Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században [II. rész]

3. Alsó- vagy fehérruha

A férfi alsó- vagy fehérruhához az inget, lábravalót, népiesen gatyát és kapcát számítjuk. Radvánszky a mosható fehér szövetből készült alsó ruhadarabokat nappali és éjjeli viselet szerint osztályozza. Szól a férfiak hálóköntöséről, hivatkozik Thurzó Imre meggyszínű háló subájára. Példát idéz skófiummal, azaz aranyfonállal kivarrott férfiingekről és magyar formájú bő lábravalókról. Különben pedig a férfiak nappali fehérruhájára nézve kevés adattal rendelkezett30. Demkó is emiatt panaszkodik „A felsőmagyarországi városok élete” c. könyvében. Többszáz leltár – úgy mond – egyetlen lábravalót se és igen csekély számú férfiinget jegyzett fel. Talán vagy nem viselték, vagy oly csekély volt az értéke, hogy nem tartották említésre méltónak31.

    A debreceni leltárakban is ritkán és mindig kevés számmal fordul elő. De megvolt okiratokkal bizonyíthatólag már a XVI. sz. végefelé az alsóbbrendű társadalmi rétegnél is, legalább egy-egy pár úgy az imegből, mint a lábravalóból, hogy felváltva lehessen viselni. Még kevésbé hiányozhatott tehát az alsóruha a jobbmódú polgári családban.

    A debreceni céhek törvényei kötelezték a mestert, hogy inasát az apródidőre elegendő fehérruhával is ellássa. Általánosságban esztendőnként 2 inget és 2 gatyát tartozott adni. Kapott tehát az inas 4 vagy 6 pár fehérneműt, azaz 4 vagy 6 inget, ugyanannyi lábravalót és a mesterétől tanulása idejére, aszerint, ahogy az apródidő 2 vagy 3 esztendeig tartott. Ímé a szappanos céh 1598. évi törvénye a legény számára is évi fizetés fejében 12 m. frton és élelmezésen felül egy kisnicer nadrág és szűrcsuha mellé két ümögöt és két gatyát is rendelt32.

    Debrecenben a férfi fehérruhája igazán alsóruha-számba ment. Mert a polgárság zömét alkotó iparosok és kalmárok – a túlnyomólag paraszti mezei munkát végző jobbágysággal ellentétben – dolmányt és nadrágot öltöttek föléje. Az inas számára is csaknem mindegyik céh előírt egy aba vagy kisnicer nadrágot, dolmányt, szűrcsuhát, ködment vagy gubát. A kerékgyártók tiltották is 15 kr. büntetés alatt, hogy a becsületes legény tisztességes öltözet nélkül gatyaszárban merészeljen járni a műhelyen kívül. A fazekas céh sem engedte meg a legénynek, hogy vasárnap, ünnepnapon, vagy a társaság gyűlésében vagy temetésen nadrág nélkül jelenjen meg. a többi céh sem akart e tekintetben alábbvaló maradni. Efféle illetlen viselkedés miatt ragadhatott Tamás Deák Mihály debreceni cívisre a Gatyaszár gúnynév33.

    A szolganép sem idegenkedett a nadrág viselésétől. Debrecenben nem is tiltották tőle. A mi városunkra nem alkalmazható az a megállapítás, hogy „régebben a cseléd-pártorféle ember télen-nyáron gatyában járt, nadrágot legfeljebb az öregebbje hordott34. Szőke János debreceni tőzsér naplójából tudjuk, hogy béreseinek, kocsisainak, sőréseinek az 1741-es években konvencióba egy-egy karasia vagy más posztó nadrágot is adott az ing, lábravaló, ködmen, szűr, süveg és csizma mellé35. Fodor János gazda is a majorosainak 1760 körül egyebeken felül nadrággal fizetett36.

