Féja Géza: A protestáns kor – XVI. század
Magyarországon az újkort s irodalmunk fordulópontját Dózsa György tábortüzeinek fénye jelzi. A laikus vallásosság fölverte a magyarságban a szélesebb, átfogóbb közösségi tudatot. A rendi társadalomba a köznemesség és a parasztság sohasem nyugodott bele, mert a rendiség a régi lazább s inkább mellérendeltségen alapuló társadalmi szervezet helyébe a merev alárendeltség elvét iktatta; Az Aranybulla után Budai Nagy Antal, majd pedig Dózsáék recsegtették a rendiség bordázatát. Az Aranybullát a szélesebb közösség nevében kényszerítették ki a köznemesek; a magyar közösségi gondolat Budai Nagy Antal és Dózsa célkitűzéseiben még átfogóbb lett. Dózsa vállalkozása azonban vérbe fúlt, s Werbőczy megteremtette a rendi öncélúságot. Egy nagy társadalom történeti mozgalomnak könnyebb megölni a testét, mint a lelkét. A paraszthadakat Zápolyaiék legázolták, de társadalmi vágyaik és közösségtudatuk „megszállotta” a fiatal protestantizmust, mely feltörekvő áramlat volt, prédikátorai többnyire a melyből jöttek és csaknem azokkal a társadalmi rétegekkel találták szemben magukat, mint Dózsa vállalkozása.
A protestantizmusnak elsőrangú érdemei közé tartozik, hogy polgárjogot szerzett az irodalomban a magyar nyelvnek. A nemzeti nyel s a könyvnyomtatás meghonosítása koráramlat parancsa volt; a protestantizmus azonban a magyar mélyrétegnek, a népnek a nyelvét árasztotta az irodalomba. A protestáns prédikátor azon a nyelven, s olyan indulatokkal, dühvel és drámai extázissal beszélt, mint valamikor a székesfehérvári mezőn a nép „választott vezetői”. A protestantizmus széttörte a középkor formakényszerét és lehetővé tette a magyarság emberi természetének és lelkének szabadabb ömlését; magyar szellemi forradalom volt.
A középkorban az egyházi tekintély közölte a tömegekkel a szentesített világképet, melynek sérthetetlenségét a világi hatalom is biztosította. A protestáns korban azonban fölemeli fejét a „község”, mely a Dózsa-forradalom leverése folytán nem tudta társadalmi és politikai vágyait megvalósítani, s most szellemi szerepet követel magának. Mindenütt összefut a „tömérdek parasztság”, hitszónokokat hallgat és hajlamai szerint akar vallást és papot választani. A társadalmi és politikai önkormányzat legázolt eszméjéből kinő a lelki önkormányzat elve, s a nép elszántan ragaszkodni kezd hozzá.
A prédikátorok nemcsak átérezték ennek a népi izgalomnak a fontosságát, hanem többnyire a bűvkörébe jutottak, azonosultak vele és műveket alkottak belőle. Egymásután jelennek meg a könyvek, melyek a tömegek természetes lelkére és igényére épülnek. Fölemelik, művekbe mentik a magyar mélyrétegek lelkét és népszerűsítik, a magyarság természete felé hajlítják az európai kultúrát, elsősorban a humanista műveltséget. Közkinccsé teszik a keresztény műveltséget is, megindulnak a zsoltár- és bibliafordítások, verses elbeszélésekben dolgozzák fel a szentírást, versbe öntik egész történelmi hagyományunkat. A magyar ének patakja ismét folyammá dagad és szétárad az országban.
A Dózsa-forradalomban nemcsak társadalmi célok jelentkeztek, hanem a magyar fajta öntudata is, a mélyrétegek patrióta önvédelem a kiváltságos idegenekkel szemben. A Dózsa-forradalomnak ez a nemzeti magva is kivirul a protestantizmusban, megszületik a magyar tudat. A darabokra hullott országban az új író „nagyobbakra néz”: sorsunk értelmét, hivatásunkat és emberi rendeltetésünket kutatja. A „magyar sors” egyszerre az irodalom gyújtópontjába kerül, mérni kezdjük önmagunkat, utat keresünk, pályát tervezünk életünknek és erőinknek.
Ebben a korban eltűnik a magányos cellájában ülő, másoló barát, a középkor jellegzetes írója, s az udvar légkörében sütkérező história-író éppenúgy, mint a hatalom fényében tündöklő humanista, s a harcos prédikátor lép a helyükre. Eltűnik a tekintély iránt érzett alázat, s a hatalommal szemben vallott lelkesült tisztelet, az író elsősorban új dolgok hirdetője és hitvallója.
Az új író elkeseredett harcba csöppen, melynek kimenetelétől anyagi és erkölcsi sorsa, nem ritkán az élete függött. (Olyan hitvita is akadt, melynek végén a vesztes fél életével fizetett.) E harc az író lelkének legmélyebb rétegeit kavarta fel; eltűnt a középkor áhítatos és egyéni színeket nélkülöző hangja; ájtatos zengése helyett a teljes valójában felszabaduló emberi hangot halljuk. Világ harcolt világ ellen, s az író alkotó ihlete többnyire az új világ egyelőre korlátlan szabadságérzete volt. Az író az élet olyan területeire is elsodródott ebben a században, melyet a középkori író észre sem tudott, vagy mert venni.
A belső élet e sodrával párhuzamosan futott az író külső élete is. Legtöbbje nem bírt megállapodni, még akkor sem, ha akart; ellenséges főpapok és főurak, olykor az uralkodó haragja előle kellett menekülnie, bujdosnia. A neves papokért versenyeztek a gyülekezetek, a jelesebb prédikátorok tehát végigvándorolták az országot. Török hordák elől futottak, török és német rabságban senyvedtek. Hitvitára siettek az ország másik sarkába. Némelyik maga cipelte a vállán kézi nyomdáját és árusította könyveit. Külföldi utakra küldötte őket az idő, a szomjas nyugtalanság Önkéntelenül is megízlelték a magyar és az európai élet szélesebb területeit.
