„Ez kicsoda?” – Dörner György válasza Tóth Krisztinának
Tóth Krisztina a közelmúltban furcsa kirohanásaival vétette észre magát. Először azt követelte, hogy vegyék ki a kötelező olvasmányok közül Az arany ember című Jókai-regényt, majd legutóbb egy osztrák sajtóterméknek nyilatkozva nevezte (közös) hazánkat mérgező országnak.
Vegyék ki Az arany embert a kötelező olvasmányok listájáról – szólt Tóth Krisztina követelése néhány héttel ezelőtt. A nemzetközi trendekhez idomuló felvetésre a legtöbben – bölcsen – csak legyintettek, megfelelési kényszert sejtve a furcsa látásmód mögé.
Az írónő rövid szünet után azonban élesebb kirohanással vétette észre magát. A napokban az osztrák Falter magazinnak adott interjújában durván gyalázta (elvileg közös) hazánkat. Többek között úgy fogalmazott, Magyarország egy mérgező ország, ahol honfitársai nagyrésze gyűlölködő rasszista. Úgy látja, itthon az erkölcsök a pinceszinten vannak.
Nem háború vagy diktatúra tör az életünkre 2020-ban, hanem a legfontosabb keresztény értékeinket, az erkölcsöt, a családot támadják, a genderfilozófia köntösébe bújtatva. Számomra nagy megnyugvás, hogy egy keresztény kormány által vezetett országban élhetek – mondta Habsburg–Lotaringiai Mihály főherceg a Vasárnapnak adott interjúban.
A liberális oldalon, újult erővel lángol fel hazánkban a keresztényellenesség. A katolikusok elleni támadás immár az igazságszolgáltatás jóváhagyásával válik mindennapjaink részévé, mintegy a legtámadhatóbb, a legtámadandóbbként. Semmi nem bűn, amit az egyház ellen elkövetnek, de minden égbekiáltó bűn, amit az egyházra – erőszakkal – ráhúzhatnak. Egy ilyen téma a papok által elkövetett pedofília is, amelyet külső és belső ellenségek arra használnak fel, hogy hiteltelenítsék azokat, azt a közösséget, amely a világon ma tapasztalható, gyermekek elleni bűncselekményekkel szemben felléphetne.
A Cseh Tamás (1943-2009) életművében található egyetlen induló éppen a dicsőséges és a belső ellenséggel is küzdő, a nagyhatalmak és a belső kommunista ellenség által is halálra ítélt Székely Hadosztály indulója.
Egy Balogh Imre nevű híres ipolysági cigányprímásról a város régi lapjában, A Hét 1932. január harmincadikai számában olvashatunk. Az újság munkatársa, Kollárovits László, a helybeli római katolikus elemi iskola tanítója a település öreg temetőjét járva idézi az egykor jól ismert zenészdinasztia tagjának emlékét.
A kegyelem állapota nyilatkozik meg abban a pillanatban is, amikor valamilyen fontos kérdésre választ kapunk, amikor a dolgok homályában valami teljes tiszta fénybe kerül, és megvilágosodik, amikor egy kis aprócska csodára bukkanunk megsejtve benne az isteni rend közelségét. Ilyet éreztem akkor is, amikor először láthattam teljességében a Magányos cédrust, vagy amikor egy Petőfi, Ady, József Attila vagy Nagy László vers kitárulkozott előttem, és akkor is, amikor Vári Fábián László Útban Törökország felé című verse a kezembe került, majd rövidesen személyesen is találkozhattunk Váriban. Ezt az élményemet osztottam meg 1986-ban nagykaposi látogatásakor Dinnyés József barátommal, aki még aznap éjszaka kézzel írva másolta füzetébe a Sugaras utakon antológia neki tetsző többi versét is, és nemsokára a vershez méltó dallammal felruházva a nyíregyházi rádió közvetítése által a vers üzenete visszatérhetett szülőföldjére...
A főszervező Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola a Vörösmarty Emlékházzal együttműködve a Vörösmarty-emlékév alkalmából online versmaratont hirdet, amelynek összefűzött felvételét az emlékév záróeseményével együtt a Magyar Költészet Napján, április 11-én teszi közzé médiafelületein.
Szomorú szívvel vettük tudomásul, hogy életének 73-dik évében, 2021. március 15-én elhunyt az utolsó magyar trubadúr, „daltulajdonos”. Szegeden született és mindig is tősgyökeres szögedinek vallotta magát, miközben az élet Budapestre sodorta. A KISZ építőtáborokban és más ifjúsági rendezvényeken kezdett egy szál gitár mellett énekelni az 1967-es polbeat fesztiválon elért 2. helyezése után. Egy szál gitáros, szájharmonikás, közéleti témákat megéneklő dalai miatt egy ideig „Bob Dinnyésként”, a magyar Bob Dylantként emlegették, annak dacára, hogy Bob Dylan ekkor már egészen más utakon járt, és Dinnyést is egyre jobban foglalkoztatta a magyar költészet. Számtalan más hangszeren is játszott, de az örök kedvenc öreg, kiszolgált gitárja volt. Első lemezén az 1956-os forradalom szabadságharcos költőjének Buda Ferencnek két versét zenésítette meg, ezt az utat később is folytatta. 
Az emberi agy nehezen fogja fel az ijesztő és kilátástalanságot generáló valóságot. Ennek következménye pedig az, hogy a valóságnál szebb ígéreteket feltétel nélkül elfogadja. Ezt az emberi gyengeséget kiválóan alkalmazza a baloldali és liberális politika, hiszen ma ott tartunk, hogy a kormány jól átgondolt és tudományos érvekkel alátámasztott intézkedéseit, már a kormánypárti választók is megkérdőjelezik és a radikálisabb, de a magyarságtól igen messze álló „jobboldali” formációk felé kacsintgat.
Kékesy Raymund jogásszal beszélgettünk, aki tiltakozó akciót kezdeményezett az LMBTQ-érzékenyítés ellen.
A Honvéd Huszár Díszalegység kiképzettségét és felkészültségét szemlézte Mudra József ezredes, az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár megbízott dandárparancsnoka március 11-én, csütörtökön a Nemzeti Lovardában.
Szendrey Júliát már tízéves korában lánynevelő intézetbe küldte az édesapja, Szendrey Ignác. Ez meglehetősen szokatlannak számított akkoriban, mivel a lányok inkább otthon vagy más családoknál nevelkedtek. Az apa ambíciói érhetők tetten a döntésben: azt szerette volna, hogy úri kisasszonyokhoz méltó neveltetést kapjon, aztán jól mehessen férjhez, felfelé házasodhasson. Szendrey Ignác mindig is arisztokraták szolgálatában állt: először a Festeticsek, majd a Károlyiak gazdatisztje volt. Úgy vélte, hogy a lányának akkor lesz esélye jó életre, ha intézetbe adja.
Úgy van az, hogy szinte bármiben sikerül megtalálni az ideológiát, csak igyekezni kell. Szép példáját adta ennek a 24.hu újságírója, bizonyos Vincze Miklós, akinek valami egészen sötét munkát sikerült készítenie egy sima, egyszerű, benyalós cikkből.
Minden ünnep alkalom. Lehetőség, hogy kettőt hátralépjünk, és távolabbról tekintsünk arra, mi is zajlik körülöttünk. Igaz, nekünk, székelyföldi és erdélyi magyaroknak többet kell lépegetnünk vissza – fizikai értelemben is –, mert jó félezer kilométerre és egy minket elválasztó országhatárnyira kerültünk az anyaország fővárosától. Önhibánkon kívül, és ezt azért mindig el kell mondani akkor is, ha sokak számára közhely és unalmas. Köszönhetünk-e valamit az anyaországnak? Annak, hogy a magyar nemzet részei vagyunk? Vitathatatlanul.
A két héttel ezelőtti cikkemben arról írtam, hogy ez az egész vírussal teli év olyan, mint egy nagy-nagy gyász, mivel nincs lehetőség a feloldozásra. Jön az év egyik-másik fontos szakasza – például a karácsony, a farsang –, melyek úgy telnek el, hogy nem tudjuk azokat igazán megélni, mint korábban, mert nem ölelhetjük meg a szeretteinket, nincsenek bálok, elmarad a találkozások öröme, a másik embernek való megörülés érzése. Ehhez most az is hozzátartozik, hogy szentmisére sem járhatunk, bár több helyen, így Somorján is a hívek élő közvetítés formájában részt vehetnek rajta. Mivel segítek a közvetítésben, tapasztalom, milyen szomorú, ha a pap az üres templom előtt egy kamerába prédikál, miközben csak a szentély van megvilágítva, a templom hajója kivilágítatlan. Ez főleg az esti miséken elszomorító, mert délelőtt a napocska megvilágítja az egész templomot.
