Féja Géza: Tóth Árpád

Első verseskönyve, a „Hajnali szerenád” 1913-ban jelent meg, a második, a „Lomha gályán” 1917-ben. A költő harmadik könyvében bontakozott ki, mely „Az öröm illan” címmel jött 1922-ben. Az évszámok Tóth Árpádnál igen fontosak, mert az Ady utáni nemzedék költői úgy próbálják Tóth Árpádot igazolni, hogy Ady Endrén sújtanak egyet. Lassanként azt a balítéletet ültetik a közönség lelkébe, hogy Ady „hangos lírája” nyomta el Tóth Árpád halkszavú, tökéletes művészetét. A vád felszínes és átlátszó szándékú, mert Tóth Árpád finom, halk hangját 1918-ig inkább a világháború nyomta el. Midőn a csöndes, szerény költő virág-vetése megérett, Ady már halott volt s Babits költői „országlása” következett, így a vádat, ha egyáltalában szükséges ilyet emelni, igazság szerint Babits Mihály szerepének túlméretezése és egyéniségének mesterkélt túlértékelése ellen kell fordítanunk.

    Az Ady-nemzedéknek mindenesetre Tóth Árpád és Juhász Gyula a legtisztább lírikusa. A két törékeny szervezetű és kecses versű költőben hallatlanul erős lélek lakozott, melyet nem törtek meg, de még föl sem kavartak az ugyancsak gyors egymásutánban és tragikus ellentmondásokkal zúduló történelmi események. Mélyebb, ősibb és örökebb törvények mozdították mindkettőjüket s hűek maradtak művészi törvényeikhez. Pályájukban semmiféle törést sem találunk, különösen Tóth Árpád fejlődése olyan szerves, tiszta és biztos törvényű volt, mint a virágé.

    Gyermekkorát és ifjúságát Debrecenben töltötte s a debreceni hagyomány magába zárta, akár egykor Földi Jánost, aki ugyancsak nem született Debrecenben, csupán átmeneti lakója volt, de pályáját „debreceni törvények” irányították. Tóth Árpád a debreceni „füvészek” utolsó virága. Méliusz Juhász Péter, a tiszántúli düh krátere, a kálvinista kőszikla teremtette ezt a füvész-kultúrát Debrecenben: mintegy engesztelésül lehajolt a mezők virágaihoz s füveihez, megírta az első magyar füvészkönyvet, útnak indított egy sarjadzást, mely Földi Jánoson keresztül Fazekas Mihályban és Csokonaiban virult ki. A fű, a növény, a virág Debrecenben együtt nőtt a lírával, kert szelídült a „sztyeppre” s Csokonai a debreceni kertből csinálta meg a végső látomást: „Mind az emberiség kertjébe sietünk”.

    Tóth Árpád már első kötetében, a „Hajnali szerenád”-ban elárulja, hogy ezt a hagyományos növényi alapélményt hordozza, a létezésnek egy sajátságos, átlényegült dimenzióját, mely éppen Debrecenben nyílt ki, a zsíros, konok, kemény magyarság televényében. Bizonyos „növényi” idegenkedés él benne az élet iramával, a mozgás valóságával szemben. Az égbolton is az álló csillagokat szerette, a firmamentum „örök virágait”, – a gondolkodó pedig a szellem „virágát” imádta: a „nagyhomlokú tűnődést”. Szót értett a növényi léttel, legnagyobb álma pedig a tiszta növényi lét végső diadala volt. Tóth Árpád már nem Ű”az emberiség kertjébe” sietett, mint Csokonai, hanem a virágok „ember-utáni csendjébe”:    

„Tán mind elpusztulunk s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú béke.”

    Tóth Árpádnak minden verse elégia, ő adott a magyar lírának határtalanul változatos, ezerhúrú és színkép minden elemét, a színek egymásra-hatásának minden változatát kimerítő elégiai távlatot. Halálos beteg volt, kegyetlen következetességgel foszladozott a tüdeje, naponként szembe kellett néznie a halállal, de ez a roppant halálélmény, a magyar líra komor s konok kísérője és kísértője Tóth Árpádban elégiává szelídült. Nem fagyott meg a halál leheletétől, nem perelt kérlelhetetlen üzeneteivel, hanem múlássá szelídítette: tiszta bánattá, véget nem érő elégiává, a haldoklás esztétikájává. Elégikus meghajlása és odaadása azonban ellenállás is, szívós dac, halálig tartó harc. A szépség és a jóság virágos dombjait építgette a halál ellen, az elmúlás páratlan esztétikáját szegezte a pusztulás nyers tragikumával szemben. S ebben a szakadatlan, szívós, de szelíd küzdelemben, egészen észrevétlenül a legnagyobb sikerült Tóth Árpádnak: esztétikai vallást teremtett.

    Tóth Árpád esztétikája másrészt megintcsak szervesen összefügg fűvészségével, növényi alapélményével s Csokonaira emlékeztet: olyan érzéki otthonossággal mozog a Kozmosz dolgai között, mint a kertész a virágok birodalmában. Tóth Árpád esztétikájának azonban van egy egészen eredeti íze: az élet minden hatására, simogatására és ütésére esztétikai érvekkel s ellenérvekkel felelt. Mindent szépségbe mentett, egy esztétikai világ elemévé és jelenségévé szenvedett. A szépség arányai ezért folytonosan nőttek: mítosszá nemesedtek benne. A legmagasrendűbb költői vállalkozásba fogott s megállotta a kegyetlen próbát: a bonyolult s vad létet esztétikaivá egyszerűsítette, – csak keleti lelkek s művészek képesek erre. Nyugaton az esztétika inkább a „mezítelen” lét díszítése, Tóth Árpádnál: a lét legegyszerűbb és legtisztább megfogalmazása. Ezért annyira szabatos művész ez a tisztán esztétikai költő.

    1928-ban közvetlenül halála előtt jelent meg utolsó kötete, a „Lélektől lélekig”. A „Lélektől lélekig” félelmetesen tökéletes: tiszta teljesedés, virágainak szirmai kibontakoztak s elérték elrendelt határainkat. A költő már halott volt, midőn kezünkbe került ez a könyv, de ha életben marad, felrémlett volna a kérdés, hogy alkothat-e tökéletesebbet? Stílusa ebben a könyvben sűrűsödik, telítődik, előbbi könyvében még így énekelt:    

„Hiába tört a századok éjjelén
Sustorgó vérünk vad melegű, nehéz
Sugára égre, mint gigászi
Bús bíború, szomorú szökőkút?”    

    Még jelzőfüzérekre volt szüksége, hogy élményét éreztesse, új könyvében azonban a jelző már egyetlen és visszavonhatatlan, a főnév bőre:    

„Zord Máglya! Vénhedt Tűz! Fanyar
Parázs és Keserű Korom!
Ki Lélek voltál, – egy magyar
Költőnek lelke egykoron”
    

    – írja Vajda Jánosról.

    Mikor ezeket a verseket írta, teste már alig pislákolt, a lélek szőtte örök szőttesét, építette tiszta világát:      

„Fejem lehajlik pár vonalnyit

A föld felé, a rög felé,
A biztos, biztos sír elé,
S vállamra végtelen alázat
Épít nagy, csöndes csigaházat.”
    

    Ez a képe talán minden megnyilatkozásánál szebben példázza, hogy mennyire magyar. Hasonlítsuk össze Rilke átszellemülésével s azonnal szembetűnik: konok egyszerűsége és tisztult, de hajthatatlan érzékisége. A legegyszerűbb érzéki képpel jelzi a legsúlyosabb belső eseményt: csigaházzal, paraszti bazsalikommal, bizonyságot tesz, hogy átszellemültsége, esztéticizmusa nem elvont, öncélú jószág, hanem a komor, nehéz föld szelíden fölfelé szálló füstje, az emberi viskók „szent gőze”, melyről a magyar elégia hajdani nagy riogatója, Berzsenyi Dániel énekelt.

    Az utolsó könyvben Tóth Árpád létének legmélyebb rétegei vetődnek fel: a magyar sors páratlan elégiája, (a „Fénylő búzaföldek között”) a kenyér mítosza („Rozskenyér”) és a keleti isten, az ős-nyugalom térein tündöklő:       

„Fekszem megadva, békén, resten,
S néz rám, át a végtelen esten,
Tűnődve sorsomon, az Isten.”
    

    Érdekes, hogy néki is fölrémlett a Nagy Malom látomása, mint a fiatal Arany Jánosnak s a öregedő Juhász Gyulának, de Tóth Árpádnál ez a hagyományos magyar élmény beletorkollott az isteni Symposion örömébe:    

„Bánat”, – mondod – de bánat és derű
Között a határ olyan egyszerű-e?
Hátha a bú
Íze kapat a legbölcsebb derűre?
Hátha a végső Aratás után,
Mikor sarló alá hull lassú szára,
Belőle kél
Szent kenyér az istenek asztalára?”
    

    Kevés ennyire harmonikus, tökéletes és befejezett költői pályát találnunk a magyar irodalomban: talán egyet sem. Ez a költő még akkor sem maradt hűtlen önmagához, midőn élete alkonyán a kor ellen fordult, átok helyett szelíd feddés megszentelt szavait hintette a zavaros árral szemben. Magatartása mindig a legátszellemültebb, a legmagasrendűbb volt, az érzések skálájából konokul a legválasztékosabbat emelte magához, – a szerelem dús érzelmi skálájából például a meghatottságot becsülte legtöbbre. Az ember olyan tisztult előkelőséggel, akkora esztétikai fegyelemmel, olyan szabatos öntudattal jelentkezik költészetében, hogy a legnagyobb magyar humanisták közé sorozhatjuk. Ám nem foglalta szabályokba a humanizmus törvényeit, hanem életével és vérével megvalósította. Nem vitás, hogy a legnagyobb magyar költők közül való, de ennél is több: az Európába telepedett magyarság legtisztább emberi megvalósulásai, legtökéletesebb humánus példái közé sorolhatjuk.