Dinyés László: Mindenszentek napfényben

Kopasz és csupasz minden ami él,
Teraszunkon körte és fügelevél,
Kék kerti csapunk már elzárva,
Csak a napfény emlékeztet a nyárra.

A bársonyvirágnak kopott fénye,
Dülöngél a virágtégla szélre,
A muskátlinak kókadt pirosa
Kakasok szakadt taréja.

Kopogtat a naptár: Mindenszentek!
Söpörd az avart, holnap szebb lesz,
Holnapra, Halottak napjára
Még több hullik a terasztéglákra.

Gyóni Géza: Halottak napja

Anyám: a gyász ma ünnepel.
Vigyázva lépdel a szobán át.
Vén szekrényből, mit por lep el,
Előszedi selyem ruháját.

Tarlott kertünkön áthalad.
Közel lakunk a temetőhöz.
Karján lobog a gyász-szalag;
Kezében őszirózsát őröz.

Téged is elhív, asszonyom,
Hiszen az ő fiát szeretted.
S végig a temető-soron
Egymást általkarolva mentek.

Két drága asszony, Istenem -
Akiknek én csak könnyet adtam, -
Síromhoz ül s beszél velem,
Mint bölcső felett, olyan halkan.

                                          1916.

Nagy László: Krizantém

Fehér vagy, mint a habcsomó,
nehéz vagy, mint a bánat,
sokasodnak a csattogó,
vicsorgó őszi árnyak.

Krizantém, havas zivatar
készül, s a föld lesz ágyad,
Isten haragja betakar,
és vége a világnak.

Chrysanthemum

Szentgyörgyi István: Halottak napján

Máramaros, Szombathely, Zala temetője,
Egy-egy kis virágom nyugszik a földedbe’,
Egymástól, én tőlem, de távol nyugosztok;
Hisz’ csak vándorszínész az édes apátok!

Hogy voltatok egykor tán’ csak én tudom még
Jó édes anyátok hant alatt nyugszik rég.
Nem öleli senki sírva a fejfátok:
Hisz’ csak vándorszínész az édes apátok!

Rátok horpadt a föld, a fejfátok kidőlt,
Poraitok felett, tán’ még a fű se’ zöld;
Nem talál már senki e földön reátok:              
Hisz’ csak vándorszínész az édes apátok!

szozattovabbacikkhez

Turi György: Harci ének

/1548/

Zöldítsétek egek hamar az erdőket,
Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket!

Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk,
Török pogányokkal vígan megütközzünk.

Deli Kortván béget kezünkbe kerítsük,
Délceg Mehemetet lovárul ökleljük.

Hiszem, az magyarok, mikoron kiütnek:
Pogány ellenségnek bátran szemben mennek,

Kik hamar előttük futnak vagy elesnek,
Magyar fegyverétül terétve feküsznek.

Adjad nagy Úristen, vitézi tettekkel
Végházunk kérkedjen sok pogány fejekkel.

A végbelieknek tartsd meg erejeket;
Hogy pogány vérében mártsák fegyvereket!

Az ezer ötszázban és az negyvennyolcban
Énekli Turi György vérszomjuzásában.

Kralényi Albert papnövendék, honvédhuszár szakaszvezető

honvedalbum (1) (444x640)Kralényi Albert született Vadkerten [ma Érsekvadkert] Nógrád megyében 1830-ban. Nem lehet tudni, hol végezte iskoláit. A legszentebb üdvözítőről elnevezett Szent Ferenc szerzetesrend papjelöltjei közé vétetett föl 1845-ben. A szabadság .szelleme, a haza szeretete a  haza millióit átható lelkesedés az ő szívét is lángra lobbantotta és örömmel sietett a veszélyeztetett haza védelmére, miért is 1848-ik évi június havában, mint másodéves bölcsészethallgató letette a szerzetesi barna, fehér kordás csuhát, oly szándékkal, hogy a Szegeden át a rácok ellen vonuló önkéntesek zászlóaljába iratkozzék. Azonban nem ezek közé vétette fel magát, hanem az ép azon időtájban szervezet Lehel huszárok ezredébe.

szozattovabbacikkhez

Ábrányi Emil: Gyermeksírás

Megszoknám én a csatatért,
A sok kiömlő drága vért,
Mindent meg tudnék szokni:
Csak gyermeket ne hallanék,
Ne hallanék
Keservesen zokogni!

Megszoknám, hogy a holtakat,
A harcmezőn elhulltakat
Már-már ne is sirassam:
Csak gyermeket ne hallanék,
Ne hallanék
Szepegni félve, lassan! …

Megszoknám, hogy az emberek
Virága vérben hempereg
És egymást tépi széjjel:
Csak gyermeket ne hallanék,
Ne hallanék
Fel-felzokogni éjjel!

szozattovabbacikkhez

Baja Mihály: Sóhajtozik egy rokkant katona

rokkantÉdesanyám, édesanyám,
Foltozgassa meg a ruhám.
Itt is kopott, ott is szakadt,
A szívemből sóhaj fakadt.

Édesanyám, édesanyám,
Főzze meg kend a vacsorám.
Olyan jó a kelmed főztje,
De rég nem ettem belőle.

Édesanyám, édesanyám,
Vesse meg kend a nyoszolyám.
De kemény a fejem alja,
Édesanyám, hallja, hallja.

Édesanyám, édesanyám,
A takarót terítse rám.
Meséljen, mint réges-régen,
Tán elalszom lassan, szépen.

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Háborús emlék

Álla felkötve, keze összetéve,
Elpihent némán a halál ölébe.
Nyitott szemében őszi ég derűje,
Kifáradt testén tépett csukaszürke.
A milliókból egy, kik halni mentek,
A neve senki, akit elfelednek.
Neki nem zengett operák zenéje,
Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,
Nem látta nemes gótika csodáit,
Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.
Szivarja rossz volt és öröme olcsó,
Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.
Nem is halt hősi, égzengő rohamban,
Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.
Csak levegőt kért és vizet, vizet még
S nem látta már a bíbor naplementét,
Mely mint dicsőség, áldás, mint egy ámen
Föltündökölt büszkén, de neki már nem!

                                                         1915

Ady Endre: Hulla a búzaföldön

Ott feledték a havas síkon,
Ásatlan sírján sohasem nő
Szekfű, Isten-fa, bazsalikom.

Elitatódik nagy csendesen,
S növendékeit veri rajta át
A győzedelmes búzaszem.

S a nyáron majd porhadtan lapul,
Mint megcsúfolt madárijesztő
Arany-tengerben fövenynek, alul.

Letipró sorsa már távolba zúg
S belőle és fölötte díszlik
Az Élet, a reményes és hazug.

Zsabka Kálmán: Trianon

A gőgös Trianon, mint madár a férget,
Sok-sok szabad hazát darabokra tépett.
Azt hitte, nincs erő, meghalt az akarat
S a béke, mit hozott, azt hitte, úgy marad.
Azt mondta, ő az úr, ő, földön és egen
És gázolt kedvire elalélt népeken.
Megállj, te gőgös úr! Még nem halt meg Turán!
Hadúr már útra kelt hófehér paripán,
A szélben ott lobog büszkén ős zászlaja
S alatta hömpölyög sok megrabolt fia.
Megállj hát, kapzsi váz! Ne tovább! … Arra nézz!
Látod villogó, vadszemű sok vitézt?
Az mind téged keres, az mind téged kutat…
Mondd csak, ha szökni kell, találsz-e majd utat?

szozattovabbacikkhez

Gérecz Attila: Alkony

Most hunyd le, Kedves, fénymosott szemed,
pilládon bontva színörvényeket.
géreczÍgy ismerősnek tűnik énekem:
terólad szól, cikázó fényeken.
           De csitt! figyeld a versem dallamát:
tó csobogása.
           S mintha hallanád…
Fölöttünk nyírfák. Szél babrál puhán
a kék uszályú, árnyas lombruhán.
A nyugvó nap kifésült, dús haját
ezernyi rezgő gally kócolja rád,
s zsongítva lelked körül rajzanak
csókokba fúlt, becéző, halk szavak…
Tilalmas szóval súgod meg: „eressz!” –
de szádnak lassan asszonyíze lesz,
s oly hátrariadt, félszeg nyelvedet
lazán s forrón csókomnak engeded.

szozattovabbacikkhez

Kalász Márton: A síroknál

ne fogja el a népet az utálat,
lásson: ne egyetlen kötél-csigázta arcot,
egy sírgödröt az ország körülállhat,
itt gyászoljuk dísszé a kudarcot

legyen állhatatosság; ma még csak az érvben,
hogy a vértanúságot tudjuk, s nem felejtjük,
a te tanúságod az én szégyenkezésem,
s népek tanúsága a szégyen együtt

ha ugyan az; hisszük s annyi kímélet
járjon, hitelesítse velünk ma a világ: még
nemzet vagyunk, mely tudatában élhet

merüljön föl lelkünknek a bajos kép
e jobbulásról – míg a nép arra vágynék,
oldja az ítélkezés alól az ítélet.

Rakovszky József: Berlini hajnal

Berlinben megmozdult a nép
a szolgatartók ellen
s felzúgott, mint a nyári ég
fájdalmas bőszületben,
mert nem tűrhette el tovább
a fricskás szolgaságot,
hogy arculüssék szent jogát
a moszkovita bábok.

Egy díszes autó utasa
csitítva szólt az utcán
s nem volt, ki végig hallgassa,
mi „jót” üzent a kormány.
A bábrendszer miniszterét
a tömeg verte orrba.
Bár inkább ott a helyszínén
kötélre húzta volna.

szozattovabbacikkhez

Fónay Jenő: 1956. november 4.

56 lukas zaszloÁlmodtam én fényről
győzelemről
ragyogásról
a sugárzó fényben boldogságról
álmodtam ég akkor is
mikor már… sejtettem a végét,

mikor még nem láttam elejét
a lánctalpas szörnyeknek…
bár hírlett már hogy jönnek… özönlenek.

Csak tudnám, miért?
Csak tudnám, mi ringatta álomba testem
Ennyire nem kábulhattam el.

szozattovabbacikkhez

Kannás Alajos: Keleti szél

Reggelre nem maradt a téren
csak néhány szétlőtt barikád
reggelre kőre alvadt vérben
gurított füstből karikát
a hernyótalpon görgő nincsen
a csipkebokorból se Isten
szólítgatott csupán a dér
derengett mindegyik levélen
kihívón jeges jelmezében
megint keletről fújt a szél

kannasalajos

Móritz Mátyás: Sorsvállalók

Hatvan év után

Meghaltak azért amiért akkor élni nem lehetett,
a hideg, nyirkos éjekben, és a sorvasztó napokban;
egy álom után vágytak a húsevő ábrándok helyett,
hogy a hangjuk ne vesszen el az alvilági habokban.

Nem akarták tovább nyögni a lustán borongó közönyt,
hol az élőket a földbe zúzzák és a földbe verik;
hol nem csak a megalkuvás az ami mindent romba dönt,
hol a valódi békét nem, csak a szenvedést ismerik.

szozattovabbacikkhez

Agyagfalvi Hegyi István: Post mortem

De furcsa lesz: a nap tovább ragyog,
tovább pislognak a csillagszemek,
jönnek-mennek az éjek, nappalok,
minden marad, csupán én nem leszek!

Árván gubbaszt vén íróasztalom,
előtte reám vár a görbe szék,
a mappa nyitva s egy papírlapon
a legfrissebb vers… vagy egy töredék!

Végsőt csendül a rím lélekharangja,
s a gondolat, a megriadt madár,
kering, kering s a csöndes alkonyatba
megpihenni egy friss fejfára száll…

Császár Ferenc: Straniera

Nem láthatnám, hölgy! arcvonásidat:
Álarc irigyen fedte képedet;
S mégis, követni minden léptedet,
Felkötve érzém titkos vágyimat.

A láng, szemedből mely szendén kihat,
Reád varázzsal ömleszt ihletet,
S hirdetve fennen égi lényedet,
Sejdíteni hagyja ritka bájidat.

Ó tedd el, kérlek, a hamis viaszt,
Tűnjék előmbe, hadd, az angyalarc,
S lássam, ki vagy, kiért e hosszú harc?

Engedd imádnom hő imával azt,
Kit kétkedéssel lelkem üvezel,
Ki szűm bezárult mennyét nyitja fel!

Gáspár Jenő: Limanovai legenda

Szántatlan ugar, merre a szem ellát,
Madár nem száll bokorra, lombos fára,
Komor, dísztelen óriás temető,
Melynek halotti énekében
Él Limanova legendája.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ekéhez áll a lengyel földműves,
Hajszolja fáradt, nagycsontú lovát,
A vérmezőn barázda nem szalad,
Belevágja hát ekéje fogát.
S egyszerre íme, a föld nagyot mordul,
Vér buggyan ki az ekevas alól:
„Itt indultak el a magyar ezredek!”
Sikolt egy hang az űrben valahol.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi János: Vörösmartyhoz

Mikor híre járt, hogy letette a tollat

Még egyszer emeld föl Sár róna vidékén,
Utána viharnak, zengő szózatodat,
Hagyj minket a sírba leszállani békén,
Ha újra hallók még fönséges dalodat.

Mit használ most neked romokra kiállnod,
Szórva keserves gúnyt a végzetek ellen?
Mi haszna bánatban örömet találnod?
Meg kell annak törni, meg, a férfimellen.

Oh, ne dúlj magadon, nemzet építője,
És hallgatásoddal ne segíts romlani.
Régi dicsőségünk édes hitetője,
Így fogsz-e magadban mindegyre aggani?

szozattovabbacikkhez

Zsabka Kálmán: Koppány

Őrködj szívem, mint a Göncölszekér,
Kivel ma már csak a puszta beszél,
Ki az éjben elhagyatva, árván
Lesi régen, hogy a Hadak útján,
Mikor tűnik fel hős Csaba királyfi.
Őrködj, mint a Göncölszekér – némán,
Míg fel nem támad s nem indul csatázni,
Turán hatalmas Istene: Hadúr!

Lobogj szívem, mint az ősi máglya,
Melyet egykor Koppány gyújtott lángra,
A lázadó vezér, önkezével
S mely most újra lobog szilaj hévvel,
Bár dühhel fojtják Nyugat rongy szolgái,
S amely addig nem huny ki, nem ég el,
Míg fel nem támad s nem indul csatázni,
Turán Hatalmas Istene: Hadúr!  

szozattovabbacikkhez

Ady Endre levele – Boncza Bertának [2.]

adyÉrmindszent, 1914. július

   Kicsi Csinszkám,
talán még volt egy kis lázam, mert tegnap éjjel majdnem elsírtam magamat. Arra gondoltam, hogy nem Ibsen építőmestere vagyok-e, s nem a megsejtett zuhanás rendelt-e tehozzád? Oh édesek édese, szépséges fiatalságom, mondjad, hogy nem s hogy úgy van, ahogy ma ismét hiszem. Egymásnak születvén még az idő-akadályokat is legyőzzük, s úgy fogjuk meg egymás kezét, hogy nem volt soha senki, csak én, aki te vagy és te, aki én.
   A posta érkezett, most először nem értem meg, miért nem hozott hírt tőled-rólad. Csinszkám, azt akarod megmutatni, hogy milyen fájdalmas a legeslegvártabb levelet meg nem kapni? Egy kis bosszúállás volt ez, vagy csak postai baleset, vagy hirtelen veszedelmek szakadtak reád? De hiszen akkor pláne írnod vagy táviratoznod kellett volna.

szozattovabbacikkhez

Bálint Sándor: A szegedi népélet szakrális gyökerei

Nem kell bizonyítgatnunk, hogy a földrajzi táj bizonyos szellemi környezetet is föltételez, amely a tájban élőember múltját, életét, kultúráját tükrözi. Szeged a Tisza és Maros összefolyásánál jellegzetes vízvidéket alkot. A szegedi határ változatos talajú földjével, virágzó mezőgazdasági kultúra kifejlődését tette minden időben lehetővé. A szegedi ember az élet anyagi föltételeinek biztosítása mellett szülőföldjén természetesen sajátos, tájból sarjadt kultúrát álmodott és valósított meg, amely irodalmi és művészeti múltján, népéletén és városképén éppúgy meglátszik, mint tájszólásán vagy konyháján. Külön kis szegedi világ ez, alig van törzsökös magyar város, amelyen a genius loci ihletését ennyire éreznénk1. Milyen kár, hogy e jellegzetességekben megnyilvánuló szegedi humánumot alig ápoljuk.