    Sem az ing, sem a lábravaló szabását, alakját pontosan nem ismerjük. Győrffy I. úgy tudja, hogy a férfiing legkezdetlegesebb formája a magyarság zöménél egykor általánosan elterjedt bornyúszájú, derekatlan ing. Az említett hortobágyi térkép juhásza ugyan a derekát is elfedő bornyúszájú inget visel, mindazonáltal azon felfogás felé hajlok, hogy rövid derekú inget hordott a múlt század közepe táján még nem csak a pásztor, de az elmaradottabb, a régi szokásokhoz ragaszkodó szántó-vető debreceni törzsök-polgár is. Múzeumunknak a világháború előtt szereztem egy ilyen szépen varrott inget. A tulajdonosa, jómódú cívisasszony dicsekedő hangon mondta: ez a nagyanyám jegyajándéka volt a nagyapámnak 1850 körül.

    Ellenben a mesterséget folytató polgári társadalom nem tartotta magához illőnek. A fazekas céh 19. artikulusa 15 krral rendelte megbírságolni azt a legényt, akinek inge vagy azon felül viselt ruhája olyan rövid, hogy a hasa és dereka kilátszik. A debreceni meste3remberek közt elterjedt férfiing ha nem is lobogós, de felgyűrhető bőujjú, derekas volt. Ilyen felgyűrt derekas inget viselnek a debreceni asztalos és mészáros céh már látott ládáin, meg a szappanos céh behívó tábláján ábrázolt mesterek. (4. és 5. ábra)

    A lábravaló formájáról sem maradt fenn elég feljegyzés avagy képírás. A szappanos céh 1676. évi törvényeinek már szintén ismeret címlapján a dolgozó mesterek lábravalóban vannak, ha ugyan jól kivehető. A lábravaló inkább szűk, mint bő kevéssel térden alul fel van gyűrve. Egy körözött debreceni csikósbojtár öltözte (1785–1790) nagy karimájú kerek kalap, hol szűr, hol bunda, kifordítva, rövid ing és bő gatya.

    A pásztorok, parasztok lábravalóját házi vászonból varrták; télen térden alul szíjjal vagy madzaggal körülkötötték.

    Nemcsak a főúri családokban (mint Radványszky könyvében olvassuk), a debreceni polgárok körében is szokás volt, hogy a menyasszony keszkenőt, inget, sőt lábravalót is – még pedig szépen hímzettet – ajándékozott a vőlegénynek. Borsi Panda kiházasítására tett költségek közé a gyámja (17?6) a jegyingért 4 frt 51 krt, a gyolcs lábravalóért madzagjával együtt 1 frt. 4 krt számított fel. Derecskei Szabó Erzsébetnek, Nádudvari János menyasszonyának (1737) a jegyajándék: egy ing és 3 keszkenő 20 frt. 60 krba került. Érpályi Sárának a mostoha apja Zelizi István ()1740) 9 frt. 18 kron vett jegyinget vőlegénye Ceglédi Pál szentmártoni prédikátor számára. Csáti János hagyatékában (1761) egy skófiummal varrott, aranykötéssel és csipkével díszített férfi inget, egy arany és cérnavirággal varrott madzagos lábravalót találtak. Amazt 6’12, emezt 4’08 magyar frtra becsülték. Titkos János szenátornak is volt arannyal varrott sleziai gyolcs inge, ugyanúgy varrott gyolcs lábravalója. Egyébiránt a XVIII. századbeli hagyatéki leltárainkban, ha nagy ritkán szólanak is férfi alsóruháról, csak néhány darabot neveznek meg, egészen jómódú házaknál is. A németesen öltözködő Botos István patikáriusnak (†1750) mindössze 3 pár fehérruhája, 3 pár fehér strimflije, 3 pár vorhändlije és egy fekete strimflije volt, összesen 5 m. frt. 11 dénár értékben. A már kétszer is említett Csáti Jánosnál a skófiumos egy pár magyar alsó fehérneműn kívül 3 német inget és 1 lábravalót írtak össze. Ifj. Nánási Györgynél (1772) 5 ingből, 1 lábravalóból, ugyanazon évben Olvasztó Vári László dohánykereskedőnél 2 ingből, 2 lábravalóból állt a férfi alsóruhakészlet eltemetésök után. Amit fel nem írtak, azt vagy rájuk adták halotti öltözetnek, vagy olyan viseltes lehetett, hogy számbavételre érdemtelennek tartották.

