Forradalmi könyvajánló
Politikai, vallási hovatartozástól függetlenül minden magyar számára a legfontosabb nemzeti ünnepünk március tizenötödike. A magyar érzület kiteljesedésének napja ez, amely azáltal válhat még erősebbé, ha azt közösségben, vagyis tömegben ünnepeljük. Az idei március idusa azonban már a második, amikor a járványhelyzet miatt tétlenségre vagyunk kényszerítve, odahaza kell maradnunk, nem vonulhatunk ki szabadon ’48-as emlékhelyeinkhez, ahol méltán emlékezhetnénk meg történelmünk egyik legszebb fejezetéről.
A fentiekből is adódott, hogy ezen esztendőben rendhagyó módon forradalmi könyvajánlót tegyek közzé, s az általam ismertetésre kerülő két munka abban is közös, hogy mindkettőnek van felvidéki vonatkozása.
A 240 oldalas tanulmánykötet a ma Kárpátaljaként ismert régió nyelvi tájképét vizsgálja nyelvpolitikai kontextusba ágyazva. A kiadvány nem Kárpátalja nyelvi tájképének teljes és részletes leírása, hanem olyan tanulmányok gyűjteménye, amelyek szorosan kapcsolódnak a nyelvpolitika és a nyelvi tájkép témaköréhez.
„Mind a két oldalon van hiba: Ukrajnában sokan elhiszik, hogy Magyarország el akarja venni Kárpátalját, Magyarországon pedig sokan csak az ukrán nacionalizmust látják” – vallja Dmitro Tuzsanszkij ungvári politikai elemző. Az Institute for Central European Strategy kutatóközpont igazgatóját az ukrán politikai játszmákról, Kijev és Budapest viszonyáról, valamint az orosz befolyásolási kísérletekről is kérdeztük.
A történelem már számtalanszor bebizonyította, hogy nem az az erő, ha egy kis nemzetiségi közösséget összeroppantanak, hanem az, ha létezését elfogadják, értéknek tekintik.
Fischer-Colbrie Ágoston, Santhó Károly, Niszler Teodóz, Maár Károly: kassai megyéspüspök, pozsonyi kanonok, pannonhalmi perjel és pápai kamarás. Közös bennük, hogy mindannyian jeles egyházi tisztséget töltöttek be, s valamennyien Zselízen látták meg a napvilágot. Van ugyanakkor egy ötödik egyházi személy is, aki nem az egyházi, de a világi pályán jutott magasra. Bár Fischer-Colbrie is volt a Magyar Királyság országgyűlési képviselője, de a püspökségből fakadó főrendi házi (Felső Kamara) tisztség esetében inkább szimbolikus, mint politikai volt. Annak ellenére is, hogy később, Csehszlovákia megalakulásával kimondottan aktívvá vált politikailag és egyik alapítója lett a később Esterházy János által is fémjelzett Országos Keresztényszocialista Pártnak.
1947. február 10-én írták alá a második világháború győztes szövetséges hatalmainak és a tengelyhatalmak államai közül Olaszország, Magyarország, Románia, Finnország és Bulgária képviselői a párizsi békeszerződéseket. Mindenik vesztes állammal külön békeszerződést kötöttek, a győztesek oldalán nem minden esetben ugyanaz a felállás. Románia megkapta Észak-Erdélyt, de elveszítette Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Dél-Dobrudzsát. Magyarország esetében visszaállították a területét drasztikusan megcsonkító trianoni határokat, sőt, még három települést Csehszlovákiához csatoltak. A dokumentum kimondja, hogy Magyarország és Románia között a hadiállapot megszűnik. Mai Történelmünk rovatunkban a Gyöngyösi János külügyminiszter által aláírt magyar békeszerződésből közlünk részleteket az 1947. július 25-én kihirdetett 1947. évi XVIII. törvény alapján – cikkelyszámozás nélkül.
„Ahogy maga a társadalom az embert mint embert termeli, úgy a társadalmat az ember termeli” – vessenek meg érte, de nagyjából ez az egyetlen mondat maradt meg bennem az egykor kötelezően tanult tudományos szocializmusból (vagy dialektikus materializmus volt?). Így aztán a gyurcsányizmus mibenlétének efféle hangzatos, de tökéletesen értelmetlen meghatározását a ma is köztünk és velünk élő marxizmusra kell hagynom. Be kell érniük egy kevésbé „tudományos”, ámde legalább igaz definícióval.
Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után általános volt a vélemény, hogy Gyurcsány Ferenc politikai pályafutása befejeződött. Tizenöt évvel később ugyanez a Gyurcsány Ferenc a legerősebb ellenzéki formáció vezetője, a baloldali kényszerkoalíció legbefolyásosabb személyisége, az ő döntésén és stratégiáján múlik, hogyan és kikkel fusson neki az ellenzék a jövőre esedékes országgyűlési választásoknak.
Sokan emlékeznek arra furcsa esetre, amikor Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója egyik írásában párhuzamot vont a holokauszt borzalmai és a mai liberálisok politikája között. Eddig az volt az utolsó írása. Demeter Szilárdot ugyanis az eltörlés kultúráját követő baloldaliak meghurcolták, egy héten át ütötték-verték, virtuálisan meglincselték, addig-addig támadták, míg a nagy harcos, a barátunk, kénytelen volt visszavonulni.
A rádió mellé kiküldött igazolóbizottság folytatólagosan tárgyalta Somogyvári Gyula, a rádió igazgatójának s volt országgyűlési képviselőnek igazolási ügyét.
Tilos lenne a magyar himnusz éneklése is a plenáris üléseken.
Mielőtt a lényegre térnék, el kell mondjam, hogy szeretem a tényekkel alátámasztott közléseket, mert ez jelenti a tiszta gondolkodás alapját. Nyilván különböző sajtós műfajok léteznek, melyekben tényeken kívül akár eszmei vagy etikai nézetkülönbségeket jelenítenek meg, de egy közös mindig van bennük, nem állítanak valótlanságot, nem mérgezik hazugságokkal a közösséget.
A Monarchia által biztosított békeidőben egyre több figyelem irányult a szabadságharc idején a hazáért és a nemzetért küzdő honvédekre. Az abszolutizmus elnyomó rendszerét követő kiegyezés egyik következményeként már nemcsak titokban, félelemmel a szívekben lehetett beszélni az 1848-49-es eseményekről, hanem különböző kiadványokban publikálhatták a veteránok visszaemlékezéseit. Közéjük tartozott az Amade családba benősült, a hon szolgálatában huszárezredesként harcoló báró, aki bátorságával és leleményességével vívta ki a tiszteletet. A külföldről származó Üchtritz Emil német anyanyelvű nemesként, fegyverrel a kezében védelmezte Magyarországot.
