Nemes Nagy Ágnes: Budapesti séták

    Szerb Antalról

    Nem féltem Szerb Antaltól. Elég csodálatos volt ez, tekintve, hogy tizennyolc éves voltam, amikor megismerkedtünk, és irodalmi áhítatom minden iránt, ami könyv, ami irodalom, aki író, a zeniten delelt, irodalmi tapasztalatom viszont valahol a nadír alatt helyezkedett el, még föl sem kelt, talán föl sem kelendő csillagzatként. Ilyen szélsőségek között veckelődve valóban csodának tarthatom, hogy versküldés és levélváltás után megismerkedtünk.

    Hogy miért nem féltem tőle? Az indokok jellemzők. Azt képzeltem ugyanis, hogy az írók olyanok, mint az írásaik. És mert elragadónak találtam Magyar irodalomtörténet-ét, a Hétköznapok és csodák-at s egyáltalán minden írását, egy tapasztalatlan juh bizalmával viseltettem személye iránt. Az aztán, hogy csakugyan azonos volt írásaival, hogy hajszálra hasonlított diákelképzeléseimhez, körülbelül a legnagyobb csoda, ami efféle ismeretségek során megeshet.

    Ezt persze nem tudtam. Magától értetődőnek találtam, hogy Szerb Antal olyan, amilyen. Hogy kedves, hogy szellemes, hogy mindent tud. Hogy ötpercenként lehet nevetni azon, amit mond, és tízpercenként elcsodálkozni. De még azokat a tulajdonságait sem tudtam ritkaságként felfogni, amelyek pedig kivételes ritkaságok (sajna): a természetességét, öniróniáját, tapintatát. Bámulatra méltó mérsékletét, amellyel nem tekintette önérzeti kérdésnek, hogy másokat feszélyezzen. Mit mondanak erről a fényképei? Semmit. És mit mondanak erről a szavak? Semmit. Nem olyan arc volt, akire egy megmerevített kép, egy kisarkított mondat jellemző lehet. Csupa mozgás volt az arca, kis mozgás, árnyalatos mozgás, villogó szemüveg a pici arccsontok és a nagy homlok között, mosoly, hunyorgás, apró, ironikus szájrándulások. Egyetlen szobrot ismerek a képzőművészetben, amely emlékeztet rá, nem, nem a vonásaival, hanem a légkörével: Houdon Voltaire-jére gondolok. Ennek a hasonlatnak örülne, hiszen az ő kedves 18. századából való, aztán röstelkedne, ugyan, ugyan, ne használjon ilyen nagy hasonlatokat, hiteltelen lesz; de én nem úgy értettem, szabadkoznék, én csak az arcot szeretném, a légkört…

    – Gondolja meg – mondaná, amint mondta is a Krisztina körúton, egy platánfa alatt állva, kihajtott inggallérban –, gondolja meg, én kisképű vagyok, a legkisebb képű író a magyar irodalomban. – Mosolygott, ahogy szokta; még én is észrevettem, hogy milyen kisfiús. Meg is mondtam neki.

    – Öreg kisfiú – húzta fel a szemöldökét. Aztán elbúcsúztunk, mint annyiszor.

    *

    A nagyon szerény, nagyon aggályos Roger Martin du Gard arról beszél egyszer, hogy teljesen kitalált történeteiről sem szokták elhinni olvasói, hogy kitaláltak. Aztán mintegy kicsúszik a tolla alól: „Képesnek érzem magam, hogy mindennek, amit elbeszélek, megadjam az igazságnak ezt a fokát.” Nos, Szerb Antal valami módon képes volt arra, hogy mindennek, amit elbeszélt az irodalomról, megadja az elevenség kivételes fokát. Csokonainak és John Donne-nak, Homérosznak és Gogolnak. Ez volt az ő külön adománya. Ezért olvastuk olyan izgatottan mi, akkori fiatalok.