    Ez utóbbi ok miatt nem említik soha és sehol azokat a négyszegletesre vágott, népiesen kapcának nevezett vászon és gyolcsdarabokat, amelyekkel saruba, cipellőbe, csizmába dugott lábukat csavarták be. A kapca viselése, szegénynél, gazdagnál, nőnél, férfinél egyformán megszokott volt. Böszörményben hirtelen meghalt Szabó István tímármester után maradt „három rongyos ingről” is azt jegyezték meg a leltározók, hogy „kapcának való”37. A harisnyaviselet, strimfli néven a XVIII. század közepén a férfiaknál is terjedni kezdett. Az imánt már említettük Botos patikárius strimflijét. Gesztefeld Albertné boltjában (1759) 200 pár férfinak-nőnek való mindenféle strimflit vettek leltárba.

    Itt van helyén, hogy szóljunk a tüszőről is, noha éppen nem nevezhető fehérneműnek. De Győrffy István a rövid derekú ing tartozékát sejti benne38. Azért lehetett rövid az ing, – vélekedik, – mert a bőrtüsző jól megvédte az ember szabadon maradt derekát. Példákat idéz, hogy a XVIII. században a Nagykunságon is otthonos. Észrevehetők némi nyomok, amelyek azt mutatják, hogy az alsóbb renden lévők közt Debrecenben sem volt a tüsző szokatlan. Tóth Mihály nevű nőtelen kapás embert 1779-ben holtan találták hatvanutcai bérelt lakásán. Igen szennyes gúnya volt rajta és a derekán tüsző. Ebben rejtegette minden vagyonát. Tizenkét aranyat, egy császári tallért és 320 vonás forintról szóló adóslevelet. Tudnunk kell erről a Tóthról, hogy Erdélyből származott, de 38 évig lakott már Debrecenben39. Különben az imént idézett Szabó István tímármester hagyatékában is említtetik egy tüsző; olyan hitvány, hogy 6 krajcárra becsülték. A kenyerestarisznyája háromannyit ért.

4. Felső ruha    

A felvidéki városok életét ismertető Demkó Kálmán azt írja, hogy osztálykülönbség szerint volt megállapítva mindenki részére a ruházkodás. A gazdag patríciusok és a magasabb vagyonosztályba tartozók nem tűrhették, hogy a náloknál szegényebb és alacsonyabb osztályú ember fia, leánya az ő gyermekökkel egyformán öltözködjék40. Demkó inkább a cselédek, szolgák és szolgálók ruházatát szabályozó helyi statutumokra hivatkozik, egy 1672. évi rendeleten kívül, amely mindenkit állásához illő öltözködésre kötelez. Debrecenre vonatkozólag semmi olyan hatósági rendelkezést nem találtam, amely az itteni lakosságnak ruházkodását társadalmi osztály szerint, rangra és vagyoni helyzetre való tekintettel szabályozta volna.

    A céhek törvénykönyveiben fordulnak ugyan elő ruházkodást irányító előírások és tilalmak. Ezek azonban a helyi társadalomnak csak egy-egy kisebb tagozatát, e tagozatnak csak több-kevesebb személyét kötelezték. A maga nemében – ahogy tájékozva vagyok – majdnem egyedül való a város jegyzőkönyveiben az a tanácsi határozat, amely a XVIII. század elején megtiltja a nőknek az „illetlenkedő magas patkó viselését”, a lakatosoknak pedig azok készítését (1708. aug. 3.)41.

