Kertész László: Szolgakorban legalább te perelj!

A mi forradalmunk megszülethetett.
Apja a hit volt, anyja Magyarország.
Október naposan égre nevetett.
- Hazánk, ég csókolta akkor orcád!

Huszonharmadikával kezdődött el…
A szabadság lelkében szent dátum,
mely akkor lerázott zsarnoki gőgöt,
és lángörvényt kavart mint a számum!

Aki benne égett, megtisztulhatott,
mert akkor úgy világított Budapest,
hogy fénye tengereken is áthatolt;
tőle megifjult a lélek, a test!

Ifjak, aggastyánok, gyermekek és nők
homlokát akkor fény koronázta.
Az a hónap megszentelte az időt,
Magyarországon nyílt minden zárka!

És aki nem lehetett ott testileg,
hogy átszelte volna a tengert már.
- Hazánk, minden magyarban dobbant szíved,
nem rettenthetett meg senkit halál!

De úgy rendeltetett, hogy könnyeinket
lenyeljük: közönybe fúlt a csoda,
A világnak nem kellett a mi lelkünk,
őket nem kínozta úgy kaloda!

Pedig világszabadsággá nőtt volna
szabadságharcunk vérző igaza,
ma a világ boldogabban dalolna,
minden népnek jutna szabad haza!

De nem jut, mert cserbenhagytak bennünket
sima, kezet mosó pilátusok…
Azóta a történelem zúz, rombol,
ránk szennyeződtek hamis izmusok!

Szektákká torzult, fajtalan eszmékkel
terhelten őrjöng e kor, s nincs megállj…
- És mi lett a jóval, az égi széppel…?!
- aki még ember, annak ez még fáj.

- De meddig …? A mi agyunkat is mossák.
Hány látó marad e vad földtekén?!
Az arany napot is sötétre mossák,
Hogy ne legyen fény az ember egén…!

Világosság fiai ébredjetek!
Hol vagytok e hosszú éjszakában?
Fényjelek nélkül ránk csak sötét mered,
nem fordul Isten kulcsa a zárban…!

Ha már megszülethettél, szent szabadság,
miért fekszel föld fölött és alatt…?
Szolgaság sirat, nem fölkelő nagyság.
Kiben maradt hát szabad akarat…?!

Lesz-e még oly tavaszlelkű október…?
Petőfi Sándor, bárhol vagy, felelj!
Zsarnok ellen tömegsírodból szólj föl!
Szolgakorban legalább te perelj!

Garfield, 1979. október