    *

    Irodalmi barátságunk főleg sétákból állott. Ő szívesen járt, én nem, a sportok közül a járdogálást szerettem a legkevésbé, de hát hogy mertem volna szólni? Pedig néha majd letört a lábam, különösen, ha „szép” cipőt húztam fel. Ezt később már mellőztem; a hiúság büntetése oly példaszerű volt ebben a peripatetikus oktatásban.

    Sétálunk tehát. A Bástyasétány, a Víziváros, a Múzeumkert, a Tabán mind-mind újra bemutatkoztak nekem kalauzolása nyomán, mert hiszen, mint mondtam, mindent tudott, Budapestet is tudta könyv nélkül. A Halászbástya, ami giccs, de gyönyörű, mint Rostand Cyranója; a Piarista-alagút, ahol régi papok csuhái járnak éjszaka; a Hadtörténeti Múzeum, amely előtt csatakígyók és csatabékák találhatók közszemlére téve; a sörözők, a cukrászdák, ahová néha betértünk (én berogytam), Kriszt, Ruszwurm, Pool és Mály, Apostolok, Veronika meg a Balaton kávéház a bágyadt vigécekkel, zsugásokkal és egy csodálatosan nagy fülű pincérrel – ez a díszlet úszott mellettünk kétoldalt, gesztenyefalombosan vagy havasan vagy füstösen, lent valahol a Duna, körös-körül a világháború.

    Bennünk pedig az irodalom. Irodalom, irodalom. Hogy mit mondott Stefan George Rilkének, amikor először engedte színe elé egy fasorban: „Ön túl korán publikált” közölte, biccentett, és távozott kíséretével együtt. Rilke csak állt, csak állt, és nézett utána a szemével. Hogy milyen volt Alkibiádész, amikor tündökölve berohant a Platón-féle lakomára, vállig érő hajjal, kezében fáklya, mögötte fáklyások és citeráslányok. Hogy Halász Gábor Óbudán lakik. Hogy Kerényi Károly azt mondta. Hogy londoni ócskapiac. Hogy alkimisták. Mert az etruszkok feketére festették. Együnk talán rántottát. Lemásolta a szövegeket? Köszönöm. Gondolja, hogy ez spicli? A kiadók most már megszűnnek. Emlékszik még, amikor rókát láttunk a petneházi réten? Persze lehet, hogy kutya volt. Felírom a tábori postaszámomat. A téglagyár felé vitték őket. Ha fölhívom, mondja gyorsan a telefonba: szervusz, Marika.

    És ez már nem volt irodalom.

    *

    Szerb Antal ahhoz az írócsoporthoz tartozott, amely nemegyszer esszéíró nemzedéknek nevezte magát. És joggal nevezte magát annak többé-kevésbé, hiszen költői, prózaírói szinte mindnyájan szívesen fejezték ki magukat esszében, kritikában, elmélkedésben is, mintegy fölvállalva így az írás és a tudatosítás együttes szerepét, s olyan magasra kanyarítva a magyar elmélkedő próza, az irodalomról szóló (és korántsem csak az irodalomról szóló) reflektív műfajok útjait, amilyen magasra azok – átlagukban – talán-talán még az első Nyugat-nemzedék idejében sem futottak. Mert volt ott nagy esszé, volt nagy publicisztika – mi nem volt a mi nagy Nyugatunkban? –, ott volt mindenekelőtt Babits tanulmányírói műve, az utána jövő tanulmányírók példaképe és kiindulópontja vagy olykor elrugaszkodási pontja, de mindezek nem váltak olyan elsőrendűen, olykor egyedülállóan önkifejezési vagy világkifejezési műfajokká, mint a második Nyugat-nemzedék kezén.