    Mintha csak egyszersmindenkorra kiható érvényességgel állapította volna meg Debrecen város minden rendű-rangú lakosaira nézve az öltözködés zsinórmértékét az 1567. évi debreceni zsinat hitvallása, amelynek elfogadásával Debrecen egészen és a tiszántúli magyarság zöme a helvét irányú reformációhoz csatlakozott. Noha e hitvallás kifejezetten az egyházi tanítók, azaz a papok és ezek családtagjainak öltözködését szabályozta, mégis vannak azon cikkelyekben minden emberre, az egész egyház minden tagjára tartozó vezető gondolatok és irányelvek. A későbbi debreceni tanács éppen ezért e kánonokat elegendőnek, alkalmatosnak tartotta avégre, hogy a debreceni keresztyén respublica mindegyik tagja tudja, milyen ruha illeti meg őt tisztéhez, foglalkozásához és vagyoni állapotához képest.

    Megidézek belőlök néhányat.

    „A tiszthöz illendő méltó ruhát viseljen minden. A bíró mást, a hajdú mást, egyéb mester ember az ő tisztihöz illendőt viseljen”

    „Hátha tanító vagy katona udvari módra, deli módra cifra ruhát ne viselj. Feleségednek is hányt alljú, garádicsos szoknyát ne csináltass. Gyöngyes fedélt se hagyj viselni.”42

    Avagy tovább a XV. nagyobb cikkelyből idézek:

    „A használatos, természeti és polgári öltönyök kelméjét és alakját, a keresztyén szabadság ítéletére bízzuk, úgy hogy azoknak használata a természeti szükségekhez alkalmazott és a tisztességgel, józan középszerrel összeillő legyen. Csak a fényűzést, gőgöt, pompát és a bálványozók babonáit távoztassuk… Mert az írás semmit sem mond a ruhák kelméjéről és alakjáról, hanem mindeniket a fiak szabad rendelkezése és hatalma alá bocsátja… Mert az úré a föld és annak teljessége. Senki se ítéljen vagy kárhoztasson el titeket az ételért, italért avagy a ruházat különbségeiért.”43

    Most már lássuk a férfi felsőruha viseletet közelebbről.

    a. Bőrruhák. Szőrmésruhák.

    Ezeké az elsőség. Mert a bőr mind természetes állapotában, mind cserzéssel, csáválással kikészítve legrégibb anyaga ruházkodásunknak. Az ősember művelődésének legkezdetlegesebb fokán egyszerű, könnyű (!) eljárással tehette alkalmassá fázó teste megvédésére az elejtett vad szőrmés bőrét. Nagyon hosszú idő, sokezer év telt el, míg a zsákmányoló életmódot pásztorkodással, majd földmíveléssel cserélte föl. Mint állattenyésztő és szántóvető, ösmerte meg a házi állattá szelídített juh gyapjának, bizonyos növényeknek, kendernek, lennek azt a tulajdonságát, hogy belülök fonál, szövet, vászon készíthető. Fel kellett találnia a fonás és szövés mesterségét, szerszámait is.

    Debrecenben, e mindig iparűző és kalmárkodó magyar közösségben, okiratilag kimutathatóan a gyapjúmívesség mellett a legrégebbiek a bőrkikészítő és a bőrből dolgozó mesterségek. Enyingi Török János, a város földesura 1555-ben úgy nyilatkozott a Déri Múzeumban őrizett magyarnyelvű levelében, hogy a régi kiváltságaik megerősítését kérő vargamesterek olyan levelet mutatának fel ő előtte, amelyet mívelésök szabad gyakorlásáról 200 esztendőnél régebben adtak nékiek a királyok. Ez az időmeghatározás az Anjouk korával vág össze. Akkor alakultak meg Magyarországon a legelső céhek. A gyapjúmívesek, csapók, szűrvégszövők rendtartásai a XIV. század v égéről Debreceni László és Monaki Sándor földesuraink megerősítésében maradtak fenn. A szűcsökét Mészár Gergely főbíró Hunyadi János parancsára adta ki 1449. A posztószabó, másként posztómető, posztónyíró mesterek artikulusai 1468. Ngy Mihály bíróságában keletkeztek. A szűcsök 1598-ban, a megváltozott körülményeknek megfelelő új törvényt kaptak a városi tanácstól. Ebből idézzük: „itt való debreceni lakos embörnek maga vagy háza népe ruháinak béllelésére három frt. érő bűrt szabad megvenni. A vad bűrt is a nyuszt és a nyest bűrön kívül senki nyersen meg ne vehesse elvétele büntetése alatt. A csinált vad bűrt nyereségre is mindennek szabad megvenni.”

