Márai Sándor: Berzsenyi

Berzsenyi szomorú ember volt, nehezen viselte el korát, környezetét s a legnehezebben önnön jellemét. „Egyművű” író volt, „összes művei” az ódák, az episztolák s prózai dolgozatai elférnek egyetlen, nem is testes kötetben. Élete külső formája szelíd, idilli; családjának él, a földet túrja és szabad idejében „áldoz a múzsáknak”; ha messziről nézzük ezt az életet, amolyan horatiusi bölcsesség árad belőle. A valóságban szenvedett. Nem bírta a világot, az embereket, nagy fegyelemmel korlátozta vágyait, szenvedélyeit; manapság azt mondanák: neurotikus volt… Igaz, volt fegyvere a neurózis ellen, amely többet ért minden modern terápiánál; ismerte az alázatot. Soha nem politizált, a megyei életet is kerülte. Családjának élt. Nem volt boldog. Miért is boldogtalan ez a költő, kinek az istenek minden kegyet megadtak: tehetséget s „procul negotiis” élhetett, családjával, ősei földjén? Még a sikert is megadta neki kegyes végzete: kortársai, a század legkiválóbb magyar szellemei úgy ünnepelték, mint senkit azelőtt, híre és sikere elhomályosította vetélytársának, Virág Benedeknek olimposzi reagyogását. Verseskötete második és harmadik kiadásban kelt el; az első kiadás költségeit, mintegy ezer forintot, a pest, székesfejérvári és zágrábi növendékpapok adták össze; de Berzsenyi verseskönyve valóságos „bestseller”-nek számított abban az időben. Vagyonos is volt; huszonhárom éves korában nősült, tizennégy éves leányt vett feleségül, Dukai Takács Zsuzsannát; a napóleoni háborúk zavaros idejében, 1810 körül ezt írhatta apjának: „Az én szőlőm már most egy közönséges falu jövedelmét adja nékem, földem pedig annyi van, hogy én sohasem tudom felét is megszántani.” Kazinczy felkarolja, kürtöket fúj meg tiszteletére. Az írók körükbe várják Pestre, meghatódott tisztelettel.

    Mégis boldogtalan. Férfikora derekán súlyos „melankólia” lepi meg; kerüli az embereket, gyötrődik, senyved. Ifjúkorában, soproni diáksága idejében duhaj nemes úrfi volt; a házasságban mihamar megkomolyodott, majd megkomorodott. Tudja, hogy nagy művész, első az elsők között, nem él különb költő a hazában. Pátosza fenséges, jóízű, sötét és tüzes. A magyar irodalmi nyelv akkor még dadogott, pihegett, éppen csak éledt Kazinczy élesztgető leheletére; Berzsenyi, a nyelvújító, maga útját járja, nem veszi át a nyelvújítás minden ötletét, ízlése és ösztöne megóvják a divatos, csinált szavak „majmolat”-ától… A jelszó az volt, hogy „írjunk akármit, csak írjunk, hogy a magyar írás divatba jöjjön”. Berzsenyi megéri minden szavát. Összesen talán százötven verset írt. E százötven versben csodálatos erővel, zengéssel, tisztasággal és hajlékonysággal szólalt meg a magyar nyelv. Horvát István egy felköszöntőben azt mondotta róla: „Hiába nyomná már akárki nyelvünk terjedését, míg nekünk Berzsenyi Dánieleink lesznek […] nem félthetjük soha megutáltatástól nyelvünket.” A hivatalos és a szellemi Magyarország egyaránt ünnepelte: Somogy megyei főispánok, mint Teleki László és Prónay Sándor, az „egybegyűlt rendek” előtt méltatták, Kazinczy nem szűnik büszkélkedni felfedezettjével. Mit kívánhat még? „Béke már részem, lekötöm hajómat” – énekli megjátszott elégedettséggel; de a „béke” nem adatott meg e vívódó, a szó újkori értelmében bonyolultan „bűntudatos”, szenvedélyeit feloldani képtelen, büszke és nemes léleknek. Igen, a horatiusi idill csalogatja: „Holnappal nem törődj, messze ne álmodozz. Légy víg, légy okos; míg lehet, élj s örülj. Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, mint a nyíl s a zuhogó patak…” Mily szép is lenne, bölcsen belenyugodni, elviselni jellemünket, tehetségünket! Mégis, élete hosszú, neurotikus, búskomor vívódás.

    Pestre is ellátogat, az írók fájdalmas csalódottsággal észlelik kedélybaját; Kölcsey, szigorú bírálója, panaszkodik is egy levélben Kazinczynak a látogatás után: „az a nagy ember nekünk fejünkbe nem fér.” Mogorva, esetlen az írók között, Vitkovics és Szemere tárt karokkal fogadják, de Berzsenyi csak hümmög. „Mikor vendéglőben körüle sereglenek a pesti írók: ámulva hallgatja őket, s a híres Bihari után kérdezősködik. Meghallván, hogy Bihari a szomszéd teremben muzsikál, otthagyja társait, belemerül a zenei élvezetbe, s elfeledkezik arról, hogy miatta gyűltek a pesti írók körébe…” Vitkovics búcsúra meg akarja csókolni, de Berzsenyi flegmával feleli: „Megengedjen az úr, pipa van a számban, nem csókolhatom meg.” Szemérmes, félszeg, darabos. Virághoz is elcipelték, illemből, a nagy vetélytárshoz, fanyalogva állott kötélnek, de mikor Virághoz belépett, mind a ketten „csak fejüket billegtették, de módi szerint nem hajlongtak”.

    Vérmes, kövér ember volt, magányos, rátarti és szomorú. A betűt minden felelősséggel értelmezte; nem írt le egyetlen hanyag sort sem. Horvát Istvánnak írja egy levélben: „Aki ír, el kell annak minden tekinteteket s kapcsolatokat vetni, s egyedül úgy kell magát nézni, mint az emberi nemzetnek tanítóját.” Húsz esztendővel halála előtt – melynek századik évfordulója közeleg – házat épít somogyi birtokán s megható szomorúsággal írja Kazinczynak. „Ma rakodtam új szobáimba, letettem nyoszolyámat azon szegletben, melyben én haldokolni fogok…” Kevés magyar költőnek adta meg a sors, hogy halála órájáig biztonságos fedelet tudjon feje fölött;ugyan melyünk tudja ma, hol, milyen szögletben fog majd haldokolni?

    Újság, 1935. március 5.