Mikszáth Kálmán: Krasznahorka

Tótul azt jelenti: «gyönyörű erdőcske», hanem ez a név nem illik rá, mert egy mészkősziklás hegyen áll, mely éppen nem tűri meg a fát, hanem kopáron fehérlik a messzevidéknek.
A vár keletkezését így mesélik kukoricahántás közben a Gömör megyei öregek:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag juhász ezen a tájon, de olyan gazdag volt, hogy nem tudott az aranyaival mit csinálni.
A gazdagsága onnan lett, hogy mikor egyszer a nyáját legelteté a Somhegyen, nagy rakás aranyat talált és egy követ. Haza vitte az aranyakat, a követ pedig odaadta a gyermekeinek, hogy játszadozzanak vele.
Később észreveszi, hogy a kő világít éjjel.
- Hm, ez jó lesz – gondolá – legalább nem kell fáklyát égetni!
S elvette a követ a gyermekektől.
A követ azonban meglátta az izmaelita nála s meg akarta tőle venni.
Száz dénárt ígért érte.
- Nem adom a követ pénzért, mert pénzem van, hanem odaadom egy borjas tehénért.
Az izmaelita elhozta a tehenet, de a juhász gyermekei nagyon szerették a követ, hát így szólott:
- Nem adom oda a követ a tehénért sem.
- Hát tudod mit – mondá az izmaelita – egy egész gulyát adok érte.
Szeget ütött most a juhásznak a fejében ez az ígéret, s miután ezentúl minduntalan kérték, csalogatták tőle a követ a környéken lakó bérlők, és még messzeföldről is jöttek e végből hozzá ravasz kalandorok, belátta, hogy a követ nem tarthatja tovább magánál, mert megölik érte, hanem hát ha már így van, elviszi ajándékba a királynak.
Ült pedig a trónon IV. Béla.
Ehhez ment a juhász s átadta neki a követ, hogy jó lesz vele játszani a királyi gyerekeknek.
Béla király megörült a kőnek, mert gyémánt volt s olyan nagy darab, hogy ki sem lehetett mondani az értékét.
Nagy tisztességgel látta vala el a juhászt s tetszésére bízta, hogy kérjen tőle valamit.
- Csak azt engedd meg királyom, hogy hét juhaklot építhessek magamnak a földeidre.
No ugyan ezt a csekélységet miért tagadta volna meg a király a szegény juhásztól.
Hazament a juhász s hét várat épített a talált pénzen, Tornát, Cseszneket, Berzetet, Sólyomkőt, Pelsőcöt, Szádvárt és Krasznahorkát. Tudom megörült neki a király, mert bizony szükség volt rájok nemsokára.
A juhászt Bebeknek hítták s nevével sokszor sok századon át találkozunk a történelemben.
Negyedik Béla óta egész Ferdinándig mindég a Bebek családé volt Krasznahorka. Együtt támadt e család e várral s míg csak existált, mindig övé volt.
Pedig nehéz harcokat kellett itt vívni nem egyszer. Legnevezetesebb ezek közt, midőn Bebek Ferencet az 1556-iki országgyűlés Ferdinándtól való elpártolásáért számadásra hívta fel s ő meg nem jelenvén, száműzetésre ítélték s ellene Detrik és Pukheim vezéreket küldték teljes hadi felszereléssel s több mint ötezer katonával.
1556-ban kisasszony-napja előtti vasárnapon, a várbeliek kitörtek az ostromlókra s azokat szétverték s egész Rozsnyóig kergették, ágyúikat s hadi felszerelvényeiket elfoglalva.
Sokáig is volt gúnyszó az osztrák-pártiakra országszerte: «Mikor megyünk Krasznahorkára?»
A Bebekek után a koronáé lett a vár és királyi kapitányok védelmezték. 1575-ben Andrássy Péter uramat találjuk ott parancsnoklón, ki Erdélyben valami praktikába keveredett Báthory István fejedelem ő nagysága ellen s rengeteg javaitól megfosztatván, ide Magyarországra menekült s itt Rudolf király mint «ideiglenes alkalmazást» adta neki e várkapitányságot.
De az Andrássy-családnak nagyon megtetszett ez a hely s az «ideiglenességből» olyan «véglegesség» lett, hogy még mai nap is az Andrássyaké a lakható vár.
Természetes, hogy ennek a megtartása ezentúl se volt kényelmes dolog. A kuruc csaták nem zajlottak le nyomtalanul fölötte se. Hol a kurucok lőtték, hol a labancok, amint ezek voltak künn vagy benn. Kétszer is meg volt cserélve a szerep!
Egyszer a Thököly ellen küzdő Schulcz tábornok egy álló esztendeig tartotta megszállva nagy haddal, s még sem vehette be, míg a vár ura aztán hallotta Thököly bukását, maga is átment az udvar hűségére.
Jó Rákóczi Ferenc kurucai egy pár év múlva megint csak benéztek s harcoltak benne.
Hanem aztán ez «utolsó» is volt.
Azóta mély csend van Krasznahorkán. A harcos idők jeléül legfelebb nehány ócska ágyú ásít ott a várfokon, egyik pláne ezzel a bemutatással: «Franciscus Bebek me ferri jussit 1547».
Jó is ez a csend ott.
A vár egyik szobájában üveg koporsóban egy szép asszony fekszik fekete ruhában, Andrássy Istvánné Serédy Zsófia. S az a szép asszony még sem tud egészen elaludni, még se tud elporladni.
Csodának mutogatják a holttetemet, mely közel kétszáz éve lesz már, ott fekszik mereven, de azért úgy néz ki, mintha csak tegnap temették volna oda. A ruha elporlad rajta időnként, új fekete ruhába öltöztetik újra, de ő nem tud elenyészni, porrá lenni… mintha várna valakire az örök hulla.