    És így volt ez a szó szorosabb értelmében vett esszéisták esetében is, Szerb Antaléban, Halász Gáboréban, Cs. Szabó Lászlóéban, az induló Németh Lászlóéban, a nagyon sajátos műfajú, fiatal Szentkuthy Miklóséban, hogy csak néhány jellegzetes nevet emeljek ki a 30-as évekből, és költők-írók hosszú, közismert sorát ne említsem. S ezzel el is érkeztünk egy olyan kényes kérdéshez, egy olyan szemrehányáshoz, amely már az esszéírók indulásakor elhangzott (nem a későbbi, egyáltalán nem irodalmi jellegű háttérbe szorításról beszélek), hogy tudniillik ezek a tanulmányírók valahogy nem eléggé tudományosak. Itt van például a Szerb Antal-féle Magyar irodalomtörténet, amely megnyerte az Erdélyi Szépmíves Céh pályázatát. Nem állítható, hogy nincs irodalomtörténeti apparátusa. Van. De nem mutogatja. Megengedi magának (egy irodalomtörténetben!), hogy az általános tudnivalók mellett saját véleménye legyen, és képes odáig alacsonyodni, hogy stílusát mindenki megértse. Sőt. Hogy mindenki élvezze. Fogja ezt a könyvet boldog-boldogtalan, és minden hozzáértés, minden nekigyürkőzés nélkül, csak úgy egyszerűen elolvassa. És tetszik neki. Vagyis esszéíróink ellen igen hamar felmerült az a vád, hogy – esszéírók.

    Különösen élesen érintette ez a kifogás Szerb Antalt, hogy tudniillik szaktudósnak szépíró (és szépírónak szaktudós), hiszen ő vállalta a legtudósabb feladatokat két irodalomtörténetével, sok-sok résztanulmányával, a magyar romantika vagy a modern világirodalom tájain tett felfedező útjaival. Ő maga A királyné nyaklánca megjelenése után így fricskázta le a támadásokat: „Az emberek nálunk megszokták, hogy a tudományos könyveket nem lehet elolvasni, amiből azt a logikailag is helytelen következtetést vonják le, hogy amit el lehet olvasni, az nem lehet igazán tudományos könyv.” Ellenállhatatlan okfejtés. Nem is lehet cáfolni, legfeljebb megtoldani. Nem hiszem, hogy csakis stíluskérdésről van szó. Vagy ha igen, a szó mély értelmében, a magatartást jelentő, azt kifejező stílusról. Szerb Antal művében állandó határsértés történik irodalom és tudomány között, és éppen ez a határsértés a jelentősége. Egy talpig tudományos fegyverzetű szellem mégis-mégis az irodalom mellett teszi le a garast, nemcsak azzal, hogy közönséget szerez a legjobb régi és új irodalomnak, hanem azzal is, hogy az irodalomtörténetet – végső soron – önkifejezése közegének használja. Vagyis műfajt teremt a tudományból a maga képére, mint a harmincas évek magas szintű esszéjének megannyi művelője, ki-ki megtalálva önmagát az irodalmi tanulmánytól a politikai vitairatig, a szociográfiától a kultúrfilozófiáig terjedő mezőben. Szerb Antal renegát műfaja nagyon is beletartozik ebbe az esszékörnyezetbe, s ugyanakkor egyszemélyes műfaj. Az övé.

    *

    Tetszett neki az az elképesztő tény, hogy az irodalomtörténetet bestsellerré tette. Hogy kapkodják a könyveit. Ugyanakkor röstellte is egy kicsit, hunyorgott, somolygott, nyelte a kuncogását, mint egy csínytevő diák. Ő ugyanis tudta, amit korai, későbbi és sokszor mai bírálói sem tudnak, hogy kevesen vannak a világon, akik olyan áhítatosan tisztelik a legmagasabb művészi értékeket, mint ő. És csak a legmagasabbakat tisztelik. Így zavarba ejtette egy kicsit, hogy a széles olvasóközönséget oly könnyű – szerinte csak néminemű stílusfogásokkal, szellemességgel, ügyességgel – bevezetni abba a csodálatos csarnokba, ahol a legfelsőbbek lakoznak. Belső igényei felsőfokúak voltak.

