Téged egek áldanak,
minden kegyek asszonyát,
Mária!
Bűnösök kiáltanak
e siralomvölgyön át,
Mária!
Halld szavunk, töröld le könnyünk,
kérd érettünk szent Fiad,
Mária!
hogy majd trónjánál pihenjünk
a Te érdemed miatt,
Mária!
Fordította latinból Babits Mihály
/Mindenkinek, aki olvassa./
Az év fáján a napok csak
Hervadozó levelek.
Csendben, rendben, egymásután
Valamennyi lepereg.
Mindegyik visz a szomorú
Feledésbe valamit…
Légy kivétel! Neked egy-két
Boldog álom, édes emlék
Mindvégig maradjon itt!
1907
Ködbe tűnő esztendőre
Hull ismét az emlék fátyla,
Nézzünk vígan a jövőbe…
Eljövendő esztendőbe
Áldás hulljon minden házra,
Öröm legyen, ne pedig gond,
„Hogy mit is hoz majd a másnap?”
Legyen vége egyszer már a
Magyar megpróbáltatásnak.
A kis gyerek csak kacagjon,
Férjhez menjen a kisasszony,
Adjon Isten termést bőven,
Sok gyümölcsöt, kalászt, rengőt,
Hogy példának emlegessük
Majdan ezt az új esztendőt.
Hallja az Úr az imánkat:
Segítse meg a hazánkat,
Tüntessen el minden könnyet,
Gyűlöletet, elvakultat –
Ó tudja, hogy megbűnhődtük
A jövendőt és a múltat.
A gond szálljon messze innen –
S lepje meg a szíveket
Az áldó, a megbocsájtó,
Fehér angyalszárnyon szálló
Mindenható szeretet.
1929
Bort kóstoltam ma, édes, jó bort, melyet egy névtelen tisztelőm küldött
újév hajnalán karcsú, hosszúnyakú üvegben
és ízes, drága falatokkal köritetten. Ó Teremtőm,
ki gondolhatott rám ezen az első januári hajnalon így töprengtem,
miközben ingben és alsónadrágban álltam szobám küszöbén és ijedten dideregtem.
Kint tél volt s a szél belemart mezitelen lábszáramba és mezitelen mellembe,
mert igy álltam ott s a hitvány ingem is elfeledtem összekapni.
Ki nyújthatta felém láthatatlan kezét? Pillanatra komolyan szégyelltem magam,
mint ahogyan ő is szégyellhette magát, szegény, nem mert szembe fordulni velem,
testvéri keze talán remegett, amíg ajándékkosarát felém nyújtotta.
Kint hajnal volt és tél volt, de hiába vacogtak össze a fogaim, éreztem,
hogy ez a pillanat, mikor a boldogság harangja megkondul a szívben,
mikor a sötétség fátylai fellebbennek és hallom az uj esztendő sugallatát.
Kóstoltam a borból, hogy vidáman köszönthessem az eljövendő időt és
általában az egész nagy életet, amely halállal fenyegetett
egy fél századon át. Éreztem, ahogy lassan feje tetejére áll körülöttem a világ
és nem bújtam vissza a takaró alá, vidám és nyughatatlan lettem egyszerre.
Kiléptem az uccára, ahol részeg férfiakkal és részeg asszonyokkal találkoztam,
láttam, hogy egyformák vagyunk valamennyien, köszöntöttem őket, jobbról és balról
megcsókoltam orcájukat, miközben félkarommal magasba emeltem borosüvegem
és énekelni kezdtem barna szeretőmről, akit már rég elfeledtem
s most mégis fellebeg előttem, mint maga az örök,
felejthetetlen szerelem.
1936
(Az erdő hangjából)
Álmatag kis lány,
Mit tehet róla,
Hogy rózsa nyílott
A télbe’, a hóba’?
Hó közepette
Fellángolt lelke,
Karácsony este
Párját ölelte.
Harangok zúgtak
Éjjeli misére,
Amikor először
Borult - keblére.
Tormaízű, hűs vízkereszt,
bűvös, tiszta, zsolozsmás óra.
A nap rőt gyöngyöt hint a hóra.
A tető jégcsapot ereszt.
A szél, mint részeg furulyás
koldus dülöng s duhaj nótára
gyújt rá. A felhők vitorlája
csupa hunyó, piros parázs.