    Ezt a rendtartást 164-ban következőképpen bővítették: „A vadbőrökből álló nyúlbőr gereznákat44 mások is behozhatják és mind a céhes emberek, mind egyéb itt lakos emberek a czibókás és petymetes gereznákat megvehetik45. A gereznák csinálásának árát az 1598. évi szűcstörvények szabályozzák. Többféle sőt virágzott gereznáról is van szó. Ímé: „Mál gereznának gallérozása 1 frt., de úgy az mint kerekedik a mértékre; ha penig ugyanott a virágát kiketezi, 25 pengőt adgyon. Ha az mál gereznát az rendekben valaki meg keríti és az szemesse is elbomol alóla és ismét szűcs mester férceli helyére és meggallérozása – egyéb munka rajta nem lévén, sok irha reá menvén, béri legyen 65 pénz, cérnát adván hozá.”

    A legegyszerűbb, egészen kezdetleges alakú bőrmez vagy öltő a hátibőr. Az állat lenyúzott, megszárított és megpuhított egész bőre, a nyak, fej, láb és farok-részekkel együtt. A vadász és pásztor ős a vállra vetve, az első lábak bőrével a mellen összekötve viselte. Az Alföldön a XVIII. században az előkelő nemes urak is kedvelték, kiváltképpen lovas bandériumokban. Csakhogy az urak hátibőrét kacagánynak hívták. Az én debreceni forrásaim ezt a bőr felsőruhát hátibűr néven említik. Ösmerték is a Hortobágynál.

    Idegenül hangzik nálunk a suba elnevezés. Akár szőrmével vagy kelmével bélelt bő férfi és női felsőruhát értsünk alatta, miként Radvánszky báró és Nemes-Nagyék46, akár a racka hosszúszőrű bőréből varrott bokáig érő palástszerű bundával azonosítsuk, mint Győrffy István47.

    A suba szót egyetlenegyszer vettem észre. Az 1552. évi tanácsi jegyzőkönyvünk említi Ember Mihály nevű cívis két subáját. Egyik nyest, másik farkasbőr suba volt48. A subicával is, amely Radvánszky szerint49 a női kis suba kicsinyítette alakja, csak egyszer találkoztam, a szűcsök már többször említett 1598. évi törvénykönyvében, amely a rókabőrből készült „szín subica” árát, ha minden szerszámát a csináltató ember adja hozzá, 5 frtban állapította meg. Ha pedig a mester csáválja meg a rókabőrt, minden bőr csáválása 8–8 pénz az 5 frt fölött. Érdekes, a szűcs céh artikulusai a bundá-val se foglalkoznak. Valószínűleg azért nem, mert a debreceniek ezt a szőrmés bőr felsőruhát a XVI. század végén nem ezen a néven használták. Még a XVIII. századbeli hagyatéki levéltárak is nagyritkán említik. Arra is gondolhatok, hogy az írástudó régi öregeknek eszökbe se jutott, hogy a pásztorok és kocsisok zsíros, avas, büdös bundáit ilyen magam fajtájú kései kutatók kedvéért számbavegyék és följegyezzék. Néhány bundáról mégis van tudomásom. Szűcs Pap János esküdt hagyatékában találtak egyet (1733). (15. ábra) 15. ábraA bundán kívül három jó köpönyegje is maradt. A század vége felé (1779. és 1788.) megint ráakadtam egy új, egy ócska bundára, megint egy juhász bundára és egy barnaszőrűre, szántó-vető polgárok házában.