    Úgy gondoljuk azonban, hogy a földrajzi és szellemi táj szintézise még nem tükrözi Szegednek teljes képét, lényegét. E totális megismerés érdekében egy még alig elemzett tájképző erőre, a szakrális energiák titokzatos, de éppen titokzatosságukban annyira közvetlen és mély hatására, katolikus áhítatformák, jámborsági divatok, kultuszok különleges szegedi életére szeretnénk a következőkben rámutatni.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi János: Népköltészetünk a külföldön

nepkoltA legközelebb múlt (1841-1850) magyar költészeti évtizedet előlegesen népi jelleműnek fogja ismérni az irodalmi történetíró múlhatatlanul. E jellemnek előállítására pedig több ok munkát együvé életben, irodalomban. A politikai öntudat, a nép érettsége, társulatok hatása, egyes költők ide vágó munkássága mintegy ajándéka voltak a legközelebbi tizednek, hogy helyre üttessék az elődök mulasztása, kik semmibe vevék e fontos irodalmi ügyet, és látók, hogy a felhozott eszme egyaránt lövelle szét, minta csillag sugárai, mindenfelé. Népszerűvé lenni minden áron oly követelés volt, mely tanná emelteték, s ha megtermé is némileg keserű gyümölcsét, mert fölületre vitt, de jó oldalai sem maradtak el a költészetben.

    A költők hajlandósága, részvéte a népnek politikai és társadalmi állása iránt követelőleg szólalt föl. S ha addig járta a nemzetiség, haza- és hazafiság eszméje, de azontúl mind inkább kezde fordulni az alsóbb rétegek felé is a honi költészet, s fölvette hitágazatai közé a nép nyomorát, a pórfiú búját; s a szegény nép napi küzdelmeivel összevetvén az évezredes szolgaságot, oly hangok pendültek elő a hazai lírán, melyekben nagy figyelem nélkül ki lehet-e már venni a század lehét, alapérzelmét.

szozattovabbacikkhez

Szabó Kálmán: Szappanfőzés Kecskeméten

Kecskemét talajának legnagyobb része homokos. Míg évszázadok alatt a laposabb székes területek a szél homokkal be nem fújta, volt itt nagymennyiségű székes terület is. Az alacsonyfekvésű székes területek nemcsak mezőgazdasági művelésre nem alkalmasak, de rajtuk a kilúgozódás következtében a mező, fű is kivész, s ha tavasszal, nyáron a víz leapad, a széksó kivirágzik. E területeket nevezik „vakszéknek”. A régibb időkben a vakszékterületeket a széksóárulással és söpréssel foglalkozó emberek vették bérbe.

    Polgárok, szappanfőző iparosok egyaránt használták a széksót szappanfőzésre és csak az utóbbi időben, midőn a lúgkő, zsírszóda, marólúg nevezet alatt ismert anyag, amelyet gyárilag állítanak elő, olcsósága miatt általánosan elterjedt, degradálódott a széksó csupán súrolásra. Maga a város pusztáinak vakszékes területeit – mint az erdők gubacsszedését a vargáknak – a szappanosoknak vagy széksósöprő áruló embereknek adta bérbe.

    A szappanfőzőmesterek néha bérlet nélkül is söpörhettek széksót, emiatt a város felelősségre vonta őket, így 1728-ban Benepusztáról hozzák, söpretik a széksót a szappanosok, bár nem tudják igazolni jogukat hozzá.

szozattovabbacikkhez

Tömörkény István: Egy kis fejezet a nagy regényből

Világos után volt az idő, Dáni Ferenc, a későbbi képviselő és főispán elbúcsúzott fiatal feleségétől, s mint annyi más, a nyakába kerítvén a bujdosó-köpönyeget, járta a menekülés úttalan útjait. Tegnap még katona, nemzetőr százados, boldog férj, előkelő ember, a szegedi vészbíróság tagja: ma bujdosó szökevény, akit halálra keresett a császár, s aki pusztákon és ingoványokon átall éjszakáknak évadján barangol az országon keresztül, éjféli órákban halkan zörgetve meg valamely, egykor ismerős kúriának, úri tanyának ablakát. Tíz esztendő múlva megint s azután jó ideig képviselő, húsz év múlva Arad, Kecskemét, Szeged főispánja: akkor elhagyatott menekülő, aki ha megpihent is valahol, ahol pár napig rejtve tartotta a szeretet, fogta azután megint a vándorbotot, s ment a vaksötét éjféleken, zsandárt, országutat és világosságot kerülve, olyan vándorlásban, amelynek soha sem akart vége szakadni. Valóban, a régi magyar igazságot, a fel keréknek és le keréknek példázatát jól megtanulhatták azok az emberek, akinek a közéleti szereplése a múlt század közepe tájára esik.