Leszáll a nap. Vadszekfű-illat
hull a mezőre. Tejes csillag
rest fénye mossa a világot.
Most indulnak a szűz határban
somfabottal, ködkoronásan
a három szent, fénylő királyok.
1943
Farsang – te gyászruhás ledér –, már második esztendeje jössz elő a téli alkonyatból lengő fekete fátyolban, lakkcipőben, selyemharisnyában, a parfőmödet tubarózsából szűrték; falun, halott menyasszonyok ravatalánál érezni ez illatot gyakorta; egyik setét szemed a végzetet siratja lassan omló könnyekkel, míg a másik tamburmajor mozdulatait lesi, aki a temetési zenét vezényeli nagy pálcájával… A szívedben vágy és gyász, mint ifjú özvegyasszonyéban, aki férje koporsójánál első szerelmével találkozik; a bokádban tánclépés remeg, mint az esti szél bujkál a nők hajában, míg a térded imádságra rokkan egy csodatevő templomocskában; nem tudod: sírj vagy nevess… szabad-e csókolózni a setétségben vagy mindig a nagy vízbe bámulni a hídról?
Mikor falun laktam, a kutyáim Vízkeresztkor ugattak, farsangi figurák mutatkoztak az utcán. A farsang áhítatos időszaka volt a kalendáriumnak. Mindenki igyekezet megbolondulni egy napra vagy egy órára.
Az élet most fáradt és érdemtelen vén színész, mindig ugyanazon szerepeket játssza, mint némely öreg komédiások. Háború és mindvégig háború. A férfiak élete oly egyformasággal folyik, mint akár a középkorban, midőn a valamire való férfiú életének tíz vagy húsz esztendejét hadban töltötte. A királyok megharagudtak, sereget szereztek, öregségére került néha vissza a szülővárosába a harcos, hogy az unokáiban gyönyörködjék. A középkorban ez igen érthető és természetes dolog volt. A fegyverviselésben eltöltött évek különös változatossággal, nemegyszer anyagi haszonnal kecsegtették a zsoldoskatonát. Egy jóravaló zsoldos négy-öt királynál, fejedelemnél szolgált életében. A Rajna mellől Nápolyba kerülhetett, hideg északról szenvedélyes délre, Madridban vagy Krakkóban tölthette a telet…
– I. levél, 13. fejezet –
Beszéljék bár földi, vagy égi nyelven,
Ha szent szeretet nem lobog szívemben,
Csak csengő-zengő cimbalom a lelkem.
Tudjam a jövőt és a titkokat,
Miket az ész csak vakon tapogat,
Legyen enyém a földnek minden tudománya,
Ha oly okos lennék is, mint az angyalok,
S hitem bár nagyobb volna, mint a Himalája,
Szeretet nélkül semmi sem vagyok.
S osszam szét bár a szegényeknek minden kincsem,
Mindent, amit erőm s verejtékem terem,
Ha szeretetem nincsen,
Mit használ az nekem.
A szeretet türelmes, engedelmes,
A szeretet mindig másoknak kedvez,
Gonoszságra, bűnre sohasem lázad,
Ikertestvére ő az igazságnak,
Nem féltékeny és rosszat nem akar,
A szeretet élet és diadal,
Nincs benne nagyravágyás, nincs harag,
Az mindenkinek mindent odaad,
Mindent remél, mindent elhisz s ha kell,
Töviskoronát is visel.
Jön a kor, s betelnek a prófétálások,
Jön a kor és megszűnnek a nyelvek,
Nem lesz nóta, nem lesz ima, sem átok,
S tudományok sem lesznek,
De a szeretet mindig élni fog.
Most még sok minden érthetetlen itt lent,
De egykor nyílt fény lesz minden homály, titok,
Egykor színről, színre meglátjuk Istent.
Az Úr nekünk a ködös életútra
Három mécsest adott.
Nélküle bús lábunk bús útvesztőbe jutna.
Előttünk három fénysáv izzik, ing, vakít:
A szeretet, a remény és a hit.
S köztük a szeretet a legnagyobb.
1931
Árpádházunk drága gyöngye!
Megkínozva, meggyötörve;
Hozzád száll dalunk.
Villogó sűrű sötéten,
hátborzongós sűrű éjén
átver halk szavunk.
Hadd idézünk! messze nézünk,
sírva csúszik el reményünk
hűs kezed után.