    A ködmön báránybőrből készült téli felső ujjas ruha, szűcs munka. A díszes kivarrottat ünneplőnek nyáron is felveszik – mondja róla Győrffy István. Közvetlenül az ing felett viselik. Szabásaq szerint vagy egyenes derekú, vagy derékban toldott. Utóbbi megint vagy rövid fodros aljú, vagy térdig érő, hátul is hasított aljú. Ilyenkor bekecsnek, vagy dakunak, ha még hosszabb, szárközépig vagy bokáig érő, csöves bundának nevezik. Mindig szőrmével prémezett s felálló ú. n. magyarnyakkal készül50.

    Egyik legrégibb felső ruhaféle. De az úri rend nem igen viselte. A nemességnél a posztóból varrott mente helyettesítette. Radvánszky nem is beszél forrásmunkának tartott könyvében a ködmönről. A jobbmódú debreceni polgárság körében sem lehetett nagyon felkapott. Mert a kezünkbe került hagyatéki leltárakból teljesen hiányzik. Más írott források azonban elég sűrűn emlegetik. A XVI. század negyedik évtizedeiben már a „tarkázott”, vagy „cifrázott ködment” is divatosnak bizonyítják. Alatta vagy hímmel varrott, vagy kimetszett rátétes díszítést érthetünk. Ilyennek mintáit a Déri múzeum őrzi a debreceni szűcs céh emlékei között. (16. ábra)16. ábra

    A szűcsök 1598. évi artikulusai többféleképpen jelölik a ködmönt vagy kedment. Olvasunk puz-ple (így) kedmenről. A remeklőmester ilyent tartozik adni a városbírájának. Subica kedmenről. Előírás szerint az inas bériben járt. Szín subicáról, mely rókabőrből készült. Férfi kedmenről. Jutalma 1 frt., ha nyers báránybűrből a mester ű maga csáválja meg. Kész csávált bűrből ha csinálja, irhát hozá adván, 50 pénz a jutalma: ha pedig hátfóttyát megirházza, 75 pénz.

    A ködmenviselésben új divat terjedvén el, a szűcsök törvényeit a tanács ehhez képest módosította, vagyis határozta: a „cifrázott és mostan szokott tarkázott ködmeneket se a mesterek amint magok is kívánják, sem mások még a szabadságban is (a nagy vásárban) nem szabad árulni, hanemha valaki mondvacsináltat cifrázott ködment, azt alku szerint felvállalhatják.” (1646)

    A szűcsök törvényeik alapján szőrmés állatok bőréből egyéb ruhaféléket is csinálhattak, bélelhettek megengedett áron mind férfiak, mind nők számára. Helyén való, már az ismétlések elkerülése végett is, hogy most szóljunk rólok.

    Polgári fölső ruha bélelése csávált rókamállal, gallérát, két eleinek fordulását rókatorokkal csinálván 3 frt. A csáválásért, ha ezt is szűcs végzi külön kell fizetni.

    A Szikszai mentének bélellése kész csávált rókahát bőrből, másfél frt. A csáválásért külön fizetés jár. A Szikszai mentéről Radvánszky azt írja, hogy közelebbről meg nem határozható formát képvisel51. Nagy Géza a XVI–XVII. sz. fordulóján feltűnő, elől szívalakú mellel ellátott hosszú mentét sejti Szikszai mentének52.

    Folytatjuk a debreceni szűcsök műhelyében készült ruhák ösmertetését.

    Csonka ujjú mente béleltetése kész csávált rókamállal, elei formálásán róka torokkal 2 frt.