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Boldogasszony őrváltása

Holdmeresztő Szent György éjén,
Mikor fölsír a csöpp gyermek,
Szibéria temetőjén
Kriptabontó Szent György éjén
Gyász-dobokat halkan vernek.

olvasosboldogasszonyMagyar fejfák fölneszelnek.
Süppedt sírok szája nyílik.
Holdas éjben fehér leplek:
Csont-vitézek kelnek, kelnek,
S fölvonulnak, ahogy illik.

Száll a dobszó sírtól sírig.
Futó szél se zördít gallyat.
Sort a sorhoz némán intik,
S elindulnak, ahogy illik:
Szélen káplár, élén hadnagy...

szozattovabbacikkhez

Debreczeni Márton: A kiovi csatá-ból

Túl a nyugoti halmok fenyveslepte tetőin,
Hol az egek boltjáról fénnyel nézve le, sok jót
És sok rosszat látó nap sugára, ha fárad,
Nyugodalomra hajol, van az élettenger özönjén
Egy sziget, égig emelt kőszirtekkel koszorúzva,
Szédítő mélységűek ennek völgyei, nem hat
Napsugár ide, nem terül itt soha rózsapirosság
A hajnal szelíd arca mosolygásán az egekre;
A madarak csevegő szava itt munkára nem ébreszt,
S a lehanyatló nap sugára se int pihenésre.
Ah! nem, mert örök itt a nyugalom, itt örök éjfél
Sátoroz, itt örökös csendesség, itt örök álom
Fátyola leplezi a nyugvó port; itt az időnek
Szárnya kötözve pihen; nem leng soha nyugati szellő
Hűs fuvalma virágokon itt; nem pusztít az észak
Hervasztó fúvása: nem, ah! mert nincs mi elasszon
Ennek kérge alatt; nincs itt a rózsabokornak
Ágai közt bimbó, nincs liliom; a kopasz ormok
Oldala puszta, kopár s töredék kő halma borítja.

szozattovabbacikkhez

Az 1848. szabadságharc elfeledett hőse Eberling Mátyás huszárőrmester, katolikus áldozópap, plébános

Született Pakson, Tolna megyében 1832. évi február hó 23-án.

A szabadság kihirdetése Kalocsán, a gymnasium 4-ik osztályában a piarista atyáknál találta őt. Fiatal is, beteges is volt, de azért a haza szabadságáért már is annyira lelkesült, hogy csak nagy nehezen tudta magát visszatartani s tanulmányait folytatni. Azonban 1849-ben egészsége tökéletesen helyreállván, egy évvel idősebb is, erősebb is lévén, nem volt képes tovább ellenállni az általános lelkesedés hatásának, elhatározta tehát — Pekl János iskolatársával — a hazáért küzdők sorába lépni. A kalocsai olvasókör, melynek elnöke Sörös Imre érseki udvari pap volt, a haza oltárára áldozatot hozni akarván, mindkettőjüknek díszes egyenruhát készíttetett. Az olvasókör saját költségén, elnöke kíséretében, a fővárosba óhajtotta szállíttatni a két fiatal honvédet, hogy ott a kormánynak bemutassa s hogy aztán egyik vagy másik táborhoz beosztassanak, de a Tas és Dabas melletti útszéli csárdában Bezerédy István és Bartal György menekülő képviselők figyelmeztették a két honvédet kísérő Söröst, miszerint ne menjenek tovább, főkép Pestre ne, mert könnyen a közeledő oroszok kezébe eshetnének, hanem térjenek vissza Kalocsára, melyen keresztül fog Kmetty György tábornok hadseregével még a napokban az Alföldre vonulni.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang 2019tavaszESZTERGOM Mátyás király szine püski 80 programok kreatív 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 hunyadikonf versmaraton jankocsm Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf