Ambrozovics Dezső: Ébredjetek!

Ébredjetek! Viharzó szárnyakon
Robog felénk a zúgó förgeteg!
Ordítva jő, s lehellete nyomán
Az ég s a víz sóhajtva megremeg.

Letűnt a nap, utunk homályba vész,
Ólmos a szemhatár köröskörül,
Zokogva nyög a szél, villám cikáz
Sötét, gomolygó fellegek közül.

A gyűlölet fekete zápora
Könyörtelen csapkodja tarfejünk, ,
Zuhog reánk a szennyes áradat,
De hasztalan, mi még se csüggedünk.

Hajónk erős, egy hosszú ezredév
Sok száz viharja rajt’ léket nem üthetett,
Dac és szilaj erő az árbocunk,
S kormányosunk a hazaszeretet!

Az ég s pokol minden hatalmai
Hiába egyesülnek ellenünk,
Ám ingereljenek, míg szunnyadunk,
De fussanak, ha majd felébredünk!

Ébredjetek! Köszöntsük a vihart,
S a vaksötét, háborgó éjszakát!
Harsogjon a szelek vad himnusza,
És szítsa föl szívunk diadalmámorát!

1923