Dr. Réthy Zoltán: Magyar fohász

Uram! még meddig, meddig járjuk
E kínkeresztes Golgotát,
S vezeklő szívvel meddig várjuk
Feltámadt húsvét hajnalát?
Ha tudnánk, hogy az útnak vége
A Kárpát ormára vezet,
Nem ostromolnánk több panasszal
A csillagtalan bús eget.

Uram, a szívünk harcos szív volt,
Itt hagyták ránk az ős apák,
S a karunkat is megedzették
A századok, a sorscsaták.
Megforgatnánk mi újra kardunk,
Csakhogy szabadban élhessünk,
Megforgatnánk, de mindhiába:
Bilincsben mind a két kezünk.

Uram, az étkünk sava, sója
Már régen csak a bú s a gond,
A lágy kenyér és szőlő: mese,
Mit anya gyermekének mond,
A bor és vígságos lakoma,
Mint régen, nem is ízlene,
Mert rabtestvérek sóhajtása
Volna az ünnepi zene.

E szűkös sötét esztendőben
Mit esdjünk Tőled óh Uram?
Csilloghat-e még reménysugár
Egy halk fohászos alkuban?
S ah nem kérünk csak egyet Tőled,
Megadnád-e nagy Istenünk,
Hogy tudjuk mi is, a világon
Miért élünk és szenvedünk?

Uram, ím halljad egy imánkat,
Mit esdve küld szívünk Hozzád!
Ó áldj meg áldó két kezeddel
Minden bölcsőt, s minden anyát!
Foganjon gyermek bátor, erős,
Magyar anyáknak méhiben.
S bölcső ne álljon magyar földön
Üresen, árván seholsem!

Ezt add – Uram! – és több panasszal
Nem ostromoljuk az Eget,
Mert tudjuk, hogy az útnak vége
Kárpát ormára felvezet.
Nem kérdjük azt se: meddig járjuk
E kín-keresztes Golgotát,
Csak áldj meg áldó két kezeddel
Minden bölcsőt, s minden anyát!