Hétszázéves messzeségben,
Isten örök közelében
meghallgatsz talán.
Sírva jön Hozzád a nemzet,
kérve-kérünk, jaj ne vesd meg
esdeklő szavát.
Arcod tiszta szent varázsa
gőgös szívünk porba rázza
s verje mélyen át.
Égi szűzi Margaréta!
Tőled csillog mind a rét s a
tiszta ifjúság.
Tisztítsd szívünk lánggal,
áldozatos hősi vággyal,
s álljon új világ!
Árpádházunk drága gyöngye!
Megkínozva, meggyötörve
Hozzád száll dalunk.
Villogó vörös sötétben
messzenéző hő reményben
Téged vár karunk.
I.
Murányi vár, a vész legyen lakód!
Kerülje vándor arra az utat!
Legyen falad között örök sötét!
Milyen sötét fenéktelen kutad.
Falad között hangzott az «esküszünk!»
Visszhang susogta rá: halál! halál!
És megjelent ott akkor Zrínyi bán,
Vérzett szíve, hogy pártütést talál.
«Öcsém vigyázz! s ti is mindannyian
Halálba mért rohantok önként?»
«Ha félsz te, bátya, hát nem félek én.»
Így szólt apám, – aztán megtörtént.
Bakó suhintott és lehullt a fej,
Apám feje lehullt a porba,
Jó honfiak, de rossz alattvalók
Apámmal hullottak le sírba.
Így bünteték a pártütőket, így
Vesztek mind el, kiket szerettem;
Pihenni mily jó lenn ott nekem
A föld alatt velök fejetlen.
Hős magyarok, daliák, akiket Mars s ősi erényük
a csillagok fölé emelt,
harcotokat lantján elzengte Tinódi Sebestyén;
hálával tartoztok neki:
Mint ahogy ős görögök harcát elzengi Homéros,
s Achillt, Ajaxot élteti,
úgy ha irigy Végzet titeket letarolt is, örökre
éltek Tinódi lapjain.
Fordította Geréb László
A magyar éjben újra fölzokognak
Siralmaid s a véres századoknak
Minden keserve ott él énekedben.
Lantos Sebestyén nézz le ránk a mennyből,
Taníts bennünket hinni és remélni,
Komor világban víg jövőnek élni.
Föl magyarok, testvérek,
Zendüljön régi ének,
Új gyásznak hangja szálljon,
Mint hit harangja kongjon,
És zúgjon mint ítélet,
Legyen zenéje élet.
Mert élni akarunk mi,
Dicső magasba jutni,
Hol újra nagy nevünk lesz,
És boldog ünnepünk lesz.
Egész világ csodálva
Tekint magyar hazánkra.
De addig is esengve szálljon égnek
A magyar éjben virrasztón az ének,
Tinódi Lantos szárnyas lelke küldje
E nagy borúból az örök derűbe,
A magyar Isten trónusát elérje,
S legyen győzelmes himnusszá a vége.
Az föven tizenöt napig legelének,
Esmeg jó Budából hamar készülének,
Szancsákok, vajdák békök egyben gyülének,
Tizenkét ezeren álgyúkval eredének.
Vitéz Ali basa dolgába bölcs vala
Drégelvára alatt táborával szálla,
A vár törésére álgyúkat állatta,
Négy álgyúja, hat tarackja neki csak vala.
Jó vitéz Szondi György benn porkoláb vala,
Békefalusi Gergely ő társa vala,
De akkor házához kikéredzett vala,
Az megszálláskoron el-kirekedött vala.
Töretni az basa nagyot tetete,
Ott sok terek vesze, ő nem sokat nyere;
Ezt tevé Szondi Györgynek jó vitézsége,
Ott meg akar halni; azt ő már elvégezte.
Sőt a várnak falát, tornyát igen törte,
Basa oroszfalui pappal kérette:
Az várat megadná, magát ne vesztené.
»Már későn költ ahoz« :Szondi csak ezt izené.
Sok foglya őneki, kettőt ő hívata;
Két énekös apródját előállatá.
Azok előtt ily testamentomot szólla:
Az Ali basának két apródját ajánlá.
Mára,
fekete karakül sapkák mélyén
szunnyad a régi siculicidium,
feledésünk hűvös szele csapkodja már,
galambbúgos kapuk faragott oszlopait,
még,
ezerráncú csizmák talpán
reccsen tovább az enyészet,
s vitézkötéses harisnyák
szorítják derékon az inget,
ahogy,
viasszal pödört bajuszok tövén,
vasárnapokon elpihen az ima
s hosszú prédikációk nyomán,
álomba roskad a szülőföld,
csak,
néha szisszen fel,
évfordulók fájó nyilallásai miatt,
ha túl a hegyeken a csángómagyar,
ősi kesergőkkel, székelyeket sirat.
2005. január 7.
Munkás város közepében
Lombok árnyán áll szerényen
Szegény költő érczalakja,
Elmereng a lelkem rajta.
Sivatagban, pusztaságon,
Kő'párnán is édes álom,
Tündérálmok délibábja
Vette ringató karjára.
Édes álmát eldalolta
Lágyan csengő szép dalokba'.
S szívből szívbe száll az ének,
Szomjú lelkek gyönyörének.
Zeng szerelmi boldogságot,
Epekedik, kéjt sovárog,
Panasz csendül, méla bánat,
Csélcsapságos, imént támadt.
Majd sodor a dal magával,
Föl, magasra, égbe szárnyal,
Fényhonába csillagoknak,
Ideálok hol ragyognak.
Született 1835-ben, tehát 1848-ban, a szabadságharc idejében még csak 13 éves ifjú vala.
Az a megfoghatatlan s megmagyarázhatatlan hazafias bűverő, mely a haza minden polgárának vérét forrongásba, szívét lázas dobogásba hozta. Az ifjú gyermek bátor szívét, lelkét is elbűvölte s akkor 13 éves ifjú,a mint a gimnázium 6-ik osztályáról a vizsgát letette, azonnal jelentkezett honvédnek, de ifjú korára s gyengeségére való tekintettel, elutasították. A bátor fiú hősies lelkét az elutasítás nagyon sértette és véghetetlenül fájlalta, hogy a veszélyben levő szeretett haza védelmére és oltalmára felajánlott fiatal, e hős karjait el nem fogadták. De azért a reményről nem mondott le, hogy egykor ő is küzdhet a haza ellenségei ellen, miért is 1849-ben Deméthén személyesen jelentkezett Dembinszky tábornoknál, felajánlván életét és vérét a haza védelmére. Az ifjú hős égő vágya itt csakugyan teljesedésbe ment, mert Dembinszky őt felvette ugyan a 89-ik zászlóaljba, de egyelőre mivel fegyverviselésre még gyenge vala, saját irodájába osztotta be, s így mint táborkari írnok ténykedett.
Legfőbb vágya, a hazáért a harcmezőn is küzdeni, nemsokára teljesült, mert zászlóaljához beosztatván, a Temesvár és Kisbecskerek közt vívott csatában tényleg részt vett. – A szerencsétlen csata után a zászlóalj a tábor azon részéhez szegődött, mely Vécsey tábornok vezetése alatt Oláhfacset felé tartván, Boros-Jenőre húzódott, ahol a fegyvert letették a németek kezébe, kik azután Arad mellett levő Mondorlok nevű községbe kísérték a zászlóaljat, s így Marczineket is, ahol őket szabad ég alatt, egy pázsiton őrizték és tíz napi éhség és nyomorúsággal kínozták. Tíz nap múlva egy küldöttség jött ki, mely a katonának valókat besorozta. – Marczineket egy osztrák császári tiszt felső ruhájától megfosztván, s megrugván őt, a szobából kilökte, hogy menjen haza szopni.
Onnan egy mellényben és mezítláb, mert a bakancsot, éhség által gyötörtetve, egy lelketlen embernek az úton odaadta, rongyosan, egész Sáros megyébe kellett gyalogolnia üldözés, vész, vihar, éhség és bújdosás között. E hosszú úton az éhség és mindenféle nélkülözés annyira megrongálta egészségét, hogy azt tökéletesen soha többé vissza nem nyerte.
Ma [1878-ban]Alsó-Körtvélyesen esperes plébános.
Most a Mezőn mindenki veszt
S vér-felhők futnak szabadon
S hű csapatomat most leltem meg,
Most leltem meg a csapatom,
Az Életből kikényszerültet.
Életes, drága jó fiúk,
Óh, halottakként ébredők,
Be szeretőn rántom ki kardom
Árnyas, szent rangotok előtt
S benneteket meg most talállak.
Nem voltak hősibb társaim
Soha, mint a mostaniak,
Fejükön az éjféli holdfény
Eget-verő, fényes sisak,
S fejüket friss sírból hozták föl.
Be sokáig várakozék
Én, árvult, társtalan Kain
S ím, hirtelen érkeztek hozzám
A társaim, a társaim,
Levitézlettjei a kedvnek.
Mit néztek, hajh, ők valaha,
Mint járták velem a Mezőt,
Szegény hozzám-testvérisültek,
Jámbor élet-levetkezők
S ím, meredt szemmel mosolyognak.
Mert mind az Életé valánk
S ha lelkünk meg-megütközött:
Csak az Élet áradt túl bennünk
S ugye, most a sírok fölött
Szeretjük egymás tarka célját?
Be szép, kisértetes világ,
Be jó nekem, be szép nekem:
Most az igazi halaványak
Táborában vezérkedem,
Hogy az Életre mosolyogjunk.
– Óda prózában –
Ott járok a Genie gondolataiban…
s miközben kutatom az ő mivolta
Mysteriumát a maga valóságában –
hirtelen meglep és elbágyaszt egy
tüneményes látomás:
Látva, hogy mint
törtet előre egy nagy alkotó Géniusz
a maga meztelen ragyogásában – minden
affektált dísz nélkül – a sötétség
homályából Világosságot derítve…
E látványra – úgy érzem – hypnotikus
álomba merülök…
És most… megidézetten szemlélem
az Élet és Halál tragédiáját
megtestesülni – az Áldozatban,
ki felemészti magát az ideális
Gondolatok szűzi tüzében…
ki harcra kelt a Múlttal önmagáért,
hogy reprezentálja az Ember eszményi voltát!
A nagy álmok Cézárja ő!
– Avult ideológiák! Jaj nektek, ha nem
félitek a Nagy halott – síron túl is kísértő –
kísérteties hatalmát!!!
Az Élet porrá enyész, de a Gondolat
örökkön él!
A sírás nekem nem kenyerem.
Az Úr megverte kushadt fajtám -
Most nekilátok s én verem.
Talán az Ima sáppad ajkán,
Ha az Üvöltés ott terem.
S ha föl nem üvölt hulla-fajtám,
Addig verem, míg szétverem.
1923. febr. 17.
* * *
Ady Endre, magát az égbe
deportálták, én itt vagyok,
jelentem, béke van most, a vörös
csillag sose hullik, fennen ragyog -
maga azt jobban látja ott.
Jelentem, Csák Máté földjén
isten lettünk, kenyér gyanánt
hatalmunkat zabáljuk,
jelentem, vörös proletárok
építik itt a Pimodánt.
Adyval vitézkedtem egykor én még,
És virrasztottam Adyval sokat,
Fiatalságunk csókos, boros éjén,
És most idézi őt az alkonyat:
Ó, hova lett a régi, furcsa mámor,
És mire ment a régi viadal?
Egy hant mered rám: itt pihen a bátor
Isten vitéze, és sír az avar.
Igaz, a dal szól, és száll egy világnak,
Megérti lassan kelet és nyugat,
Megdöngeti az új botondi bánat,
És betöri az aranykapukat.
De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap,
És merre van a végső diadal,
S akit imádtunk átkozódva, ó jaj,
Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?
Suhan csolnakod. A fekete víz
Nehéz rózsákkal hímzett mese-bársony.
Evező nem ver. De gyámánti uszály
Lobog a rejtelmes halál-csapáson.
A csolnak ormán állsz, árnyék-király.
Köd-alakod a túlsó partra réved,
Homlokodon csillag ég, s bíboran
Izzik szívedben el nem élt sok éved.
És szíved reng, finom harangvirág,
Árva dalok ütemét zengi fájva,
És dús fürtű krizantém beesőz
Virágzáporként, álmok bús királya.
Friss éllel csengő verseid szabad
Halál-csapatban csolnakodba hullnak,
Hogy hű szolgákként együtt égjenek
Szent máglyáján az elhanyatlott Úrnak.
Hószemfedő hull a szürke alkonyatba,
Selymes jégvirággal beszőve, befonva.
Drága nagy halottunk elhagyatva árván
Alussza alatta álomtalan álmát. ..
De mozdul az alkony, rémes árnyak járnak,
Éjjeli prédára dögkeselyűk szállnak.
Óvatosan jönnek, vonalról-vonalra,
Próbálgatják — Uram Isten
Jól meg van-e halva?
Aztán összevesznek, marakodnak rajta
És a halott csendben mintha mosolyogna
— Az enyém a karja! Az enyém a lába!
— Az enyém a szíve! Enyém alvadt vére!
— Én hadd vájjam csőröm gőgös két szemébe!
Hej az a dermedt kar, ha egyet mozdulna . ..
E sok lármás népség ezerfelé futna.
Tetemrehívás van. Feltámadást várunk.
Keressük az Istent. Várjuk igazságunk.
Idegentől várjuk?
Én balga magyarom, ugyan nézz csak széjjel.
Ezer éves múltban, idegenektől jót Neked mikor mértek?
Hát. . . ha temetni kell, temetünk, szép csendben,
De lelkünkbe véssük örök élő hittel:
— Nem halt meg mindenki, akit eltemettek!
Szétszaggathatjátok, tiporhattok rajta...
De lesz egyszer kürtszó! Lesz mégegyszer hajnal!
Oh lehet, elmúlik évtized, évszázad . . .
Behorpadt sírunkon, rég füvet kaszálnak.
De a porunkból nő nagyra az a cserfa,
Melyből a taglónak nyele lesz faragva!
S a pusztító harcban, vad üvöltő szélijén,
Mely hunyó parazsat vészes lánggá éleszt,
A tüzes pernyében, mely gyújtva száll szerte . ..
Napsugárban fénylő hazai porszemben
Mindnyájan ott leszünk! Úgy segéljen Isten!
1920
Versaillesnak városába
Ott áll egy palota,
Úgy hívják, hogy Trianon –
Magyar, ne menj oda!
Magyar, kerüld e kertet,
Virága gyászvirág,
Halálnak, elmúlásnak
Árnyékát hinti rád.
Versaillesnak városába
Egy tágas, nagy terem,
Szalon a franciáknak,
A magyarnak verem.
Magyar, kerüld e termet,
Padlója reng, ropog.
Akit itt meggyaláztak,
Örökké élni fog!
Versaillesnak városába
Egy hosszú asztal áll.
Mellette ült a hóhér,
Az orgyilkos halál.
Magyar, kerüld ez asztalt,
A fája átkozott!
Nem tart örökké átka,
Amit reád hozott!
Versaillesnak városába
Már megpihent a toll,
Amelynek percegése
Kifoszt és megrabol.
Magyar, feledd e tollat,
Habár szívedbe szúr:
E szent magyar mezőkön
Mindig te léssz az úr!
1920. június
Dacos mosolyra nyílik ajkam.
Élet piroslik arcomon,
Pedig szívem sajogva gyászol. –
De azt mégis palástolom.
Magamba fojtok fájó érzést,
Sóhajt s keserű könnyeket,
Csakhogy ne halljak émelyítő
S álnok részvétbeszédeket.
Ilyen elszánt s edzett mártírként
Robotolok nemcsak magam,
Vérrel szentelt becsületünkkel
Némán tűrünk mi most sokan.
Derűs külsőnk olyannak látszik,
Hogy bánkódásra nincsen ok,
Pedig belül, lelkünk honában
Rejlik nem egy kínzó titok.
Ó, hány keblen látunk szép rózsát?
Hány nagyszerű hely díszeleg?...
S belül olyan szomorúság van,
Amelyről nem szólnak jelek.
Felrepült egy fehér galamb,
Szelíd galamb, béke-galamb!
Megnyugtatá a világot,
A vívódó boldogtalant!
Olajágat vitt csőrébe,
Fénylő tollát ragyogtatva…
S egyszerre csak – utána ment
Héják, kányák rút csapatja…
Körülfogták a lihegő,
Nyögdécselő, bús jószágot,
S éles karmuk – szegénykének
Hó húsába belevágott…
… És azóta egyre űzik, -
Megpihenni sosem hagyják,
Csak cibálják, csak tépázzák, -
Rajta tölti mind – haragját…
Felrepült egy fehér galamb,
De nincs béke – hogy is volna!
Egy ártatlan madárkának
Napról-napra hull a tolla!
1921
Hiába mondom: megnyugodtam;
Vérem kiáltja: nem igaz!
Föl-fölsikoltok bánatomban:
Gyűlöllek korcs nép, sok pimasz!
Köpenyét hitvány bölcsességnek
Nem tudom tűrni magamon:
Míg el nem száll e röpke élet,
A küzdést, harcot akarom!
Akarom vesztét a sok gaznak,
Kik a jók útját ellepik,
Kik minden eszményt kikacagnak
S lator és Krisztus: egy nekik.
Támadom szembe, aki álnok
S gyűlölve tiprom, ha lehet,
Mert megcsúfolja a világot
És meggyalázza hitemet.
Gyönyörrel vágom a szemébe
Bús gyűlöletem ostorát,
S az a jó Isten fönt az égbe’
Bizton tudom, hogy megbocsát!
- Télen és Éjjel az erdőn -
Vajon bele fogunk-e törődni majd valamikor sokára, hogy Blaha Lujza nincs a színpadon? Vajon tudja-e mindenki, hogy kicsoda nekünk Blaha Lujza?…
…Az utolsó két búcsúzó nagyváradi estén ez a két kérdés nehezedett a lelkünkre. Pedig különben milyen sugarasak, milyen istenien ragyogók voltak az utolsó Blaha-esték! Vasárnap este a Télen jött-ment asszonyának aranyos gazdag lelke ragyogta be a házat, mely zsúfolásig megtelt s tegnap, a legutolsó estén, Boriskát láttuk, a legleányosabbat, legszűziebbet minden leány szüzek között.
Újra elmondjuk magunkért s a magunk gyönyörűségére, hogy Blaháné az örök fiatalságnak, örök szívbeli jóságnak, örök sugárosság[nak] papnője. A közönség kimondhatatlan lelkesedéssel, lázzal ünnepelte s búcsúztatta a nagyasszonyt. A nagyváradi kis fehér múzsacsarnok pedig kéri s várja sima falai közé.
Vasárnap este Eleméry Klárika jutott el az igazi sikerek egy újabb stációjáig s Pintér volt fölötte kitűnő partnere a nagyasszonynak.
Tegnap este Örley Flórának volt még nagy sikere Máli szerepében s hasonlóképpen nagy sikere volt Pintérnek, Bognárnak, Peterdinek, Bérczinek és Erdélyinek.
Mindkét előadás sok dicséretre méltó volt egyébként s méltó a nagy vendéghez is, kit tegnap újra nagy tömeg kísért haza lakásáig. Csaknem zsúfolt volt a tegnapi ház s csak a legfigyelmesebbek fedezték föl, hogy egyetlen színügyi bizottsági tag sincs jelen. De a Blaha-esték nagyszerűségéhez még tán ez is kellett és illett.
Nagyváradi Napló 1902. június 10.
Ha nevedet hallom, dal cseng a fülembe,
Nem anyától lettél!
Áldja meg az Isten azt a rózsabokrot,
Ahol te termettél!
Virágos bölcsődet fülmile ringatta
Édes altatóval,
Ébredő nap csókján a pacsirta keltett
Szép pacsirtaszóval.
Tőlük tanultad el sorba valamennyi
Aranyos nótádat...
Áldja meg az Isten a pacsirtaszádat,
Fülemileszádat!
Mikor kirepültél a rózsabokorból
Zengve, csicseregve,
Tündértavasz kísért mosolygó varázzsal
Berekről berekre.
Örökzöld a sírhalomnak virága,
Fájó szívünk sírva borul reája.
Harmatos gyöngy, könnycsepp ragyog pillánkon,
Aludj Blaha Lujza, álmodj édes virágunk.
Ezüst felhők szálldogálnak az égen,
De nem hoznak vigasztalást mi nékünk.
Ráborulva, itt zokogunk fejfádon:
Aludj Blaha Lujza, álmodj édes csalogányunk.
Ha a feltámadás órája üt,
Itt találsz bennünket együtt.
Leborulva kérünk:
Maradj itt vélünk,
Hallasd újra csalogány hangodat,
Szeresd úgy, mint régen, a te magyarjaidat.
Ébredj Blaha Lujza, ébredj édes csalogányunk.
1926
látónvak barátaimnak
elgondolom…,
negyvenkét fok hideg
láncmarta hóban.
lövedék fütyöl, puffan,
magyar
fagyott magyarra dől.
langytelünkben
miattad borzadok…,
lásd, most annyi
jól van…
tavasszal, ha messzi,
idegen fűszálat
könnyez meg harmat,
adj nékik Uram
beszántott csontokban
nyugalmat.
