Cságoly Péterfia Béla: A magyar aratás kezdete egykor, Péter-Pál napján

„Érik a, érik a búzakalász... „hangzott még 80-90 éve szerte a határban az aratok nótája, amikor a gazda egyik legszebb munkáját végzi: a kenyérnek való betakarítását. Az ember feltörte a kemény földet s magot vetett beléje.  A többit azután rábízta a Jóistenre, aki felhőket terelt az elvetett magok föle, meghintette permetező esőjével, megérlelte záporozó arany nyilaival, a napsugarak özönlő parazsával,  s egy reggel – leginkább Péter és Pál apostolok napja közelében – büszkén mondta a gazda a háza népének, hogy „Holnap aratunk!”

    Kiforrázták a vizes sajtárokat és csobolyókat, jó étel főztek másnapra, a férfiak hangos pengéssel fenték, csengve kalapálva fenték-verték ki élesre a kaszát. Nagy ünnep volt az aratás, megkoronázva az azt követő arató-ünneppel, amikor az falvak apraja és nagyja díszes menetben vonultak fel a földbirtokos vagy a gazda haza elé s adtak át tisztelettel neki a föld ajándékát, a legszebb-legdúsabb gabonából font koszorút.

     Kiváló katolikus írónk Fekete István ekképp idézi fel ezt a napot: „…amikor a nap vörös szeme végigpislogott a búzamezők felett, hol a hajnali szélben lágy hullámzással zizegnek a kalászok, az első kaszás megemeli a kalapját.

    – Na, Jézus nevében! – és a kasza ősrégi mozdulattal meglendül a levegőben.

    Az ispán az első kaszavágást soha nem mulasztja el. Tudja jól, hogy utána gyötrelmes, nehéz munka következik, de ez az első vágás olyan, mint a »Veni Sancte« és az utolsó olyan, mint a »Te Deum«.”

    A learatott kenyérnek való sem volt egyforma minőségű, csak a jobb adottságú vidékeken Somogyban, Bácskában és a Duna-Tisza közén voltak tiszta búzaföldek, máshol rozzsal vegyesen vetett „kétszerest”, vagy a legszegényebb, legsivárabb, leghidegebb vidékeken a rozs mellet tönköly és tavaszi  búza esetleg árpa vagy hajdinakenyér volt a módi.  Ha vége volt az aratásnak, az utolsó nap még a helyi cigánybandák is ott lebzseltek, zeneszóval vonultak az emberek vissza a földekről falvakba vagy a tanyákra. Lehajlott már az már az a nap a nyugati égen, amikor messziről, az utolsó sommás aratók ajkáról énekszó szállt a tanyára: jönnek a férfiak, nők vegyesen hazafele. Lelkünkbe egyre jobban hallik a dal. A tarka viganós lányok és asszonyok, a reggel még patyolatfehérben pompázó ingű férficselédség is látszik már. Elől jönnek az ujjnyi porral födött marokverő lányok, utánuk, villogó kaszákkal a férfiak, az aratók.  Aprózzák a lépest, táncos ütemre emelgetik a bokájukat. Az eddig láthatatlan cigánybanda a Rákóczi-indulóval kíséri mindnyájukat az urasághoz. Az aratógazda vezeti őket. Szintén Fekete István írja: „Kamondi a sommásgazda huszárőrmester volt valamikor.

    –Tekintetes ispán úr, alázatosan jelentem, megérkeztünk.

