N. Jaczkó Olga: Gombák a tölgy alatt
I.
A hagyományosan fitosorrú szobalány gajdolva vitte vissza a megrakott tálcát a tálalóba.
- Lallala… Új torony a cifra palotán!
A házvezetőnő – hosszú évek fáradságos majommunkájának eredményeképpen minden mozdulatába sikerült arisztokrata-utánzat – belekukkant a tálba, melynek kihűlt levében, mint régi emlékek a közöny tengerén, finom hús és zöldségszeletek úszkáltak.
- Persze, hogy új szeszély, ha már a becsinált sem kell!
Mert eddig a méltóságos úr szeszélyeinek tekervényes épületén a csirkebecsinált volt a csúcspont, minden időszakban evvel kellett kezdődnie a villásreggelinek. S hogy ma már ez sem ízlett, annak a jele, hogy nagyon ingerült az öregúr.
Reggel kilovagolt a vendégével és kellő távolból mutatta meg neki parkjának gyönyörű, szabályos egészét. A vendégnek kedve támadt közelebb lovagolni és rögtön feltűnt neki a Csoba Janku kis portája, mely rőzsesövényével nekivetette magát az úribirtok díszes keramitfalának és vakmerő beszögelésével behorpasztotta a különben szabályos hatszög egyik csúcsát.
A vendég drasztikus hasonlattal hívta fel erre a báró figyelmét.
- Mért nem kapartatod le erről a remekműről azt a kis légypiszkot?
Könnyű szavaival veszedelmes háborgást vert fel a Barsay báró látszólagos nyugalma alatt. Régi keserűsége volt az az apró porta, állandóan bosszantotta, mióta csak átvette a birtokot és egyéni ízlése szerint alakította át az egész környéket. De nem lehetett olyan könnyen levakarni azt a foltot! A báró valamelyik dédapja ajándékozta a kis telket a Csoba Janku őseinek hű szolgálatukért, az ajándékozó levél ott sárgult tisztjei által nyilvántartva az uradalmi levéltárban. Igaz, Csobáéknál nem volt meg a másodpéldánya, ők jobban bíztak az úri becsületben a ládafiában őrzött papirosnál.
Balsaynak annyira a vérébe szívta magát az a csekélység, hogy idővel tág gyűlöletté fajult az egész falu iránt. A túlfeszített idegzetű, a modern kultúra radikális kisülésein élő ember gyűlöletévé a konzervatív, lassú tempójú, őstermészetes élet ellen. Most ismét elöntötte ennek a gyűlöletnek kifakadása, áthajolt az erkélyen és élesen sziszegte, mintha ártó injekciót akarna adni a falunak:
- Utálat, semmit sem adsz nekem, hiába tolom magam fölötted az élet javába s hiába akarlak magammal emelni! Mit érnek az én oszlopaim, tág, sima utaim? Oszlopaimon nem gyújtasz villanylángot, széles utamon nem berregsz motorral! Nem rohansz, nem feszülsz, lomhán nyekeregsz, bocskor és ökörnyomot lódítva utaim porába. Bűzös, undorító hulla vagy, minden folyamatod a rothadás, melynek nedvéből döglegyek élnek! Egyikük a tulajdon testemre tapadt és megfertőzte mindörökre!…
Akkor küldte vissza érintetlenül a báró a csirkebecsináltat, délután pedig telefonált a járásközpontba, hogy szálljanak ki az urak, valami apró-cseprő birtokügynek elintézése végett… Csengett a telefon, a villanyláng mohón nyeldeste a finom, zöldes homályt, amit a lombos hársak teste árnyékolt be az ablakon. A cselédség a nagy folyón, az orkesztrion zenéje mellett mulatott.
A várdomb alatt pedig halkan élet a falu. Élt, természetesen, szabályosan, mint az Isten szíve. Most alkonyodott, a központ felé lüktetett vissza a sok irányba szétfolyt élet. A felhányt teher alatt csöndesen nyögött a szekérvas, a tehenek nyújtott nyakkal, bőgve, már messziről kínálták teli tőgyüket a fölvetett farokkal ugrándozó borjaknak.
A kasza harcos acélja most mint egy békés kék szalag futott le a férfivállak mögött, a kémények lustán mérték a füstöt, a kertek alatt, mint valami mókás ingerkedő fickó, már a vacsora illata is az emberek elé ugrott. A szérűk, kazlak alól kitárt szárnyakkal gágogva, csipogva igyekezett a házak felé a baromfinépség. A sok piros csőr, mint szétszóródott korallfüzér, csörög a kis fateknő búzájában. Egy kis kakas legénykedve ágaskodik, azután – tyütyü, tyütyü – az anyja csőréből szedi az aprózott szemet.
Fent, ahol az erdő magába gyűri a hullámos rétet, úri külsejű emberpár közeledik a falu elé. Szőkék, mint az anyaföld nyári élete. A nő nagy bodzavirág-csokorban viszi magával az erdő illatát. A férfi kötekedve kérdi:
- Miért szedte, Lulika? Tudja-e, mire jó?
- ?
- Babát fürösztenek a teájában!
A leány elpirult. Nem nagyon, mesterkélt méltatlankodással, csak éppen annyi meleggel, amennyit normális vérkeringése az arcába hajtott arra a gondolatra. S csakhamar teljes nyugalommal felelt:
- Ezt nem tudtam; csak azért szedtem, ha netalán köhögne, mint a múlt héten.
A kezük összeért, ereik lüktetése megismételte két fiatal, összeillő élet egymásnak ígérkezését. Mögöttük piros nyelvét lógatva nagy bundáskutya baktatott. Mintha hűségesen kergetné ábrándjaik nyáját, nehogy elmaradjon belőlük valami…
A park kerítése alá értek. A dróthálós pályán labdáztak a báróék, apró ölebük felfigyelt és feleselésbe kezdett a hatalmas bundással. A legkisebb Barsay felkapta a flóbertjét.
- Várjon Muki, majd megtanítom én azt a nagy dögöt!
Mikor a fiatalember éppen levette a kalapját, hogy köszöntse a báróékat, kutyája felvonított és maga alá kapta sötéttel talált lábát. A drótháló mögött megtapsolták az ügyes ki lövőt.
II.
A Csoba Janku házatája egy kis megkülönböztető foltot kapott az úri birtokba merészkedéstől: kertjének siheder szilvafái és a vén körtefák közé odaterpeszkedett egy javakorabeli tölgyfa a parkban élők sorából. Ősei talán éppen az ajándékozó emlékéül őrizték, de Janku, akibe már sok mérget oltottak a korcsmai beszédek, ugyancsak azért gyűlölte és sokszor forgatta fejszéjét a tölgyfa előtt:
- Leütöm ezt a szégyenfát! Biztosan valamelyik úrfi hajította a magját a nagyapám után, úgy vetődött ide!
De Erzsa lefogta az ura hadonászó karját, mert ő szerette a tölgyet. Törzse körül kimélyült a kiskert földje, ott volt a legsűrűbb a pázsit, a szentjánosbogárkák ott hancúroztak legszívesebben. A korhadó gallyak néha kékes fényt vetettek a nyirkos talajon és ilyenkor mások is ellenségesen néztek a fára.
- Lidérc tanyázik alatta!
Erzsa a lidérclángot is szerette. Ha éppen olyankor lobbant fel, amikor Janku nagy kortyintások után virtuskodott és földhözvagdalta a kanalat, árva szíve dobbanása melegen simult a lángocskához.
- Hátha édesanyám lelke?
Nyaranta pedig igazán olyan volt a kis mélyedés, mint az édesanya vásárfias köténye: finom illatú úrigombák ütötték fel benne bársonykalapos fejecskéiket és sokszor segítettek az Erzsa vacsoragondjain. A jó gombalevessel Jankut is meg lehetett vesztegetni, mikor nagy bőszen kikelt a nagyapja csúfsága ellen. Úgy hívta a fát.
Egy nap mérgesen háborgott a falu. Pedig nem is folyt a kelleténél több szesz, ami rendszerint közvetlen oka az elégedetlenkedés hangulatának. Csak a benzin szaglott végig az utcán… berregő, nagy autón jöttek az urak, póznákkal, mérőlánccal és nemcsak a Janku telkét nyomták beljebb, hanem még jónéhány kisbirtokból való kicsípéssel igazították most már tökéletesen szabályosra a bárói parkot. Azt mondták, hogy a régi térkép rossz volt, azonnal vázolták is az újat. Némelyek valami kártérítést is kaptak, hanem Jankuval igazán nagy csúfság esett: a tölgyfát így is neki ítélték.
Nem fenyegetőzött, nem káromkodott. Arra szaladt ki Erzsa, hogy csattog a fejsze a fa derekán. Rémülten csapta össze a kezét.
- Ember, hát igazán elment az eszed? Ma is micsoda gombát szedtem alóla!
- Tüzelő is kell a gombafőzéshez!
- Anélkül is akad!
De már késő volt. Janku egy élő ágat vetett a tűzre és elégedetten hallgatta síró sistergését. Soha sem ízlett még úgy neki étel, mint a síró gally fölött főtt gombaleves. Erzsa pityergett.
- Nem lesz többé gomba; talán édesanyám lelke sem jön már látogatóba!
Jóllakott ura elibe tolta a tálat. Mit csináljon? Engedelmesen ette meg a maradékot.
III.
Tura Gyuri dobolt. Nem úgy, mint máskor. A dobverők, mint töröttlábú figurák bicsaklottak a megfeszült bőrön, amikor kikiáltott, mintha valami sötét balladát szavalt volna.
- Adatik tudtára mindenkinek – már mint minden férfinak, aki katona –: huszonnégy óra alatt mindenki az ezredénél legyen, mert háború lesz. Mindenki megyen, épp úgy, mint én, aki elmarad, golyóval lakol, épp úgy, amint én lakolnék!
Izzadt mellére is vágott egyet az öklével és sírva fakadt.
Az emberlánc úgy sodródott a dobszó után, mint máskor, de most hirtelen, sikítva szakadozott szét ismét.
- Jézus Máriám, háború!
Egy nagy plakát is sárgállott a községháza falán. A báró legöregebb fia odatartott, hogy elolvassa. Visszatérőben közrefogták.
- Mit tetszik gondolni? És – szintén?
A fiatalember mosolygott.
- Szintén, szintén. De higyjék el, nem lesz belőle nagy dolog! Nekem úgy is be kellett vonulnom gyakorlatra, s azt hiszem, nem is lesz a dologból egyéb!
Az ő gondolkozása belekapcsolódott a politikai haladásba és annak látószögéből maradiságára a háborúval kapcsolatos rémhistóriák.
…- Mikor a napanyám lement a patakba, aztán az egyik parton is tíz cserkesz, a másikon is tíz!…
- Pedig azoknak kutyafejük van!
- Előlük az akkori báró is a toronyba bújt el!
- Hát az asszony, aki a kemencébe bújt, oszt’ alágyújtottak!…
Csipegették a régmúlt történeteket, mint a verebek a lemorzsolt csutkát. Közben kigördült a báró kocsija. Illedelmesen köszöntek a rajtaülőknek, csak a vén Kacirkáné szája fortyogott, mint a gázkút.
- Lehet, hogy ő csak egzecírozni megy, az urak maguknak mindent kicsinálnak. De a mieink el fognak vérezni!
Senkinek sem jutott eszébe, hogy lángot lobbantson a mérges bugyogásból. Csendesen oszlottak széjjel.
IV.
És nem volt játék, hanem igazi vihar, amelyben „úgy forog a férfi, mint a falevél”. Csodája Istennek, amelyért nem lehet eléggé hálát adni: a falubeliek közül egyiknek sem lett vészes hullása. Egyiket-másikat ugyan odalapította gránát, vagy kicsipkézte a golyó a tüdejét, de csak feltápászkodott valamennyi és hazabicegett. Csak nem éppen úgy történt a visszatérés, amint képzelte az ember: hogy kigördülnek valami nagy öröm öléből, mint az érett gerezdek a putton száján. Egyenkint pattogtak az otthonuk tájára, mint az eltévedt rakéta.
Most is Kacirkánénak akadt megjegyezni valója, mikor meglátta az első hazatérőt, kinek érdemjele, sapkarózsája helyén pirosló őszi virág fityegett.
- Hát úgy bocsájtják ma haza a katonát, hogy előbb lefosztják a becsületét?
- Nem a becsületét, hanem a szégyenfoltot dobtuk el, néném – kiabált a legény. Aztán hevenyészett szónoklatot mondott arról, amit átutaztában a fővárosban tapasztalt. Csakhamar körülte zúgott az egész falu.
- Hová először? – kérdezték, amint hevenyében kialakult a terv.
- A községházára!
Heten mentek. Ahelyett, hogy a földre hasaltak volna, mint máskor, ledobálták a bíróné párnáit s kifeszítve a deszkákat, úgy emelték ki az ágy alól a pénztárládát.
- Juj, olyanok, mint a hétfejű sárkány – riadoztak egyesek, mikor végigdöngtek a ládával az utcán.
- Hová? – kérdezte az egyik ládacipelő.
A fősárkány agyából kiszarvasodott a falu mindenkori bűne.
- A korcsmába!
Feltörték a ládát, összedoboltatták a népet és mérették a pálinkát boldog-boldogtalannak.
Vadág Balázs közéjük röhögött.
- Marhák! A saját pénzeteket szórjátok!
Kidobta a zsidót a söntésből és felszakította a pinceajtót.
Helyeslően zúgtak.
- Vadág Balász lesz a bíró!
Az új bíró rögtön a lakására parancsolta a pénztárt. Közben megjött egy csoport a városból, a gróf uradalmából. Vadág megmondta, hogy nem így kell, ezek odaát már megtanulták, hogy kell. A tíz-tizennégy éves suhanc külön zsákmányt hozott és úgy kiadálta:
- Olyan disznót hoztam magamnak, hogy kilencet fiadzik egy héten belül!
Ehhez az illusztráláshoz nem kellett szöveg, azonnal megértették és felordítottak!
- A kastélyhoz!
A fiatal báró jött eléjük, nyugodtan kérdezte:
- Mit kívánnak, emberek?
- Mindenből jót és sokat! Kalácsot, pecsenyét, amit eddig csak az urak ettek!
A fiatalember odaadatta nekik az éléstár, a pince kulcsát. Dobogva, sikongva özönlötték el a házat.
A kintmaradtak egy idő múlva zúgolódni kezdtek, kevesellték a zsákmányt, amit a bentlévők dobáltak ki nekik, a fosztogatás izgalmait is kívánták. Ekkor kinyílt egy emeleti ablak, a falu óriása kiemelte rajta a fiatal bárót; megrázta, hogy összecsörrentek mellén az érmek, mert még a tiszti zubbonya volt rajta. Aztán a nadrágtartójával ráhurkolta az ablak keresztfájára. A tömegből kivált egy férfi, gúnyosan tisztelgett előtte:
- Vitéz hadnagy úrnak alássan jelentem… – és mondott utána valami trágárságot, amin harsogva nevetett a nép. Csoba Janku volt az.
A sápadt fiatalember azalatt hozzáfért a revolveréhez. A tömeg gyáva iramba lépett a fegyver láttára. Pedig nem nekik szánta. A hiábavalóságnak valami mondhatatlanul keserű, szégyenteljes érzése fogta el; ilyen csúf pocsolyává dagasztva látni a csukaszürke tömeget, mely olyan imponáló fegyelmet fejtett ki azelőtt egyetlen vezénylő szóra.
Szájába tette a csövet és lőtt. – – –
Az öreg Barsay most meg lehetett elégedve a falu mozgalmasságával. Autók töfögtek el a várdomb alatt, az orkesztrion ott zengett a réten, őrjöngve mulatott mellette három falu népe.
V.
Ez is elmúlt. Rövidesen és sok csalódással. A kilencfias disznókat fiastól hajtották vissza a gróf majorjába, a züllött, behorpasztott orkesztriont, mint valami furcsa koporsót, saroglyán cipelték vissza a kastélyba. Aki katonáskodott, méltányos áron kapott valamit a nagybirtokból, de ismét urak kezelték a mérőláncot, egyszóval nem ment a dolog olyan szabadon, mint ahogy a népszónokok vetegették nagyhangjuk pányváját az úri tagokra.
Pár év múlva új szőlőültetvények borostásodtak a Barsay régi, dús telepe körül. Az egyik új birtokon csinos lakóház állott, fiatal emberpár foglalkozott zsendülő kertjében. Akik akkor, a bodzacsokor illatában egymásnak ígérkeztek: az akkori tanító és Lulika, a felesége. A dűlőn Barsay balladott sétálva. Az asszony elpirult, amint meglátta és szemrehányóan nézett az urára.
- Soha sem nyugszom bele, hogy maga is részese ennek az új birtokszerzésnek!
- Pedig nincs rajta semmi szégyellni való, mert részemről nem jogtalanság. Hát emlékszik, hogy volt? Fegyelmit sózatott rám, mert megbüntettem az iskolában a fiát a kutyaeset miatt! Ha ő megbecsülte volna békés munkámat, én nem érvényesítettem volna háborús jogaimat! Különben: tisztességesen megfizettük!
Leánykájuk, a kis Bodzavirág, akin ama felejthetetlen nyáreste emlékéül maradt ez a becenév, átkandikált a drótkerítésen a báró szőlőjébe.
- Apuka, miért van már ott olyan szép piros, a miénken meg semmi sincsen?
Arra ért oda az öregúr. Leszakított egy fürtöt és odanyújtotta a gyermeknek.
- Nesze fiam; nehogy ráéhezzél a lopásig!
Aztán falusi szokás szerint, mint elhaladó ráköszönt a saját portájukon állókra. Még Csobáékhoz is benézett. Janku kedvetlenül pipált a küszöbön. Nem igen volt dolga, de a sorsa sem irigylendő. Azt a forradalmi sértést megbocsátotta ugyan neki Barsay, de annyira már nem bízott benne, hgoy visszafogadja a szolgálatába. Új tagot nem kapott, mert nem volt katona. Erzsa a nyitott tűzhelyen kevert valamit.
- Mi jó lesz, menyecske?
- Csak rántott leves, méltóságos úr.
Szomorkás gúnnyal sandított Janku felé.
- Mióta nincs tölgyfa, nincs gombaleves!
Janku ráhagyta.
- Bizony, hagyni kellett volna a fát!
- Ki tudja, talán a gombát kellett volna hagyni és most is épségben lenne a fa – mondta az öregúr és nyugtalanná válva búcsúzott.
Janku és Erzsa csodálkozva néztek össze. Nem fogták föl ezt az okoskodást. Erzsa igyekezett megmagyarázni:
- Lehet, hogy azóta hiba történt itt – és a homlokára bökött.