Merőben átalakul az íróra figyelő közösség is. A középkori író szavának a teljes egyházi és világi tekintély adta meg a súlyát, az új író sorsa azonban a közösség kezébe jutott. Az író most is többnyire pap, de egyelőre egyedül áll az élet zűrzavarában, legjobb esetben egy-egy földesúr védőszárnya alatt, éppen ezért mély kapcsolatot keres a „községgel”, benne keresi oltalmát és vigaszát. Más e közösség alkata, mint a középkorié, az újkor igénye jelentkezik az emberben, már nem ájtatosan figyelő szemeket mereszt a papra, hanem kétségei megoldását várja tőle. Előtérbe nyomul az ember szabad ítéletének szellemi szerepe; a tömeghangulat felszabadul lerögzítettségéből. Kételkedés, ingadozás és mindenekfelett várakozás szállja meg a lelkeket, világképek és szellemi hatások között várakoznak a leginkább megnyugtató hangra, a legvonzóbb hatásra. A vallásos gondolat leszáll százados magaslatáról a földre, a közösség körébe, s bizonyos mértékben földivé lesz, emberi tartalma és társadalmi súlya megnövekedik. Az író pedig e nagy átalakulás közepette ráébred hivatására: a kultúrát széles rétegek lelki kenyerévé gyúrja, s a közösség belső alkatához hangolja mondanivalóját.
Egészen természetes, hogy e nagy lelki átalakulás közepette megnövekedik az író valóságérzéke, társadalom szemlélete pedig a felfedezés bátorságával és újdonságával tör elő. A középkor Istenországának és a humanisták ragyogó birodalmi álmának helyébe a valóság lép: német és török hordák garázdálkodása, kegyetlenkedő nagyok, könyörgő jobbágyok, portyázó katonák és fene hajdúk világa. A század bátor és nyílt társadalomszemléletét azonban még teljesen áthatja a vallás. Az író meglátja és kikiáltja az elriasztó társadalmi tényeket, de mindennek mélyén vallási és erkölcsi okot lát és keres.
Az új író történelmi mértéket keres a magyarságnak, s a bibliában találja meg: az ószövetség tévelygő, kereső, belső válságokkal teli sorságban. Ószövetségi hangulat önti el az irodalmat, s véle párhuzamosan mélységes bűntudat szállja meg a lelkeket. A közelmúlt történelmi tragédiáinak természetes következménye ez a bűntudat, a közösség tanúságot tesz, hogy nem búvik ki a felelősség elől, komoran beismeri hibáit, s bűneit és vallásos odaadással keresi a „szabadulás” útját. A XVI. század bűntudatának természetes következménye az önismeretre való törekvés. A protestáns irodalom hangja néha a nyilvános gyónás hangjához hasonlít, de ebben a gyónásban az egész közösség ismeri be bűneit, s keresi a feloldozást.
Az író s az irodalom átalakulása természetesen új műfajokat teremtett: három nagy műfalban fejezte ki ez a kor a mondanivalóját: a prédikációban, a históriás énekben és a lírában.
A prédikáció volt a kor legszabadabb, legátfogóbb műfaja, minden kiemelkedő prédikátor a maga hajlamai és képességei szerint teremtette meg, belezsúfolta mindazt, ami egyetlen műfaj keretei között sem fért el: a hittudományt és élettapasztalatot, a lírát és az epikát, a tudást és a költészetet, áhítatát és érzelmi viharait, indulatait és szelíd merengéseit. Az új vallás sorsa az igehirdetésen fordult meg, a szellem tehát benne lobogott legmagasabbra. A prédikáció hirdette a kötelező emberi magatartást az élettel szemben, s mondott bírálatot az egész életről, ezért nem száműzhetjük a szorosabb értelemben vett vallásos irodalom területére.
A históriás ének vallomás a kor egész emberi érdeklődéséről; benne épült ki a XVI. század műveltségének egész szemhatára. A históriaíró versekbe foglalta a mondát és hiteles történelmet, a bibliát és a klasszikus ókor eseményeit, az erkölcsi életszabályokat és intéseket. Kétféle hang uralkodik históriás énekeinkben: az egyszerű, puritán, igazsághoz ragaszkodó modor és a lírai hevülettől égő hősi modor. A históriás énekek jelentőségét sokáig félreértette irodalomtörténetünk, mert csak a szövegüket nézte, s nehézkes verselésüket és rossz rímeiket vette észre. Holott nem annyira a versről, hanem inkább énekről van szó, s ha például Tinódi kezdetleges verssorait énekelni kezdik, egyszerre megszépülnek, művészi színt nyernek. A zenetörténet már rávilágított Tinódi verselésének kezdetlegességével szemben zenéjének magasrendűségére.
A históriás ének legközelebbi rokona a széphistória. Nagy kalandok világa bontakozik ki benne, az újkori ember szenvedélyeivel és vágyálmaival. Egyik széphistóriában így szól Voltér Grizeldiszhez: „Eléggé megláttam szívednek mélységeit”; ez a műfaj az emberi lélek mélységeit és a sors csodálatos útjait akarja ábrázolni.
A líra komoly csúcsra ér a zsoltárfordításokban, Szkárosi Horváth András társadalmi költészetében és teljesen kibontakozik Balassa Bálintban. De alig ismerjük e korszak lírai mélyrétegét, népköltészetét, melyről olyan elismeréssel szól Sylvester János.
