Vörösmarty Mihály: A szegény asszony könyve
Egy szegény nő, Isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámoltalan,
Ül magán a csendes lakban.
Gyásza nincsen, gyásza rég volt,
Még midőn jó férje megholt;
De ruhája mégis gyászol:
Szíve fél a tarkaságtól.
Dolga nincs, hogy’ volna dolga?
Kis ebédhez nem kell szolga,
S az ebédnél nincs vendége,
Csak a múlt idők emléke.
A ki maga néz a tálba,
Azt az étel nem táplálja:
Több annak a gondolatja,
Mint a mennyi jó falatja.
Gondol vissza és előre
A sok jó és bal időre,
S félig étel, félig bánat:
Mindkettőbe belefárad.
Hej nem így volt hajdanában
Míg nem járt özvegyruhában:
Tele kamra, tele pince,
S mindig kézben a kilincse,
És szegénynek és boldognak
Udvar és ház nyitva voltak.
Vendéget nem kelle kérni:
Önként szoktak ők betérni,
Víz’ dicsérni, bor’ fecsélni,
És a gazdát nem kímélni.
A szegény, kit Isten küldött,
Ide gyakran beköszöntött,
És azon, mit innen elvitt,
Lelkében nem tört meg a hit:
Nem hideg pénz, hideg arcok,
Eleség volt az ajándok.
És ha néha úgy történék,
Bár nagy ritkán, nem jött vendég,
Akkor sem lőn üres a ház,
Bőven volt az istenáldás:
Jobbra, balra sok a gyermek,
Játszottak és verekedtek,
S gondjaiért az anyának
Sok bajt, örömet adának.
Hajh azóta sok bút látott,
Hogy a gazda sírba szállott:
Gyermekei szétfutottak
Napkeletnek, napnyugatnak,
S a szegény nőt elhagyatva
Úgy maradt mind a szedett fa.
Az idő jár, s ő csak megvan,
Hol reményben, hol bánatban.
Szűken teng kis vagyonábúl,
És ha néha sorsa fordul,
Gazdálkodni még most sem tud,
Ha neki van, másnak is jut:
Jobb időkből rossz szokása,
Hogy a könnyeket ne lássa,
Megfelezi kis kamráját,
S maga gyakran szükséget lát.
Most ott ül az asztal mellett,
Imakönyvében keresget.
Könyvét híják Rózsáskertnek,
Melyben szent rózsák teremnek.
Régi, jó, de kopott jószág,
Melyet még csak a barátság
S egy pár ernyedt szál tart öszve,
Oly igen meg van viselve.
S ím kopognak, és köhintve
Az öreg, jó Sára lép be:
«Isten áldja meg, nagyasszony!
Most ugyan csak legjobb itthon.
Jó, hogy ilyenkor ki nem jár,
Majd elvesztem, oly nagy a sár.»
«Hát mi jót hoz, Sára néni?»
«Istenem! bár tudnák hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
Ha miatta meg nem szólna
Oly nehéz most a szegénynek,
Tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
Higgye meg, most oly jól esnék.
Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szűken él kenyérrel,
Éljen Isten igéjével,
Így legalább árva lelkünk’
Az imádság tartja bennünk.
Itt, tudom, van heverőben:
Adjon az Isten nevében.»
«Jó asszony, felelt az özvegy
Könyvem nincs több, csak ez az egy.
De ha már úgy megkívánta,
És ettől függ boldogsága,
Vegye egy felét jó névvel,
Én beérem más felével.»
S fele ide, fele oda,
Könyvét kétfelé osztotta.
Most a két jó öreg asszony,
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvből, de nem fél szívvel,
Imádkoznak este, reggel,
S ha van Isten mennyországban,
Nem imádkoznak hiába.
Május elején miután kicsapják a csordát, „nem irtóznak többet a marhától” s őszig mezítláb járnak. Munkában és télen bakancsot és bocskort viselnek. A bocskort mindenki maga készíti el, ezért olcsóbb és elterjedtebb, mint a bakancs. A vásárban (Mocs, Kolozs, Kolozsvár) megveszi a talpbőrt, összehajtja, kivágja s az orrán szíjjal összefűzi. Kapcát, szalmát tesz bele melegítőül, s szíjjal kötözi fel. Egy pár bocskor eltart egy esztendeig. Körülbelül 4 hónapig viseli, ekkor megtalpalja s így is eltart még 6 hónapig. Ára 140 lej (4.50 P.). A bocskor mellett bakancsot is visel. Csizmát ritkán. (1–2. ábra)
