Tinódi Lantos Sebestyén: Török Bálint fogsága

Sírva veszíkől mast szegín Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
Belőle kikele sok fénős gazdagság,
És fogságban esék egynéhány uraság.

Ezön örvend, vígad az terek császárság,
Hogy magyar urakban vagyon oly bolondság,
Hiszik, hogy ő benne vagyon oly jámborság,
Hogy fogadásában nem volna ravaszság.

Bolondság tőletök fejenként magyarok,
Terek álnok hitit meg nem gondoljátok,
Maga1 csak tőlem es sokszor hallottátok,
Sok fejedelmeket mint csaltak, tudjátok.

Az tereknek hiti erőssen azt tartja,
Ha hittel, szép szóval kavolt2 megcsalatja,
Ajándokkal vagy lopva elragadhatja,
Isten azért néki menyországot adja.

Sőt ugyan nagy parancsolat ez ő közök,
Miként az szeretet parancsolat néktök,
Ha az szeretetöt ti jól tisztelnétök,
Az terek hitinek bizon nem hinnétök.

Tudjátok, magyarok, hírösök valátok,
Míg nagy szeretettel egymást hallgatátok,
De mihelt köztetök ti meghasonlátok,
Ottan országtokban im mint pusztulátok!

Im az terek császár mind ezön öröle,
Ő álnok hálója ottan elterőle,
Jelös fő-halakat véle megkeröle,
Kikkel gazdagságot, sok szépségöt bele…

Sőt mégis halljátok császár hamis voltát,
Hogy jobban tudjátok óni magatokat;
Hogy hálóját veté császár Buda alatt,
Ott benne fogata jó jelös halakat.

Drága halat egyet közzűlök választa,
Kinek serínsége többit feljülmúlta;
Azt császár magának bárkájában tartá,
Az alábbvalókat ő mind elszalasztá.

Ez lőn Terek Bálint, ki jó vitéz vala,
Kinek terek császár sok hitöt ad vala,
Az basák, szancsákok hitök adtak vala,
Szép ajándékokval őt elcsalták vala…

Nagy sokan terekek azon csodálának,
Hogy bátrobb vitézt ők soha nem láttanak,
De azt ő felőle mondák bolondságnak,
Hogy ily igen elhitt török szép szavának.

Óh ez nemes vitéz mely igen csalaték,
Hiti az császárnak mind elfeledteték,
Mert ő megfogaték és aláviteték,
Minden szép javitul ő megfosztattaték.

Duna mellett mondják Nándorfejérvárba,
Csak harmadmagával tertják nagy fogságba,
Mast es mondják vagyon nagy bátorságába,
Mit tőle kívánnak, azt nem fogadtába.

Hallottam példába régen hogy mondották,
Az jó acélt soha úgy nem paskolhatják,
Tiszta vassá őtet hogy ellágyíthassák,
Hogy soha acélnak őtet ne mondhassák.

Fohászkodik mostan sok gyakor sírásval
Asszony-feleségöd az két szép fiadval,
Mert ők élnek mostan az nagy árvaságval,
Nagy sok bosszúságval, gyámoltalanságval.

Örömök soholt nincs te jó szolgáidnak,
Kik szível szeretnek, gyaran fohászkodnak,
Egynéhán közülök tétova búdosnak,
Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak.

Csuda mint ohítnak3 az te jó barátid,
Még azok is hogy kik voltak ellenségid,
Lenének nagy somma kinccsel segétségid,
Csak kiválthatnának az te szeretőid4.

Jól értitök immár hitit az tereknek,
Urak úgy higyjetek hitetlenségöknek,
Egymást szeressétök jobb ti fejetöknek,
Úgy lészen romlása gonosz terök népnek.

Tanácsot sokáig kérlek az tartsatok,
Ha ez két víz között5 ti lakni akartok,
Mert ha csak hallgattok, szömben ti nem vívtok,
Félök, hogy sokáig itt nem uralkodtok.

Ezer ötszáz negyven és két esztendőben,
Baronyában ki szörzé szen György innepében,
Nevét jelöntötte versnek kezdésében,
Ez uraktól való megemléköztében.

/1/ Noha
/2/ Kavor v. gyaur: hitetlen, keresztény.
/3/ Áhítnak, kívánnak.
/4/ Akik szeretnek téged: hívei.