    Alacsony ember volt a gazda, de szembenéző és kemény, mint a gyalulatlan tölgyfagerenda”. Az egyszerű ember megbecsüli azt, akit egyszer maga fölé emeltek. Nem is lehetne az, hogy az uraság minden aratóval külön pörösködjék, ha nem megy valami a maga rendje szerint. Arra való az aratógazda, aki már messziről tolja az irháját [előre megy], ha az urasági csézát észreveszi. Mert Ő számol el, ő felel meg minden kérdésre. Csupán egyetlen segítője van, az „élelmezési tiszt," akit a legmeglettebb, megbízhatóbb rokon „főzőasszony” az aratok közül. Ez a konyhás: az ő irányításával végeznek mindent, ami a gyomor ő felségével való leszámolás ügyébe tartozik. A többi a munkás, a sereg, ki kaszás arató, ki meg a marokverő; egyik a jobb kéz, a másik a balkéz, egyformán nélkülözhetetlen volt mindkettő még a cséplőgépek korában is a kalászos rónán. A jó, becsületes, egyszerű nép az aratás befejeztével elhozza munkája jelképet, a szalmából font koronát, amelyben minden learatott táblaiból van egypár száll, egy-két kalász. Szinte művészi fonala van ennek a díszes koszorúnak. A nagy udvaron hosszzabian lócák vannak. Egyszerű, kezdetleges vendéglői készségek, de boldogan telepszik melléje az éhes arató, aki akkorra már megtisztálkodott s valamennyire kicsípte magát az ünnepi vacsorához. Odafönt a háziasszony elvégezte mar a magáét, saját kezeivel besegítve főzték meg az egész vacsorát, amelynek a gulyáshúsa nagy üstben főttek a szolgafákon. Az aratóünnep napján a háziasszonyon vagy leányain van a szolgálat sora. Nincs abban az örömben tettetés, mikor maga tálal az egyszerű aratónak. Ha a konyhából cseléd hozza is le az udvarba a tálat: kiveszi a kezéből es maga siet vele mindenüvé. Ilyenre szokta mondani az ember, hogy a „nevem-napján" se ettem jobbat! A tele tálak szinte röpködnek a levegőben. A kerítés melleit meg maga a gazda kezeli a csapot. Egy kétszázliteres bordó biztató gömbölyűsége ígér ott minden jót az arrafele kacsingatóknak. Éjfélkor meg javában járjak az aratok a csárdást. A banda nem is húz mást őnekik. Ezek a szokások az 1920-as- 30-as években kezdtek megváltozni, amikor  egyre több haszonbérlő kezébe kerültek a termőföldek. Elsősorban megszűnt az aratóünnepség. Nincs koszorúba font búzakalász, keresztbe font zabkalász, ékes felköszöntő, daloló aratósereg, ünnepi pitykésdolmány, fényes csizma, jókedv és bor, cigánybanda és földesúr – nincs semmi. Pedig egykor Berzsenyi, Kisfaludy, Vörösmarty lovagolt egykor arra hazatérőben az insurgenció tipikusan magyar szalmalángjából… Még régi kalendáriumokban volt még talán, Erdélyben és itt-ott talán még most is van, de a megcsonkított, kapitalista bérlők és új földesurak által megszállt csonkaországban már nincs semmi. Adják és veszik a földet, mert üzlet!  A tőke kegyetlen urai szerint egyébként is régen „mindenféle komédiákat tartottak”, ami csak arra volt jó, hogy zabáljanak meg igyanak. „Grófoknak járó hiábavalóság egyszer huj, máskor fuj…”.

    A kombájnok korában pedig mára már végleg semmi. Ott egye a fene, dűlt volt a gabona, az aratásnak vége – hál Istennek! A békés jólét honi kora így is, úgy is elmúlt, az import gabona – hiába gyenge minőségű – megöli a földet és az embereket, akik a földből élnek, mert a föld nem tud fizetni. A búza, a kenyér már nem az az érték, amelyik gazda csak vet és arat, elveszett. A kicsi, ízekre szaggatott haza földjeit fojtogatják a más világrészek, Ázsia, Amerika nagy földjei és a csonka ország polgárai nem tudnak-, nem akarnak gondoskodni arról, hogy ne fojtogathassák. Hát ide jutottunk a Jézus testével megjelölt búzaszemmel, az egész éves kenyérnekvalóval, így múlt el a „régi jó világ” dicsősége, amely akárcsak ma, nem volt sem „jó” és gondoktól mentes, mégis nosztalgiával gondol rá máig mindenki…

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf