1919. február elején, a párizsi béketárgyalásokkal egy időben a svájci fővárosban, Bernben szocialista konferenciát rendeztek, melyre a világ minden tájáról érkeztek delegációk. Magyarországot a magyar szociáldemokrata párt küldöttei, Buchinger Manó, Bíró Dezső, illetve Kunfi Zsigmond, az új Berinkey-kormány közoktatásügyi minisztere képviselték.
„Amikor a sasok hallgatnak,
a papagájok kezdenek fecsegni.”
(Winston Churchill)
Az elmúlt években az európai biztonságpolitikáról folytatott vitákban egyetlen közös álláspont ismétlődött. Mégpedig annak a beismerése, illetve elismerése, hogy kontinensünk olyan kihívásokkal néz szembe, amelyek alapvetően, egyértelműen és jelenleg megállíthatatlanul rontják a korábban megszokott biztonságot.
Világszerte ismertek a görög meteórák, a sziklák között élő, ortodox szerzetesi közösség. Egy külön kis ország, saját törvényekkel és szokásokkal, egy ilyen „de civitate Dei” álmodhatott Szent Ágoston. Kevesen tudják, hogy a Tihanyi-félszigeten élő szerzetesek közössége, amiknek emlékét a megmaradt barátlakások őrzik, ősibb volt, mint a görögországi; még I. András király (uralkodott: 1046-1060) telepítette ide az első szerzeteseket a Kijevi Nagyfejedelemségből.
„Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, s amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.” (gróf Esterházy János)
A magyar nemzet veretes történelme során csak úgy ontotta magából azokat a nagyszerű embereket, akik gondolataikkal és tetteikkel méltóak lehetnek arra, hogy életük példaként szolgáljon minden magyar számára, ők maguk pedig valódi példaképekké váljanak.
A második világháborút követően a marxista történelemoktatás és a valódi teljesítményt, a valódi értékeket relativizáló baloldali szemlélet sikeresen feledtette el a magyar nemzettel addigi példaképeit, és tette nehézkessé az új példaképek felfedezését.
Tandori Dezső 1938. december 8-án született Budapesten. Gyermekként határozta el, hogy író lesz, a korai prózai művek után gimnazistaként már versekkel is jelentkezett. Gimnáziumi tanára, a neves költő, Nemes Nagy Ágnes bátorította irodalmi próbálkozásait, rajta keresztül került szoros kapcsolatba többek között Mészöly Miklóssal, Ottlik Gézával és Mándy Ivánnal.
Az érettségit követően az ELTE bölcsészkar magyar-német szakán tanult, az egyetem után nevelőtanárként dolgozott, 1964-ben főiskolai nyelvtanár lett, 1971 óta volt szabadfoglalkozású író, műfordító.
„Az élők szíve a holtak igazi temetője.”
(Publius Cornelius Tacitus)
A naptár lapjait lapozva, hamarosan február 10-hez érünk. Itt megáll a tekintet, és felsajdul a tehetetlen szomorúság jó néhányunkban. Az én torkom is elszorul. És nem csak ezen a napon. Mindig, valahányszor Rád gondolok. Egy éve annak, hogy számunkra tragikus hirtelenséggel, mégis jól megfontolt szándékkal itt hagytad e földi világ minden szépségét és kínját. Úgy érezted, eljött az idő, menned kell. Ellenállhatatlanul hívott az általad oly sokat emlegetett fal túloldala. Hiába próbáltunk visszatartani. Lehetetlenre vállalkoztunk. Az út, ez a kegyetlenül keserves, és édes illúzió, számodra nem volt tovább járható. Sokszor megkérdeztem azóta Tőled gondolatban: Ugye megtaláltad ott mindazt, amit kerestél? Csak remélhetem, hogy a békesség, ami annyira hiányzott, kézen fogott. Tavaly, Újév napján még én is fogtam a kezed a kórházi ágyad mellett, mint azon barátaid egyike, akik az utolsó pillanatig hinni akartak abban, hogy a mi törődésünk bármit is számíthat a döntésedben. Hogy vissza akarj fordulni. Hogy élni akarj. Számtalanszor feltörnek bennem az utolsó beszélgetéseink. Bevallom, még ma is nehezen hiszem, hogy nem hívsz fel többé, nem újságolod el, milyen új ötleteid vannak, milyen tervek látszanak megvalósulni a kulturális élet számodra egyre táguló perspektívájában. Csodáltalak, mennyi lendület, mennyi tenni akarás fut az elmédben. Ugye tudod, milyen sokan vagyunk, akiknek hiányzik a jó Jagi? Az a hiperaktív, életre edzett srác, aki nem csak a fiaiért rajongó apa, hanem az az úttörő energia is, akire sokan számíthattak barátként, s támogatóként egyaránt, aki mellesleg, de semmiképp nem utolsó sorban íróvá, költővé nőtte magát.
A német történettudomány egyik óriása, Hans-Peter Schwarz Budapesten tartott egyszer előadást. 2003-ban történt, volt egy félmondata: „wir leben im Zeitalter des Deheroismus” ̶ a „hőstelenítés” korában élünk. George Orwell volt a téma, az antikommunista író, akit 2003-ban – születésének centenáriumán – egyesek épp azzal igyekeztek sárba rántani, hogy besúgónak bélyegezték, mert a brit szolgálatok számára listát készített kommunista-szimpatizáns értelmiségiekről. Nem vitás, amennyiben náci-szimpatizánsok (vagy a félrevezető, ám töretlenül népszerű fasiszta-szimpatizáns elnevezéssel) szerepeltek volna az írástudók listáján, akkor Orwell ma is „King of the Bongo” lehetne, de így, hogy kommunista társutasokat nevezett meg, beindult a gépezet.
A magyar–finnugor nyelvrokonság ügyének alapkérdése az, hogy létezik-e?
Utána következik annak tisztázása, hogy milyen irányú, azaz melyik az előd, s melyik az utód? Szájbarágósan: a magyar származott-e a finnugor nyelvekből – ez Hunfalvy Pál (1810–1893) – a honi finnugrista nyelvtudomány atyja működése óta hivatalos, akadémiai álláspont, vagy föltéve, de a hunfalvysták által meg nem engedve, az előbbiek a miénkből?
Már a szakirodalomra vetett gyors pillantás is elárulja, hogy a finnugor nyelvek régmúltjáról egyáltalán nincsenek adataink. A legkorábbiak középkoriak, pl. a komik-zürjének keresztény vallási szövegei: 14. század vége – 15. század eleje, Permi Szent István és tanítványai fordították őket. A 16. században jelentek meg terjedelmesebb iratok, amelyek jobban föltárták a finnugor nyelvek természetét – pl. az első bibliafordítások. A komi szövegeket Vászolyi Erik (1933–2013) magyarította. Vászolyi később menekülni kényszerült hazánkból politikai okból.
Sajnos nem hallgatunk – sose hallgattunk – váteszeinkre. Nem téma mostanság Csurka Istvánt idézni, de vegyék kézbe írásait! Elképesztő, milyen pontosan látta a jövőt
A gátlástalan hatalmi játszmák miatt megoldhatatlannak tűnnek az ellentétek a különböző országok és nézetek között, továbbá a világszerte meglévő, szinte a Föld teljes lakosságát érintő problémákra sincsenek megoldást ígérő javaslatok. Vagy ha vannak, azokat villámgyorsan lesöprik, sőt elhallgatják a világ fura urai. Lehetőleg olyan urak, avagy hölgyek, akiknek többségét senki, soha nem választotta meg, mégis fennen hirdetik a demokráciát, mert valahogy „tűzközelbe” kerültek.
Ettől kezdve aztán már lehet nekik gátlástalanul hazudni, ferdíteni, rágalmazni. Ha csak az elmúlt pár nap egyetlen újságját lapozzuk át, már akkor bizonyossá válik, hogy az ellentétes szándékok miatt a gondok megoldására tett javaslatok nem érhetnek célba. Már csak azért sem, mert még mindig mindent ural a pc, azaz a politikailag korrekt kommunikáció álságos követelménye, s emiatt még mindig elhallgattatják a más véleménnyel bíró embereket, a legdurvább módon kirekesztve a társadalom életéből a másként gondolkodókat.
A neoliberális hálózat, ha neki nem tetsző párt vagy pártok irányítanak egy országot – például Lengyelországban vagy Magyarországon –, akkor előszeretettel ítéli el ezeket a kormányzatokat, mégpedig azzal az érveléssel, hogy „populista”, visszaél a többségi hatalmával, autokráciát, illiberális vagy valamilyen hibrid rendszert hoz létre, amelyik letér a demokrácia útjáról. Ezek az érvelések persze politikai-ideológiai töltetűek, és az említett két ország esetében tételesen cáfolhatók. Az azonban elvontan igaz lehetne, hogy általában a parlamenti többséggel rendelkező kormányoknak van lehetőségük arra, hogy visszaéljenek a hatalmukkal és korlátozzák a demokráciát.
A Viktor Baloga kárpátaljai oligarcha-politikus vezette Egységes Centrum (JC) párt vezetői rendelték meg és helyeztették ki idén októberben és novemberben a kárpátaljai magyarság három prominens vezetőjét ábrázoló magyarellenes óriásplakátokat a főutak mentén Kárpátalja több járásában – közölte Hennagyij Moszkal kárpátaljai kormányzó vasárnap hivatalos honlapján.
A balogfalai Dósa Gizellát 1947 hideg telén telepítették ki családjával együtt Csehországba, ahová fiával, Tiborral 2012 szeptemberében ismét ellátogatott, hogy visszaemlékezzék az akkori borzalmakra. Hazatérésük után ültek le, s idézték vissza az akkori eseményeket. Gizi néni 88 éves korában, tavaly ősszel távozott az élők sorából.
Jön a pápa, és szépen fellángol a régi kérdés: kié a csángó közösség?
A magyar hírügynökség, az MTI leplezetlen örömmel jelentette be, hogy „a bákói Szent Miklós-templom teljesen megtelt a vasárnap délután megtartott első magyar nyelvű misére”. Nyilvánvalóan idézik a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) egyik képviselőjét, aki ezúttal mellőzve a szokás történelmi bűvészkedéseket, kijelentette, hogy „a magyar kutatók becslése szerint 30-40 ezerre tehető azoknak a moldvai katolikusoknak a száma, akik a magyar nyelv valamelyik nyelvjárását beszélik”.
Az Egyház jelenlegi válságán csak úgy juthatunk túl, ha azt a püspökök mindenekelőtt felhívásként és ösztönzésként fogják fel egy olyan, új lelki ébredésre, ami a hitünk gyökereiből táplálkozik. Vajon nem meglepő az, hogy az úgynevezett tradicionalista közösségek "hagyományos" szemináriumaiban - különösen Franciaországban, de nem csak ott - egyáltalán nincs hiány papnövendékekből? Akkor miért nem alkalmazzuk a sikernek ezt a modelljét?
A hetvenes években Örkény sikere már töretlen volt. A Macskajáték és a Tóték kisregényei iránt élénken érdeklődtek a színházak és a filmesek, 1967-ben József Attila-díjat, 1973-ban pedig Kossuth-díjat kapott. Azonban a Pisti a vérzivatarban nem kapott szabad utat. A megírását követően elkezdődött egy groteszk koreográfia: a hatalom igyekezett elterelni a figyelmet a darabról, azonban ez egyre nehezebb volt, hiszen egyre erősebb legenda övezte a művet.