    – Csak eredetiben szeretek olvasni – mondta mentegetőzve, amikor egyszer, már férjhezmenetelem után, arról beszéltünk, hogy elkészült hamis papírjaival hozzánk költözik, és én megkérdeztem: milyen könyveket hordjak össze neki. Ez a külsőség persze – az eredetiben olvasás –, a tájékozódás alapkövetelménye ilyen színvonalon. De ő minden szellemi mozdulatot eredetiben akart látni. Kíváncsisága emésztő volt és kitartó, elképesztő dolgokba ásta bele magát, hatalmas munkabírással, a 17. századi misztikusokba, a francia memoárirodalom beláthatatlan tömkelegébe, Kölcsey szellemi rokonságába, a kora latinokba, édes istenem, engem már olykor a hideg is kilelt ekkora műveltségtől, engem a tizedével is elkápráztatott. Ugyanakkor fennen hangoztatta, hogy ő sznob, frivol, sőt neofrivol, hogy szellemi kalandozásai puszta léháskodások. Még én is keresztülláttam rajta, a tizennyolc évemmel; hangosan nevettem effajta önleplező tirádáin, s még azt is megengedtem magamnak néha, hogy csúfolódjam vele. Csudálatos, hogy annyi tudós ember oly sok időn át elhitte neki, amit önmagáról terjesztett.

    Mert áhítatos volt. Áhítatos, mint egy diák a legelső nagy irodalmi élmény pillanatában. Mondhatnám úgy is, hogy áhítatát iróniával egyensúlyozta, alázatát humorral leplezte, kontrasztozta. De mert nemcsak diák volt és tudós, hanem külön műfajú író is, igazabb lesz talán úgy mondanom: tisztában volt vele, hogy a nagyhoz, a súlyoshoz, a megrendítőhöz vivő út a kicsinyen, az esendőn, a mulatságoson át vezet.

    *

    Hogy végül is mivel nyerte meg az akkori és a mai olvasót? Örvendetesen szaporodó új kiadásai sikerének mi a titka? Talán egyszerűen az, hogy – tudós létére – nem felejtette el az irodalomban való gyönyörködést. És örömét olvasói előtt sem titkolta.

    Tudta ugyanis, hogy az irodalom művészet. S ha nem gyönyörködünk, és nem gyönyörködtetünk a művészetben, ugyan mit ér az egész?

    *

    A Pendragon legendá-t először a Szentkirályi utcai tornateremben olvastam. Ezt a könyvet a címe tette tönkre – mondta bánatosan Szerb Antal, amikor kölcsönadta. – Vigyázzon rá, utolsó példány. (Öröm néha az ilyen teljesen elhibázott megállapításokat idézni.) Úgy olvastam a könyvet, ahogyan ma nagyjából minden épeszű fiatal, fulladozva a nevetéstől és abbahagyhatatlanul. De hát éppen tornaóránk volt, egyetemista lány-tornaóra, és nem lóghattam el, mert versenyre készültünk. A tornatanárnő – aki fondorlatosan rávett bennünket erre a versenyre – a hatodik hónapban volt, mégis minden könnyebb szabadgyakorlatot végigcsinált velünk. Imponált nekünk, kétségtelen; nem hagyhattuk cserben. Mit tehettem volna? Bebújtam a nagy, koszos, nehéz szagú bőrszőnyegek közé, így is csökkentve a koszos, apró, tavaszi ablakok gyér napsugarait, és faltam a könyvet. Egy-kettő, egy-kettő, csattogott a tornacsattogó, odabenn, a szőnyeg mögött pedig kezdett kialakulni az ó-welszi hangulat. Vágtatott az éjféli lovas, hahó, hahó, fáklyafény, természetfilozófia, akkor kiszólított a tanárnő (aki a hatodik hónapban volt), ledaráltam a produkciómat, kézenállás, híd, nyújtott bukfenc, vissza a keltákhoz, mert a rózsakereszt, ugye a misztikus rózsával… Ildikó! – kiáltották a lányok. Kénytelen voltam felnézni. Ildikó volt a legjobb tornász, nem magas, de remekül tagolt; ilyenkor letette kémikusszemüvegét, a rövidlátók mosolyával belenézett a neki mindig homályos tornaistálló porába, és nekilendült, mint az úszók. Úszott is, minden mozdulata szép volt, még a kudarca, az idegeskedése is. Ildikónak mint tornásznak talán csak egy baja volt: drukkos volt, ideges; ha versenyeztünk, pompás, tejfehér karján-lábán át-átfutott a remegés, mint a fehér díszparipák bőrén. Ildikó! – kiáltották a lányok. Mi lesz az elrabolt Cynthiával, istenem, és ezek a kimondhatatlanul művelt közbevetések a középkori kovácsmesterségről, nem is értem, mindegy, mert a hang, a hang, a szerbantal-hang, a ponyvatréfákat át- meg átjáró, végül is ugyanaz, mint a leghavasabb irodalmi ormokon (vagy a legkoszosabb tornaszőnyegek között).

