Szerb Antal: Az [görög] eposz
Homérosz
Amint a világ egy csodával, a világteremtéssel kezdődik, hasonlóképp az irodalomtörténet első ténye is egy csoda (és egyben egy világ teremtése). Homérosz eposzai, a legrégibb irodalmi emlékek, mindjárt a legtökéletesebb művek közé tartoznak, és eljövendő évezredek számára mintául szolgáltak a költészetnek.
Homéroszi kérdés
Már az ókorban is akadtak filológusok, akik kétségbevonták, hogy a homéroszi epika egy ember műve. A gondolatot a XVII. században felújították, a XVIII. század végén pedig egy nagy klasszikus-filológus, Friedrich August Wolf részletesen kidolgozta; így keletkezett az ún. homéroszi kérdés. A XIX. század folyamán a tudományban általánosan uralkodó fejlődéseszméhez igazodott az a kép is, amelyet a tudósok Homéroszról alkottak. Homérosz nem is élt – mondták –, költött személy, neve annyit jelent, mint „összeragasztó”; ha élt is, akkor is csak abban állt szerepe, hogy összeragassza a rövid, balladaszerű énekeket, amelyeket rhopsódosok, dalnokok énekeltek a trójai háború hőseiről. Vagy talán volt valami eposzi mag, és e köré kristályosodott ki az Iliász és az Odüsszeia. Csoda nincsen. Ha valami olyan nagyszabású, hogy nem tudjuk elképzelni, hogyan is lehetett egy ember alkotása, akkor ki kell deríteni, hogy nem is egy ember alkotása. (Mintha bizony valószínűbb lenne az, hogy a homéroszi korban nem egy zseniális költő élt, hanem huszonnégy!)
