A napokban feltörték az erzsébetvárosi honlapot, és „tolvaj kommunistának”, „nemzetáruló szemétládának” minősítették az európai parlamenti képviselőként a magyarellenes Sargentini-jelentésnek tapsikoló, számtalanszor Magyarország érdekei ellen lobbizó-szavazó gyurcsányistát.
Idén november 12-én 70 éve annak, hogy Pauler utcai lakásában – nem sokkal 75. születésnapja után – elhunyt a felvidéki magyar irodalom egyik méltatlanul elfeledett alakja, dr. Jankovics Marcell (1874 – 1949) író, költő, irodalomszervező, politikus, ügyvéd, éremgyűjtő és alpinista.
Ő volt az egyik utolsó ember, aki Kossuth Lajossal találkozott, beszélt, s hosszabb időt töltött együtt.
Jankovics Marcell 1874. november 3-én született a Somogy megyei Nemesvid-Gárdospusztán, és édesapja, fia születése előtt pár hónappal, agyhártyagyulladásban meghalt. Az édesanya, Meszlényi Eugénia a szüleihez költözött a Somogy megyei Nemesvidre, a gárdospusztai tanyai házukba, melyben édesapja, Meszlényi Jenő lakott feleségével Kofler Jozefinával és lányukkal. Meszlényi, az öreg nagyapa, a katona, aki a nagy Kossuth Lajos sógora volt, apja helyett apja lett a fiúnak. Esténként mesélt neki hősökről, dicsőségről, csatákról, majd a gyászos bukásról, a családjuk és a haza történetéről, a magyar szabadságharcról.
Száz évvel ezelőtt, 1919. november 16-án vonult be Budapestre a Nemzeti Hadsereg, élén az azt megszervező Horthy Miklós ellentengernaggyal. A bevonulás pontosan a Károlyi Mihály-féle népköztársaság kikiáltásának évfordulójára esett, két nappal azután történt, hogy a megszálló román hadsereg elhagyta a magyar fővárost. Az alábbiakban a Pesti Hírlap november 18-i lapszámában megjelent A Nemzeti Hadsereg ünnepe című tudósításából idézünk.
Erős Kinga Szavakban lobog című, tizenhárom magyar íróval készült interjúkötetének bemutatóján alig lehetett elférni, az Írók Boltja galériája megtelt az érdeklődő közönséggel. A könyv az 1956-os forradalmat hozza testközelbe hitelesen, őszintén, megrendítően.
A szűk negyven percre szabott, mindvégig izgalmas könyvbemutató elérte a kívánt hatást: a közönség vélhetően több kérdést tett fel az esemény után magában a saját múltjáról és történelemképéről, mint előtte, s a válaszok tisztázásához alighanem jó szolgálatot tesz majd a kötet. Ez a felkészült és a kérdéseit megfelelően feltevő moderátor, Soltész Márton irodalomtörténész érdeme, aki az 1956-ot megélt magyar írók és költők életét és ’56-os élményeit ismertető interjúköteten túl a kor hangulata mellett sem siklott el.
A recept a főzés kottája. Bár biztos akad, aki – Kodály után szabadon – a nyelve hegyén érzi, amit a szakácskönyvben olvas, a zenéhez hasonlóan a gasztronómiát is az interpretáció kelti igazán életre. Persze nem ez az egyetlen kapcsolat a két művészeti ág között. Vadonatúj rovatunkban elsőként az opera-gourmet-k (és -gourmand-ok) koronázatlan királya, Gioachino Rossini konyhájába pillantunk be.
„Ünnepelt szakács lehetett volna, ha zenei zsenije nem árnyékolja be gasztronómiai tehetségét” – írta Rossiniről az olasz konyha neves amerikai újságírója, Waverley Root. A korabeli karikatúrákon gyakran tortakrémnyomóval vagy makarónikészítő gépet vezényelve ábrázolt zeneszerző tényleg rendkívül közel állt az ételekhez – gasztrokomponista és -előadóként, valamint fogyasztóként egyaránt. Olyannyira, hogy kétségkívül ő az első, aki eszünkbe jut, ha ínyenc művészekre gondolunk.
2016-ot írtunk, Londonban ültem, egy anglikán templomban, abban a gyülekezetben, ahová évek óta jártam. Vasárnap volt, a szószéken a lelkész, akit szinte barátomnak mondhattam, annak ellenére, hogy voltak komoly vitáink a gyülekezet egyre rohamosabb leépülése és a társadalmi főáramlatban oly divatos eszmék szószékről való hangoztatása közötti összefüggésekről.
A fiatal, lelkes pap széles mosollyal ment fel a pulpitusra, de amikor megszólalt, sötét árnyék futott végig dühtől kissé eltorzult arcán, és a bevándorlásról kezdett beszélni, a menekültekről, a befogadás szükségességéről és az ez ellen fellépők általa szégyenteljesnek vélt viselkedéséről. Majd a déli határainkon éppen felépülő kerítés kapcsán – nyilván nekem célozva szavait – ezt mondta: „Ha Jézus a mai Magyarországon keresztül próbált volna eljutni hozzánk, akkor sosem érkezett volna meg.” Felálltam, lassan, vissza se nézve, kisétáltam a templomból. A kijáratnál ijedt szemekkel nézett rám a Nigériában született aranyszívű, általában mosolygós gondnok, de csak annyit mondtam neki: „Good bye!”
Egyedi története van az egykori nyugatnémet folyóirat szóban forgó lapszámának! Gazda József barátommal 1994-ben közösen publikáltuk a Veress Zoltán egykori kolozsvári író, költő által vezetett svédországi Erdélyi Könyvegylet kiadásában a Kövek egy siratófalhoz című kötetünket, amelyben a román kommunista diktatúra által kivégzett vagy „megöngyilkolt” mártírokról, ellehetetlenített romániai magyar értelmiségiekről, papokról, színészekről közöltünk tanulmányokat, mélyinterjúkat.
Amikor a nem feltétlenül magyarbarát román politikai elemző leemeli a kalapját Magyarország külpolitikája előtt. Talán itt kezdődik a normalitás.
Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.
Irigy vagyok a szomszédainkra. Sokszor bíráltam őket bizonyos politikai viselkedéseik miatt, melyeket továbbra is helyteleneknek tartok, mert az RMDSZ-esek átpolitizált-túlhevült választási diskurzusát táplálták. De ez nem jelenti azt, hogy ne kellene elismerni, szomorúan, annak a külpolitikai törekvésnek a tényleges minőségi különbségét, mellyel Magyarországnak – már évtizedek óta – sikerült erőteljesen érvényesülnie a nemzetközi színpadon és rákényszerítenie az európai partnereket, de nemcsak őket arra, hogy Budapestet olyan hatalmi központnak ismerjék el, mellyel tárgyalni kell, vagy melyet számításba kell venni bármilyen Közép- és Kelet-Európával folytatott, vagy azzal kapcsolatos vitában.
Múlt vasárnap délután Budapest felé vettem az irányt: a Magyarország – Azerbajdzsán meccsen szurkoltam, s kaptam majdnem infarktust az utolsó percekben bekapott, majd érvénytelenített azeri gól után. S bár igaz, hogy most csak bírói tévedés miatt szereztünk három pontot, de a szlovákok ellen pont emiatt vesztettünk kettőt. Szóval a Jóisten igazságot szolgáltatott.
Bizony, majdnem egy éve nem töltöttem hosszabb időt Pesten, s ez már nagyon hiányzott. Ráadásul a mostani látogatásom éppen az önkormányzati választások napjára esett. Figyelemmel követtem a budapesti kampányt is, kormánypárti és ellenzéki televíziók vitaműsorait néztem, elemzőit hallgattam, olvastam, s figyeltem a jelöltek nyilatkozatait. Tarlós István az elmúlt 9 év alatt nemhogy 100, de 200 százalékkal tette élhetőbb várossá azt a Budapestet, melyet Demszky Gábor-féle vezetés 5 cikluson keresztül adósságba taszított és lezüllesztett.
Soha nem volt még ilyen szerencséje a jobboldalnak. A kormányon lévő nemzeti keresztény elkötelezettségű politikusok ma végre levetkőzhetik azt az évszázados, ostoba és végzetes mentalitást, amely a nem létező demokráciára hivatkozva még a hazaárulást is demokratikus jogként kezelik, s a rendteremtést valami egészen botor módon azért halogatják, mert a hivatkozási alap súlyosan téves. Arra hivatkozni három évtizeden keresztül, hogy „nem tehetünk semmit, mert erre várnak…” olyan mérhetetlen butaság, amely az önkormányzati választások ma látható eredményéhez vezetett. Nos, szerencse, hogy nemzeti kormányunk van, de a jobboldalnak végre paralel lehetősége van tanulni a választási kampányt, a rendcsinálást, egészen a választási győzelem kivívásának módszeréig. Persze ehhez elég "egy fenék és egy ló"...
A legutóbbi választások után folytatódott a nyugati politikai paletta átalakulása, de nem ért el mélyreható változásokat, sőt bizonyos vonatkozásban még aggodalomra is okot adhat
Kezdjük az európai parlamenti választásokkal. A legdöntőbb változás, hogy a korábban az uniós ügyeket nagykoalíciós együttműködésben eldöntő szocialista–néppárti ikerfrakció hatvanhét parlamenti helyet veszített, és már nem képes abszolút többséget elérni, szüksége lesz vagy a liberálisok vagy a zöldek támogatására.
Szülőfalujában, Ipolyvisken előadással egybekötött ünnepi szentmise keretei között emlékeztek Fehér Ipolyra, halálának 110. évfordulója alkalmából. A november 3-ai ünnepi alkalmon hangsúlyozták a helyi értékek megtartásának, Fehér Ipoly emléke ipolyviski ápolásának fontosságát.
Bevezetőben Lormusz János ipolyviski esperesplébános kifejtette: az ünnepi alkalmon a száztíz évvel ezelőtt, 1909. október 27-én elhunyt Fehér Ipoly Kálmánra emlékeznek.
A római katolikus templomban dr. Sztyahula László kéméndi plébános foglalta össze Fehér Ipoly életének történetét és vázolta fel munkásságának sarkalatos pontjait.
Földet, és azon egy új templom megépítéséhez pénzt is felajánlottak kompenzációként a kínai hatóságok annak a hívő katolikus közösségnek, amely november 1-jén elbarikádozta magát a Handan egyházmegye Wu Gao Zhang templomában, hogy így akadályozzák meg az épület hatósági lerombolását.
A templom lebontását azért rendelték el a hatóságok, mert annak közössége állítólag nem szerezte be az új vallási előírások által megkövetelt összes működési engedélyt. A Wu Gao Zhang templom működését korábban a pártállami katolikus egyház is elfogadta, és mostanáig törvényesen működhetett.
A török hadsereg megtiltotta az örmény lakosoknak, hogy visszatérjenek otthonaikba a Szíria északi részén található Tell-Abjad városában. A törökök ugyanis egy listát állítottak fel arról, hogy kik térhetnek vissza a városba és kik nem. – közölte Az Örmény Állami Rádió.
,,Azt mondták nekünk, hogy az örmények azok között vannak akik nem térhetnek haza. Most próbáljuk tisztázni a helyzetet, mivel Tell-Abjad jelenleg török megszállás alatt van.,,
A felújítás szükségességére a MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. hívta fel a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) figyelmét. A NÖRI idén őszre mintegy 1,3 millió forintos központi költségvetési forrásból újította fel Békássy Ferenc sírját, amely 2007 óta a nemzeti sírkert részeként védett. A munkálatok kiterjedtek a zsennyei kastélykert kisebb családi sírkertjének további sírjaira is.
A kastély számos híres család nevét viseli, akik a mintegy 400 éves épület történelmének egy-egy szeletét jelentik. Ígéretes életpálya elé nézett például Békássy Ferenc, aki önkéntes huszárnak állt a világháború kitörésének hírére. 1893-ban született Zsennyén, 1905-től középiskolai tanulmányait Angliában végezte, a Cambridge-i Egyetemen történelmet hallgatott, tagja volt a legkiválóbb diákokat tömörítő zártkörű irodalmi klubnak, az Apostolok Társaságának, ahol kapcsolatba került Bertrand Russell-lel, Ludwig Wittgensteinnel, Virginia Woolffal és John Maynard Keynes-szel, utóbbihoz szoros barátság is fűzte. Békássy Ferenc tragikus módon a háborús harcokban hunyt el 1915-ben, mindössze 22 évesen. Összes művét magyarul a Magyar Pen Club adta ki 2018-ban.
