha a férj tűri, hogy a feleségéhez a barátnők ki-bejárjanak és telebeszéljék a fejét. Ő fedezi fel az irodalom számára a házasélet tragikumát.

    Euripidés és az istenek

    A legfőbb különbség Euripidész és elődei közt természetesen a dráma vallási tartalmával szemben elfoglalt magatartásban rejlik. A különbséget teljesen megvilágítja, ha összehasonlítjuk a három nagy drámaíró egy-egy azonos tárgyú darabját: Aischylos Síri áldozóit Szophoklész és Euripidész Elektrájával. Aischylos drámája a kórus nevét viseli; a szereplő személyek szűkszavúak, egymást siettetve rohannak a végzetes tett felé. Teljesítik Apollón rettenetes parancsát: Oresztésznek meg kell ölnie saját anyját. Aischylos érzi, hogy ez a parancs ellenkezik az ember természetében megírt magasabb erkölcsi parancsokkal – mégis teljesíteni kell, mert isten akarja így: teljesíteni és vállalni a szörnyűséget, az Erinyseket. De a teológus-költő küzdelmesen keresi a korszerűbb, civilizáltabb megoldást, hogyan lehetne összeegyeztetni az isten parancsait az erkölcsi törvénnyel. A Síri áldozók folytatásában, az Eumenidákban Apollón maga is belátja, hogy tévedett, amikor ezt parancsolta és maga is odaáll az Areopagos emberi és polgári törvényszéke elé: ez Aischylos hite, az istenek megszelídülnek, polgárosodnak. (Max Pohlenz)

    Szophoklész drámájának már a női főszereplő adja a nevet, Elektra. Ettől eltekintve Szophoklész Aischylost követi, a darab menetén nem sokat változtat, csak emberileg elmélyíti, lírailag gazdagabbá, szebbé teszi, különösen a két testvér találkozásával. De a kormánypárti Szophoklészt nem bántja, hogy az isteni parancs ellenkezik az erkölcsi világrenddel; az isten isten és a parancs parancs. Elektra ujjongva bíztatja fivérét, hogy kétszer sújtson anyjára, a tett végrehajtása után Oresztészben nincs más, mint diadalmi tudat és áhítat, hogy Apollón megsegítette, sikerült végrehajtania a tettet. Szophoklész Oresztészét nem üldözik az Erinysek.

    Milyen más világ Euripidész Elektrája. Mindjárt a kezdetén teljesen átalakítja a mítoszt, a hatás és a természetesség kedvéért: Elektra paraszti ruhában jelenik meg a színpadon, mert egy paraszthoz adták férjhez; ha királylány marad, túlságosan veszedelmes lenne. Komplikált cselfogások, kidolgozott vád- és védőbeszédek után végbemegy az anyagyilkosság. De Oresztész és Elektra itt nem diadalmaskodik; teljesen összetörve állnak ott, mint aki súlyos mámorból ocsúdik fel. Teljesítették az isteni parancsot, de az isten rosszat parancsolt; nincs kétségük aziránt, hogy nem lett volna szabad engedelmeskedniük.

    Euripidész álláspontja mindvégig ugyanez: a szent történetet dolgozza fel ő is, de mintegy malgré lui, bírálgatva, zúgolódva, lázadozva. A mítosz egyes mozzanatait el is veti: Paris almájának történetét csak Heléna találta ki, a maga mentségére, mondja. De általában elhiszi a mítoszokat és felháborodik rajtuk; hisz az istenekben – és gyűlöli őket. Micsoda isten az, aki ilyent parancsol? – kérdi mindegyre. „Ez is egy okos isten?” kérdik az Andormachéban Apollóról. Itt-ott valami tisztultabb deizmushoz emelkedik fel, Platón és Arisztotelész későbbi hitéhez, ezt fejezi ki a Trójai nőkben Menelaosz imája: „akárki vagy, Zeusz, akár természeti szükségszerűség (ananké physeós), akár a halandók elméje, tenéked hódolok”. Későbbi drámáiban pedig azt hirdeti, hogy nem az istenek akarata irányítja a világot, nem valami magasztos Végzet, hanem Tyché, a vak, értelmetlen Véletlen hatalma. Mindez igen modernül hangzik, Euripidészt ezek alapján a görög Felvilágosodáshoz szokták sorolni, érezni, hogy Szókratész kortársa – de ugyanakkor mégis hisz az antik istenekben, az istenekben, akik szemében elvesztettek már minden szépséget és nemességet, sokkal rosszabbak az embereknél, csellel és kicsinyes bosszúvággyal hajszolják a halandót a szerencsétlenségbe, kajánabban, mint a négerek erdei démonai – és itt Euripidész sokkal idegenebb, sokkal kevésbé követhető, mint nagy elődei.