    Síp ujjú mente béleltetése kész róka háttal, megint 2 frt. Báránybőrből összetoldozott gereznával 38 pénz. Egyenként való csávált báránybőrrel 65 pénz.

    Öreg felső ruha béleltetése báránybőrből toldozott gereznával 35 pénz. Ugyanaz egyenként való csávált báránybőrrel, a cérnát hozzá a mester adván, 75 pénz.

    Asszony embernek való muhar mentének béleltetése53 hasi báránybőrből toldozott gereznával 65 pénz. Ha egyenként való afféle hasi báránybőrből béleli meg a mentét, jutalma 1 frt.

    Öreg asszony állatnak való ráncos kedmennek csinálása, ha a szűcs ő maga csáválja meg a báránybőrt, cérnát hozzá adván, 2 frt.

    Kilenc esztendős lánynak való kedmen jutalma ugyanaképen csinálva 175 pénz.

    A következő század elején (1636) egy asszonynak való takaros ködmönt valamelyik cegléd-uccai ház ára toldásánál már 3 frt. 75 dénárra értékeltek.

    A ködment a török is viselte. Az 1611–18. évi főbírói számadások jegyezték fel, hogy a szolnoki török béghez a köteles ajándékok között többször ment asszonynak vagy férfinak való nehány ködmen is54.

    Némelyik céhünk törvénye az inasnak járó ruhaneműek közé a szűr mellé a ködment is előírta. Például az asztalosoknál (1620), bodnároknál (1715), késcsinálóknál (1674), kovácsok-lakatosoknál (1619) és a vásári műves szabóknál (1735).

    A XVIII. században a ködmönnel csak a pásztorbéreket tartalmazó följegyzésekben találkoztam55. Mindazonáltal a szűcsök száma egyre szaporodik a múlt század elejéig. A céh a XVI. sz. utolsó negyedében 1610-ig 144 mestert fogadott be a kebelébe. 1671-től 1771-ig, tehát kereken 100 év alatt 306 mester nevét iktatja be a jegyzőkönyvébe. 1807-ben 104 önálló tagot számlált. Ettől fogva lassú apadás mutatkozik a tagok számában. Inast felszabadított a céh 1592-től 1600-ig 81-et, 1601-től 1700-ig 765-öt, 1701-től 1800-ig 602-t, 1801-től 1838-ig 247-et, összesen 1695 ifjút56. E számok is mutatják, milyen keresett a szűcsmunka, milyen jelentős tényezője volt a szűcsmesterség Debrecen és a környék népe ruházkodásának. A ködmön olcsó gúnya. Győrffy István általa Nagykunságról közölt 1781. évi árszabály szerint férfinak való körmön varrása gazda adta bőrből 60 fr., a szűcséből 2 frt. 50 kr. Kisebb ködmön szolgalegénynek való 1 fr. 50 kr. 10–12 éves gyermeknek való 1 frt. 25 kr57.         

/30/ Radvánszky id. m. l. k. 67–69 l.

/31/ Demkó id. m. 159 l.

/32/ A mester tartozott inasának az asztaloscéhben (1620) 6 pár-, a bodnároknál (1715) 6 pár-, a csizmadiáknál (1614) 4 pár-, fazekasoknál (1800) 6 pár-, gombcsináló, csutorás, fésűs céhben (1713) két esztendős inasnak 4-, háromesztendősnek 6 pár-, gombkötőknél (1712) 3 pár-, késcsinálóknál (1674) 6 pár-, kovács, lakatgyártó, fegyvercsiszár céhben (1619) 4 pár-, szíjgyártóknál (1672) 3 pár-, szűrműves szabóknál (1735) 4-, később 5 pár-, váltóműves szabóknál (1735) 4 pá-, vásári műves szabóknál (1725) 5 pár fehér öltő ruhával. A tímárok és csapómesterek (1698) meg a kötélverők (1672) egész időre csak 2–2 inget és gatyát adtak az inasnak. A szíjgyártó céh régebbi (1599) törvénye úgy intézkedett, hogy a 3 évre szerződött inasnak érdem és szolgálatja szerint jár a ruházat. A kalapos mester (1792) csak olyan ruhával tartozott az inasnak, amellyel magát a hideg és meleg ellen befedhesse. Az ötvösök se az 1557. se az 1598. évi törvényükben az inas öltöztetéséről nem gondoskodtak.

/33/ Debr. Déri Múzeum 1934. Évkönyve. Zoltai: Debrecen régi jellemző vezetéknevek. 95. l. Igen furcsa nevek voltak: Bottal nősző Bessenyei Demeter (1617), Vízhozta Péter (1620), Tamás Deák Mihály, másként Gatyaszár Mihály (1636), Tomboló György és Mondom György (1637) stb.

/34/ A Magyarság Néprajza I. k. 408. l.

/35/ Városi Ltr. Polgári perek 1767: 1 sz.

/36/ Déri Múezum 1936. Évkönyve. Balogh István: A debreceni tanya. 156 l.

/37/ Vár. Ltr. Relatio 1777: 2 sz.

/38/ A nagykun viselet. Ethnographia 1937. 2–3. sz. 225 l.

/39/ Vár. Ltr. Rel. 1782: 4 sz.

/40/ Demkó id. m. 242–243 l.

/41/ Szűcs I. id. m. III. 872.

/42/ Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Bpest 1882. II. 546–547 l.

/43/ U. o. 573 l.

/44/ Radvánszky Béla könyvében olvassuk: Ha igen kemény téli időben útra vagy hadjáratra kellett kelniök bunda-féle ruhával biztosították magukat a hideg ellen. Ezek közé tartozott a gerezna. Az egészet kidolgozott állatbőrökből varrták. Erdélyben nagyon el volt terjedve. Inkább az asszonyok viselték. Divatja nem igen élte túl a XVII. sz. első tizedeit. Az enyedi 1560. évi országgyűlés a rókabőrből készült gerezna árát 5–6 frtban állapította meg. 1627. évi árszabály szerint az evettel prémezett térdigérő nyúlbőr gerezna 5 frt. Báránybőrből csinált hosszú öreg gereznát 3 1/3 frt., rövidet 1 frt. 75 pénzért adhatták a szűcsök. Radvánszky id. m. I. 137–138 l.  

/45/ Magyar Tájszótár szerint: Cibóka = mókus (Kalotaszeg). Cibabó = pele. (Zilah és vidéke)

/46/ Radvánszky id. m. I. 132 l. Nemes-Nagy id. 160 l.

/47/ A Magyarság Néprajza I. k. 419 l.

/48/ Vár. Ltr. Tan. Jkv. 1552 : 222 l.

/49/ Radvánszky id. m. I. 133 l.

/50/ Magyarság Néprajza I. 418 l.

/51/ Radvánszky id. m. I. 128 l.

/52/ Nemes M. Nagy G. id. m. Rajzát is közlik a XXII. T. 4. ábrájában.

/53/ Magyar Tájszótár szerint Csík m.-ben mohar-nak nevezik a meleg bolyhos szoknyát. A mi esetünkben muhar = bolyhos.

/54/ Zoltai L. Ismeretlen részletek Debrecen múltjából. Főbírói számadások. 52–56 l.

/55/ Szőke János debreceni tőzsér 1740. körül söréseit, kocsisait egy-egy ködmönnel, gubával vagy szűrrel, vagy szűr helyett bundával látta el.

/56/ Zoltai: Szűcsmesterből lett történetíró és főbíró: Bartha Boldizsár.

/57/ Győrffy I.: Nagykunsági viselet. Ethnographia 1937: 129 l.

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang vers2020a A3 wass albert est plakat 2019SZENTKORONA iroszov konyvtar 11 26 attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf