Móra Ferenc: Cifrácska
Cifrácska olyan szép agárkutya volt, hogy őnála szebbről még a mesében sem hallottatok. Hegyes a feje, hogy a tűbe lehetett volna húzni cérna helyett. Karcsú a dereka, hogy a keszegek megirigyelhették volna érte. Hosszúk a lábai, hogy elfáradt, amíg végignézett rajtuk. A szeme ugyan nem volt nagyobb a kávéscsészénél, de a füle akkorára nyúlt, hogy paplan helyett használhatta, ha fázott. Ebből most már megérthetitek, milyen nagy dicséret az, amikor azt mondják valamire a szatymaziak, hogy olyan szép az, mint a Cifrácska kutya!
Hát szó sincs róla, szép a szépség, de azért egy tarisznya szépség se ér föl egy marék okossággal. Márpedig Cifrácskának abból is zsákszámra jutott. Ő volt Szatymazon a legokosabb agár. Igaz, hogy több agár nem is volt Szatymazon, csak ő maga.
Hogy milyen okos agár volt ez a Cifrácska, azt egykettőre megértitek, ha elolvassátok, mit szokott csinálni. Hát azt szokta, hogy amikor nagyon melege volt a napon, akkor a tűzhelyre feküdt hűtőzni. Mikor a kéményből ráhullott a korom, katlanba bújt tisztálkodni. Ha a kakas a hátára ugrott a kerítés tetejéről, mindjárt a macskához szaladt oltalomért, s amikor a macska összekarmizsálta az ábrázatát, akkor elszaladt panaszkodni a sündisznóhoz.
Egyszer az történt ezzel a nagyeszű Cifrácskával, hogy a gazdája odafüttyentette maga elé s azt mondta neki:
- No, Cifrácska, én most elmegyek hetedhétország ellen, meg sem állok a kukoricaföld sarkáig. Vagy jövök haza, vagy se, de mire a ruhaszárító csillag lecsúszik az égről, akkor bizonyosan itthon leszek. Addig eredj a mezőre ürgét fogni.
Cifrácska nem mondatta magának kétszer a parancsolatot, leszegte a fejét, a fülét fölcsapta a két vállára, hogy azzal is kevesebb legyen a vinnivalója, s azzal kinyargalt a mezőre. Annyi volt ott az ürge, mint a hangya s olyan vígan sütkéreztek a déli verőn, hogy Cifrácska elcsaholta amát örömében:
- Reszkessetek, ürgék, én vagyok a szatymazi agár!
Az ürgék nagyon szófogadó állatok, de előbb beszaladtak a lyukba, s csak odabent kezdtek el reszketni.
- Ejnye, nyilván nem kellett volna olyan messziről megijesztenem őket – gondolta Cifrácska, s ígért most már mézeskalácsot is az ürgéknek, de biz azok az orrukat se ütötték elő többet.
Addig-addig lesegette Cifrácska az ebédet, hogy utoljára beleütötte a fejét egy kilométermutató kőbe.
- Nini, csak most veszem észre, hogy nem is éhes vagyok, hanem szomjas!
Szaladt is mindjárt a fehér-tóra, hát ahogy belenéz, látja ám, hogy ugyancsak hunyorgat rá a víz tükréből egy másik agár. De szakasztott olyan ám, mint ő, még a nyelvét is úgy lógatja.
Nagyon mérgesen vicsorítja rá a fogát Cifrácska, s csaholja az idegen kutyának, hogy mit keres ő Szatymazon, ahol csak egy agár van, és azt Cifrácskának hívják?
Nem szólt erre az idegen agár egy hangot se, csak éppen a fogát vicsorította ő is. Nekibőszült erre Cifrácska, és fölemelte az első lábát:
- Bizony képen teremtelek én, te csavargó agár!
Az ám, csakhogy a csavargó agár is fölemelte az első lábát s olyan harapósan nézett, hogy Cifrácskának egyszerre elment a kedve a hadakozástól.
- Maradj magadnak – öltötte rá a nyelvét –, találok én még vizet magamnak Szatymazon!
Szalad vagy öt lépést a tóparton, beleüti az orrát a vízbe: hát megint összeér azzal az idegen ebadtával! Ugrik megint vagy ötöt: megint ott az a se országa, se hazája agár. De most már olyan ijedt az ő képe is, akár a Cifrácskáé.
- Van itt ész, hamar kész! – legyezte magát a füléve la szatymazi agár. – Van a templomkertben egy csorgó-kút, ott már tudom, nem találsz meg.
Nem hiába, már akkor úgy szédelgett a szomjúságtól, tele is szedte magát vízzel a csorgó-kútnál, úgyhogy egész felüdült bele.
- Megállj, te másik agár, most tanítalak meg rá, mi az agárbecsület!
Úgy szaladt vissza a fejér-tóra, mint akit ostorral hajtanak, el is fáradt, alig lihegett, mire odaért.
- No, így nem lehet viaskodni! – szomorodott el, még egyszer vissza kell szaladnom egy ital vízre a csorgó-kúthoz. Hanem aztán majd lesz, ami lesz!
Hát az lett, hogy mire visszatért a csorgó-kútról, megint kívánta a vizet, mert majd megölte a nagy szomjúság. Visszament harmadszor is, negyedszer is, vissza, amíg csak a lába bírta. Addig szaladozott kútról a tóra, tóról a kútra, amíg utoljára föl nem bukott az út közepén.
Föl se kelt többet szegény, pedig már a vacsora csillag is felköszöntött az égre. A Cifrácskát ugyan hiába keltegette a gazdája: vesztére vált szegénynek a nagy esze. Azóta járja Szatymazon a közmondás az olyan emberről, aki eső elől a csurgásba áll: sok az esze, mint Cifrácskának.