    Hihetetlen, hogy milyen mulatságos ez az egész európai kultúra.

    *

    De a Margit körúti lakás. Az más volt. Az később volt. Szép bútorai közül Nyugatra mentek már lakói, közeledett a front, csak a poloskák maradtak, rengeteg poloska. Vastag prémként szórtuk rá a féregirtót a rekamiék párkányára, és mégis, rengeteg poloska. De azért lakás volt, még örültek is a tulajdonosok, hogy egy fiatal katona-házaspárnak adhatták ki (ezek voltunk mi, a férjem meg én.) Minden reggel hallottuk a dübörgő katonanótát az utcáról: Hiába ölelget a két karod, Hiába csókol a szád, szád, szád, Holnap már a hóban ott maradok… A bombázás már nem is volt szabályos, mindig bombáztak, ötletszerűen; a vékonyodó, még nagyjából ép Budapest-díszlet hajladozott-remegett.

    Úgy gondoltuk, ebbe a lakásba fog hozzánk költözni Szerb Antal. Iratai – Kántor Antal névre – készen voltak, iratlemosók, pecsétrajzolók, tanácsadók jóvoltából. De nem költözött hozzánk. Azt, ami jött, csak jelezni kívánom: egy éjszaka körülfogták őket, és Nyugatra vitték. Szerb Antallal egy csoportban Halász Gábort és Sárközi Györgyöt is. Nem jöttek vissza. Gondolom, nemcsak hozzánk költözhetett volna. Volt ott néhány terv, néhány lehetőség. Sokan voltunk tisztelői, barátai, közismertek és mi, fiatal ismeretlenek. Mégsem tudtuk megmenteni. Sem ők, sem te, sem én.

    A Margit körúti lakásban láttam utoljára. Meglátogattak minket Halász Gáborral, azt magyarázták, hogy nincs is rossz helyük, a magyar keret megbízható, tudni fogják a pillanatot, amikor szökni kell. Addig bolondság volna. Rakodók egy élelmiszerraktárban. – És már jól tudunk rakodni – mondta Szerb Antal.

    – Így dobom fel a vállamra a féldisznót – mutatta.

    *

    Most ideírhatnám befejezésül: aztán elbúcsúztunk, mint annyiszor. Ideírhatnám, az emlékező írások rémült formalizmusával, mert a bekezdést le kell zárni valahogy, a túlélők mindenkori lelkiismeretlenségével valahol abbahagyni. De nem írom ide.

    Mást. Valami mást keresek. Igen. Szerb Klári mondta 45 januárja végén, a Rákóczi úti, behavazott lótetemek között, amikor megálltunk egy szóra: – Azt beszélik, hogy Tóni itthon van. Odaát van valahol Budán.

    Maradjunk talán ennél. Hozzávetőlegesen megfelel. Tehát: Szerb Antal mégis itthon van. Csak éppen odaát van valahol.