    Hármuk vallási magatartását talán így lehetne összefoglalni: Aischylos az erkölcsi világrendet igazolja az istenekkel szemben, Szophoklész az isteneket igazolja az erkölcsi világrenddel szemben, Euripidész pedig elítéli az isteneket az erkölcsi világrend nevében.      

    Művei

    Euripidész darabjai hangulatilag igen különböznek egymástól; rendkívül gazdag skálájú. Vannak vidám darabjai is: így a Kyklóps, az egyetlen ránk maradt szatírdráma, részeg kyklópsszal, inni akaró Silénosszal és a szatírok örökké mozgólábú karával. Alkéstis is groteszk mozzanatokkal tarkul: a nagyevő Héraklész alakjával, aki véletlenül éppen egy gyászoló házba állít be lakomázni, viszonzásul megbirkózik a halállal.

    Női szenvedély

    Sok darabjának középpontjában a pusztító női szenvedély áll. Általában jobban szeret nőket ábrázolni, mint férfiakat. Nem Szophoklész magasztos szűzleánya foglalkoztatja, hanem a szerelemtől, féltékenységtől gyötört asszonyszív: Médeia, szörnyű cseleivel, sárkányfogatával, amelyen démonikusan elszáll; Phaidra, aki öngyilkos lesz, mert Hippolytos nem szereti, de a halála előtt írt hazug levéllel bosszút áll, vesztébe kergeti a szűzies ifjút; Andromaché, Hektor özvegye, akit Neoptolemos rabságba vitt; Hekabé, az öreg trójai királyné, aki megvakíttatja a gonosz trák királyt. Ebben a darabban kísértet is jelenik meg a színpadon; Szophoklész az éjszakai birodalmat mindig elkerülte, még a darabjában oly nagy szerepet játszó jóslatok sem eksztatikus jövőbelátások, hanem a jóstudomány egzakt módszereinek felhasználásával elért eredmények.

    Héraklés

    Legmegrendítőbb darabja Héraklész. A hős visszatér alvilági útjából, éppen idejében, hogy megmentse feleségét és gyermekeit a halálos veszedelemből. De amint boldogan visszavonul családi körébe, a palota tetején megjelenik Írisz, az istenek hírnöke és vele egy oly rémítő jelenség, hogy a kar rémülten elmenekül: Lyssa ez, az őrület démona, aki csúf hatalmától maga is irtózva, Héra parancsára őrületet küld Héraklészre. A hős megöli gyermekit, majd magához tér, öngyilkos akar lenni, de barátja Théseus nagy nehezen visszatéríti az életbe és magával viszi AThébe, a nagy, mindent feloldó emberi közösségbe.

    Jellemek?

    Az utókor Euripidészben legfőképp a jellemzést, a lélekrajzot, az egyénítő készséget csodálta. Nagyon nehéz kérdés, vajon helyesen tette-e, nem magyarázott-e bele olyan dolgokat Euripidészbe, amilyenekről ő nem is álmodott. A görög szellem általában nem pszichologizáló hajlamú; az egyéniség iránt abban az értelemben, hogy az mindenkitől különböző „egyedüli példány”, a görögnek alig van érzéke. Nincs is szava az egyéniség jelölésére; a charaktér nem egyéni jellemet jelent, hanem típust; Arisztotelész a dráma szereplőinek jelleméről beszélve, az éthos szót használja, aminek leginkább a mai „magatartás” szó felel meg; amikor sokkal később Panaitios, sztoikus filozófus, foglalkozni kezd a személyiség fogalmával, kénytelen éppen a drámától kölcsönkérni egy műszót: a prosópont, ami eredetileg a drámában szereplő személyt jelenti. A két idősebb drámaírónál nem is lehet nyilvánvaló belemagyarázás nélkül egyénekről, jellemzésről beszélni: Aischylos és Szophoklész alakjai nem egyénibbek, mint a görög szobrok (és a klasszikus kor nem készített portré-szobrokat, csak nagyon idealizált hasonmásokat), lelkiéletük a drámaírót csak annyiban érdekli, amennyiben az előre megadott, mitikus cselekményben kifejeződik. Nem azt ábrázolják, amit érez, hanem a gesztust, amellyel sorsára reagál. Az aischylosi és szophoklészi embereknek nincs életrajzuk, mert kívül állnak az időn, mint a szobrok; csak egy pillanatuk van, a nagy tett vagy nagy szenvedés, nagy halál pillanata. (Spengler) Euripidésznél megtéveszti az embert a sok aprólékos naturalista részlet: ezek csakugyan életrajz hatását keltik. De Euripidész sem az egyént rajzolja a tragikus szenvedély karmaiban, mint a későbbi drámaírók, hanem a tragikus szenvedélyt, amint egy emberre ráveti magát. A sok apró részlet nem a szereplő jellemét festi, hanem a szenvedély kórtörténetét; nem azt mutatja be, hogyan viselkedik Phaidra őrült szerelmében, hanem azt, hogy a szerelem hogyan viselkedik egy nőben, mondjuk Phadirában. 

    A rangsor

    Henye kérdés, de nagyon nehéz ellenállni: ki a legnagyobb a három nagy tragikus közül? A szakemberek általában elfogadják A. W. Schlegel értékelését, amely a romantikus fejlődés-gondolaton alapul: Aischylos a dráma felfelé ívelése, Szophoklész a tetőfok, Euripidész a hanyatlás. Annak az elképzelésnek, amelyet az utókor alkotott a harmonikus, apollóni, tökéletes görögökről, csakugyan Szophoklész felel meg leginkább. Viszont ha a monumentalitást, a tehetség ősi és eredeti voltát, robbanó erejét nézzük, akkor Aischylos a legnagyobb: titáni és egyetlen, utánozhatatlan, mint Dante, mint Shakespeare. Euripidészt még Nietzsche is hanyatlási tünetnek fogta fel; túlságosan modern ahhoz, hogy megérezzük benne a hellént. Viszont mellette szól Goethe véleménye: szerinte azóta sincs drámaíró, „aki méltó volna, hogy Euripidésznek átnyújtsa a papucsot” – és mellette szól az olvasó közvetlen élménye. Aischylos és Szophoklész csodálatosabbak, de Euripidész olvasása közben fut át hátunkon a hideg.

    Milyen szerencse, hogy nem kell hármuk közt választani! Kétezerötszáz éve egyforma hűséggel kíséri mindhármuk alkotása az emberiséget, amikor az, minden Tyché a végzet dacára, olykor mégis felfelé fordítja tekintetét.    

     

     

             II.

    A komédia

     

    Születése

    A nagy tragédia csak egyik oldala a görög színházi kultúrának. Hátra van még neveletlen, de nem méltatlan kiegészítője, a komédia. A görög komédia eredetét is ősi istentiszteleti játékokban keresik, mint a tragédiát. Valószínűleg két egymástól független szertartás összefonódásából keletkezett: az egyik a Dionysos-ünnepeken előadott tréfás és gúnyos kardal, a másik pedig a termékenység-démonok vidám garázdálkodását ábrázoló mimikus játék. Az előbbi olyan lírai gerince a komédiának, mint a tragédiának a gyászdal. Maradványa a parabasis, a komédia közepén szereplő, a darab tárgyától meglehetősen független kardal, amelyben a kar a költő véleményét mondja el, himnuszt énekel valamelyik isten dicséretére, majd „aktuális strófákat” mond néhány közismert ember kigúnyolására. A parabasist verekedési jelenet követi.

    A termékenységi démonokról szóló mimikus játék nem görög sajátság. Nyugaton, Olaszorságban, a XVI. századig élt, Keleten pedig mindmáig, pl. a török Karagöz játékokban. A termékenység-istenkék jellemvonásai mindenütt közösek: nagy has, még nagyobb ülep és főképp a hatalmas, groteszk férfitag, a phallos, amely oly nagy szerepet játszik Arisztophanész vígjátékaiban. Talán ezeknek az ősi játékoknak a maradványa az is, hogy a kórus (amely az óattikai vígjátékhoz éppoly szigorúan hozzátartozik, mint a tragédiához) Arisztophanész darabjaiban sokszor oly érdekes kosztümökben jelenik meg: darázsnak, felhőnek, békának öltözve; a darabot a kórusról nevezik Felhőknek stb. 

    A komédia valamivel fiatalabb kortársa a tragédiának. Az ún. óattikai komédia virágkora a Kr. e. 430-től 405-ig terjedő időszak, tehát mindössze huszonöt év. A görög utókor csak egy óattikai vígjátékírót őrzött meg: Arisztophanészt4. Mintegy negyven darabjából tizenegy maradt ránk.

    Arisztophanész komikuma négyes forrású: a drasztikum, a paródia, a személyeskedés és a szabad csapongású fantázia élteti darabjait.

    Drasztikum

    A drasztikum a tréfa legősibb, legkezdetlegesebb fajtája. Arisztophanész bőven él vele, bővebben valamennyi későbbi írónál. De drasztikus tréfáiban is szabad, könnyű, tiszta lelkiismeretű. Nem kuncog és nem röhög; kacag. A görög kultúra egyik csodálatos vonása, hogy oly közel van még a kezdetekhez és ugyanakkor oly rafináltan tökéletes is már: a malackodó Arisztophanész is egyszemélyben piszoknak örülő gyerek és az árnyalatok zsonglőr ügyességű művésze. A legszemérmesebb korok kritikusai sem haragudtak rá – csak nem tudták, hogyan lehet tiszteletre méltó komolysággal közelíteni hzzá.

    Paródia

    Bőven él a paródia eszközével is. Főképp Euripidészt parodizálja. Rengeteget hadakozik Euripidész ellen, három darabjában is fellépteti; A Békák tárgya az, hogy az Alvilágban versenyre kel a halott Aischylos és Euripidész, és Aischylos nevetségessé teszi fiatalabb kartársát; de mindeme hadakozások ellenére Arisztophanész tele van Euripidésszel. „Azt hiszem, könyv nélkül tudta minden sorát”, mondja Péterfy Jenő. Hogy sikere volt irodalmi tárgyú komédiáival és parodisztikus részleteivel, amelyek feltételezik, hogy a néző is kitűnően ismeri Euripidész műveit, mutatja, mekkora irodalmi érdeklődés volt Arisztophanész közönségében, az otromba, orránál fogva vezetett, pénztelen athéni köznépben, amelyet annyit gúnyolt darabjaiban.

    Személyeskedés

    Személyeskedés oly nagyfokú, hogy a későbbi irodalomban nincsen senki, akivel össze lehetne hasonlítani. Nem elégszik meg azzal, hogy élő vagy nemrég meghalt közismert alakokat léptet fel saját nevükön; szereplői és kórusa állandóan élő személyeket emlegetnek, azokon tréfálkoznak. Az óattikai vígjáték a pletyka-sajtó szerepét töltötte be Athénben. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Athén, nagyvárosi kultúrája dacára, lakóinak számára nézve bizony inkább kisváros lehetett. Polgárai valamennyien jól ismerték azokat az embereket, akiket Arisztophanész kiénekelt darabjaiban, mint részegeseket, pajzs-eldobó gyávoncokat, elnőiesedett férfiakat vagy olyan foglalkozást űzőket, amelyet ma megnevezni sem lehet. Nemcsak jól ismerték egymást: az illetők esetleg ott ültek a nézőtéren, arra is van példa, hogy a színész egyenesen lemutat valakire a nézőtéren ülők közül. (A színpadi illúzió megtörése általában Arisztophanész kedvenc fogásai közé tartozik.) Arisztophanész önmagával szemben is személyeskedik. Csúfolja kopaszságát, elmondja, hogyan verték meg, de legfőképpen dicséri magát, olyan lendülettel, mint Ady Endre vagy G. B. Shaw. Az ilyen emberért versengenek Görögország városai, mondja egyik parabasisában.

    Fantázia

    A mai olvasóra leginkább fantáziájának a görög irodalomban oly meglepő gazdagsága hat. Valami fantasztikus, abszurd elképzelésből indul ki rendszerint; a továbbiak folyamán aztán vastag realista színekkel rajzol, de az alapötlet kiemeli a darabot a nehézkes földi valóságból, a naturalista szürkeségből, minden nyers valóságábrázolása dacára meg tudja tartani lebegését, szárnyalását. Lysistraté a nők általános szerelmi sztrájkjával kényszeríti békekötésre a hadviselő férfiakat, a Nőuralomban a nők, felhasználva az athéni demokrácia által biztosított szabadságot, férfibundába bújva megszavazzák, hogy ezentúl a nők uralkodnak a városban, talán ők okosabbak lesznek, bunda nélkül maradt férjük ezalatt hálóingben topog a színpadon. Az Acharnaebeliekben egy athéni különbékét köt a lakedaimónokkal, egy Megarabeli ember eladja malacnak öltöztetett lányait; a Felhőkben Szókratész egy tyúkkosárban ülve függ a levegőben. A békében egy athéni polgár egy óriásira táplált ganajbogáron felszáll az égbe, és a Madarakban, Arisztophanész legnagyszerűbb darabjában két athéni ember államot alapít a levegőben, a madarak közt, Felhőkakukkvárat… Felhőkakukkvár lakói elfogják az emberek által bemutatott áldozatok füstjét, kiéheztetik és kapitulációra kényszerítik az isteneket.  

    Aristophanés és az istenek

    A tragikusokat követve, láttuk, hogyan válik a görög költészetnek úgyszólván egyetlen témája, a mítosz, fokról fokra kevésbé tiszteletre méltóvá. A szent történettel szemben való tiszteletlenség Arisztophanészben éri el tetőfokát. Az istenek itt már jóformán csak mint nevetséges figurák szerepelnek. A színház istene, Dionysos, maga is nevetségessé válik, Héraklésznek öltözve lép fel A békákban, de groteszk-hősi álöltözete sem védi meg attól, hogy ijedtségének legszélsőségesebb fizikai tanújelét ne adja a színpadon és végül is a nézőtéren ülő papjához könyörög segítségért. Mai emberek meg sem kísérelhetjük, hogy megértsük ezt az attitűdöt az istenekkel szemben. De kétségtelen, hogy még Arisztophanész számára is alapvető valóság a mítosz, még az ő költészete is mítosz-alkotó, mitikus költészet, bár már az utolsó állomás. Továbbmenni már nem lehet, a tiszteletlenségben sem. 

    Állásfoglalása

    Társadalmi és erkölcsi állásfoglalására nézve Arisztophanész oppozíciós szellem. Támad és gúnyol mindenkit, valamennyi kiemelkedő kortársát, köztük olyan igazi nagyságokat is, mint Szókratészt és Euripidészt, és támadja polgártársainak nagy és önemésztő kollektív erőfeszítését, az annyi éve húzódó pelopennésosi háborút, támadja az eszmét, amelyért a háborút vívták: az athéni hegemóniát, Athén demokratizáló hivatását a görög államok között. Valószínűleg műfajának törvénye kényszeríti erre az állandó oppozícióra, ezt követelték meg az athéniak vígjátékíróiktól; vetélytársa Eurpolis, töredékei után ítélve még merészebb, még szókimondóbb ellenzéki szellem lehetett.

    Konzervativizmusa

    A XIX. század saját komolyságát a múltba vetítve, túlságosan komolyan vette Arisztophanész ellenzékiségét és mélyebb erkölcsi indítékokat képzelt mögéje. Úgy gondolták, Arisztophanész nemesen konzervatív jellem, bántják a hanyatlás tünetei hazájának szellemi és politikai életében, visszasóvárogja Athén nagy korát, Miltiadész és Aischylos esztendeit. Pedig Arisztophanész konzervativizmusa csak a cinizmus maradisága: dicséri a régi embereket és intézményeket, hogy az újakat ócsárolhassa – sokkal negatívabb szellem, semhogy új dolgokban hinni és bízni tudna. Szókratészről, a kor legnagyobb szellemi megújítójáról, újságírói tájékozatlansággal ír, összetéveszti legfőbb ellenfeleivel, a szofistákkal, és felelőtlen gúnyolódásával ő is előkészíti Szókratész tragédiáját. Pacifizmusát sem valami nemes emberszeretet sugallja, hanem a defetizmus és az, hogy barátai, a lovagok, „világnézeti okokból” az ellenséggel, a nemesi előjogokat biztosító Spártával rokonszenveznek. Arisztophanészt felelőtlenségében kell élvezni és nem szabad több erkölcsi komolyságot keresni benne, mint amennyi minden vígjátékíróban volt 

    Szabadság

    Azt hiszem, könnyen rá lehet mutatni, mi adja meg Arisztophanész vígjátékainak csodálatos, elévülhetetlen varázsát: a szabadság. A szabadság, Athén magában álló politikai remekműve, ezekben a vígjátékokban hirdet6i legnagyszerűbben világgá szépségét és boldogságát. Nekünk, máshoz szokott kor embereinek, egyenesen eláll a lélegzetünk Arisztophanész olvasása közben. Megértjük, miért vigasztalódott Arany János Arisztophanész lefordításával az elveszített szabadságharc után. A fantázia szabadsága: tér és idő nem köti a költőt, ötletei káprázatos sebességgel ugrálnak súlyos drasztikum és felhőhajózó költőiség között. A malícia, a gonoszság szabadsága: Aretino és Voltaire tudtak csak ilyen megalkuvás nélkül rossznyelvűek lenni, de valószínűleg több lelkiismeretfurdalást éreztek. A szókimondás szabadsága: a „Múzsák neveletlen kedvence” nem ismert jólnevetségi szempontokat, közszeméremről álmában sem hallott, tapintata egyáltalán nem volt, és olyan ember nem élt Athénben, akinek személyes érzékenységére tekintettel lett volna. Azt igazmondás szabadsága: karral énekeltette egész Athén fülébe ellenzéki és népszerűtlen politikai felfogását, megállás nélkül szidta a leghatalmasabb népvezért, Kléont, bár egyízben meg is büntették nem-diplomatikus nyilatkozataiért, egyszer pedig Kléon megverette – de az senkinek sem jutott eszébe, hogy darabjának előadását megakadályozzák. A leleményes athéniak a cenzúra intézményére nem voltak képesek rájönni.

    Az óattikai komédia az athéni demokrácia spontán hajtása. 405-ben a spártaiak elfoglalják Athént és a „harminc zsarnok” veszi át az uralmat. A demokrácia bukásával az egész műfaj letűnik. Utódja a színpadon a közép- és újattikai komédia, személytelen, nem oppozíciós, politikamentes.

    Aristophanés magyarul

    Mi magyarok Arisztophanésszel igen szerencsés helyzetben vagyunk: ő az egyetlen görög klasszikus, akit megfelelő magyar fordításban olvashatunk. Arany János rosszkedvű esztendeiben egy teljes Arisztophanész-fordítással ajándékozta meg a nemzetet. A fordítás Arany Jánoshoz és Arisztophanészhoz egyaránt méltó; pontos is, az eredeti pogány merészséget alig enyhíti.

     

    /1/ Aischylos született Kr. e. 525-ben Eleusisban Athén mellett. Az eleusisi misztériumok beavatottja volt. Részt vett a maratoni, szalamiszi, plataiai csatában. Meghalt 456-ban. Sírfelirata csak mint maratoni harcost dicséri.

    /2/ Szophoklész született 496 körül Kolónoszban, Athén mellett. Atyja jómódú fegyvergyáros. Vagy 130 színdarabot írt. Ő emelte fel a színészek számát kettőről háromra. Nemcsak színműíró volt, hanem államférfi is, kétízben teljesített hadvezéri és többízben papi teendőket. 406–5-ben halt meg. Halála után Dexión néven, mint héroszt tisztelték az athéniak. 

    /3/ Euripidész 483 körül született Szalamiszban; Athénben élt, de utolsó éveit Macedóniában töltötte egy jóindulatú zsarnok udvarában. Itt halt meg 406-ban. Emlékének Athénben kenotáfiumot állítottak.

    /4/ Arisztophanész Kydathénaiban született Kr. e. kb. 450-ben. Meghalt Kr. e. 385-ben. Első darabjait, talán mert még túlságosan fiatal volt, más költők nevén adta elő, utolsó darabjait pedig fia nevén. Ránk maradt művei: Acharnaebeliek (a békéről), a Lovagok (a demagógok ellen), a Felhők (Szókratész és a szofisták ellen). A Darázsok (az athéniak bíráskodó szenvedélyéről). A béke, a Maarak (az athéniak hóbortos tervei, különösen a szicíliai hadjárat ellen). Lysistraté (a béke érdekében). A nők ünnepe, A békák (mindkettő Euripidész kicsúfolása), a Nőuralom (tréfás feminista utópia). Plútos (az első „újattikai” komédia, átmenet a szatirikus él nélküli jellemvígjáték felé).

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf