Lévay József: Mártonnap után

Post Martinum novum vinum.

Mártonnap elmúlt, itt jön a tél,
Zúg már szele az ugaron:
Ízleld az új bort tűzhelyednél,
Édes búsongó magyarom!
Derűs, avagy borús az égbolt,
S bár szenvedésed már elég volt,
Kétkedve nézed az időt,
Nem mersz remélni szebb jövőt.

Ragadj pohárt! locsold belőle
Hervadozó reményedet;
Talán erőt fog nyerni tőle
S virágot is hajt, úgy lehet.
Űzi holnapod aggodalmát
És megtanít becsülni a mát,
Mely, míg tőled el nem siet,
Minden kincsével a tied.

Lásd! a nem rég szűrött italnak
Kinyílt már félig a szeme,
Nem csillog még, de már ma annak
Nem must, hanem bor a neve.
Csecsemő-pólyáit lerázva
Ifjúságot öltött magára
S örömre vár, dallal kínál
Kis tűzhelyed szikráinál.

Ha ellaktad baráti körben
Márton lúdjának is torát,
Csorgasd utána még örömben
A vén idő ifjú borát;
Úgy sem soká lesz benne módod,
A végzet titkát meg nem oldod,
Utolsó tőkéd is kihal
S eltűnik a nektár-ital.

A hosszú őszi est unalmát
Dal, tréfa rövidítse meg:
András estéjén, mért ne hagynád
Lánykáid ólmot öntsenek.
Másnap, lehiggadván salakja,
A vőlegény karcsú alakja,
Bizony tisztán ismerhető
Pap, katona, szántó-vető.

És várj is, láss is jobb időket,
Nem álomban, de igazán,
Ébreszd a szunnyadó erőket
Amerre jársz e szép hazán;
Vágyad mesés tündéri tájon
„Három tengerpartig” ne szálljon:
Siker csak szűk téren kísér,
Ameddig verejtéked ér.

S míg így szeretteid körében
Az ifjú bort ízlelgeted.
Kívánd, hogy annak tükörében
Önképét lássa nemzeted:
Túlesve zajló erjedésén,
Nemesbüljön múlt szenvedésén,
Míg vele évről-évre nő
Az érték, a fény és erő.

1898