Gyurcsány egyszerűen tragikomikus
Őszödi Gyurcsány Ferenc a minap a Facebook-oldalán arról értekezett, hogy a kormány intézkedései a határlezárásokkal kapcsolatban következetlenek és áttekinthetetlenek, hiszen a határzár nem vonatkozik a V4-országok állampolgáraira. Persze azt ír, amit akar, de a bejegyzés vége mégis egyszerre mindent felül- és alulmúl. Azt írja: „Ez lenne a kormányzás? Ez nem az. Ez esztelen kapkodás, rögtönzés, menekülés a felelősség elől. Pedig utol fogja érni őket a számonkérés. Nem dühvel, hanem megfontoltan, okosan, törvényesen. Mert megérdemlik.”
Az ilyen mondatok után tényleg meg kell kapaszkodni valamiben.
Eszembe jutnak Gyurcsány klasszikus szavai 2004-ből; amikor a parlamentben Szijjártó Péter interpellálta őt a volt elvtársak és persze Gyurcsány meggazdagodásának kétes és minimum erkölcstelen módozatairól, így válaszolt: „Ha azt kérdezik, hogy kell-e szégyenkezni Magyarországon a sikerért, azt mondom, hogy nem. Ha azt kérdezik, hogy lehet-e Magyarországon tisztességesen boldogulni, azt mondom, hogy igen. Ha azt kérdezik – mert ne hallgassuk el –, ha ön azt kérdezi, hogy én tisztességesen boldogultam-e, azt mondom, hogy mi az, hogy! Nagyon is! Törvényesen és tisztességesen!”
Az embertelenség a háborúk terméke – és fordítva. Ma is háború dúl, de ez a háború, sokkal embertelenebb, mint amelyeket a történelemkönyvek lapjairól ismerünk. Hiszen háborút a felek vagy támadás, vagy a védekezés okán/miatt vívtak. Ma egy egészen másféle háború dúl körülöttünk. Az embertelenség, az emberi ostobaság, a kapzsiság és az árulás európai és hátországi háborúját szenvedjük. Mindenki háborúban áll most Magyarországon, mert a járványtagadók, az ellenséges politikusok, az MVSZ, a fellázított egyetemisták, a liberális sátánisták, a kereskedők, mind a józan ész, a tények, a közakarat és az egészség, tehát a magyar nemzet és a megmaradás ellen vívják harcukat.
Szőcs munkásságának meghatározó műfaja a lendületes irodalmi publicisztika és a tudományos igényű, de olvasmányos, szubjektív hangvételű esszé. Több százra, talán több ezerre tehető irodalommal is foglalkozó cikkeinek, kritikáinak száma, rendkívüli olvasottsága, széleskörű műveltsége különös elevenséggel mutatkozik meg művelődéstörténeti írásaiban is, amelyekben történelem és nyelvtörténet, őstörténet, nyelvpszichológia és etimológia szétszálazhatatlanul összefonódott.
Nem túlzás, ha azt mondjuk, a FÉSZEK Művészklub minden szeglete megannyi történetet rejt, hiszen fennállásának 119 éve alatt a magyar kultúra meghatározó képviselői fordultak meg falai között a nap minden szakában. Voltak, aki adott eseményre, előadóestre, felolvasásra vagy kiállításra jöttek, mások megbeszélt találkozóra, míg sokan csak úgy betértek egy ebédre vagy egy vacsorára. Itt hangzott el azoknak az anekdotáknak egy része is, amelyeket Sumonyi Zoltán Tessék mondani, milyen vallású? című új könyvében gyűjtött össze. Az író-költővel, aki a FÉSZEK Művészklub vezetőségének egyik alelnökeként az irodalmi tagozatot képviseli, erről a kötetről és az intézmény Új Írás estjeiről beszélgettünk.
Jiří Menzel édesapja újságíró volt. Kamaszkorában ő maga is erre a pályára készült, és arra, hogy a nyilvánosságot szolgálja. Mindannyiunk szerencséjére filmrendező lett, és csak jóval később, mintegy mellékesen lett belőle újságba író. Nem mintha nem lett volna különös tehetsége az íráshoz is, de azért csak jobb, hogy így alakult. 
Nézem a fényképet a Magyar Nemzet oldalán. 1975-ben készült. Rajta van minden, amitől szabadulni akartunk egykoron.
A német és a német tulajdonú lengyelországi liberális sajtó tán Báthory István erdélyi fejedelem, lengyel király és litván nagyherceg nevét sem hallotta. Netán csak annyit, hogy cégérként használja az uralkodóéval merőben ellentétes céljaihoz. Így aztán Soros az ottani alapítványa, a Fundacja im. Stefana Batorego pénzügyi támogatásával a választások előtt intenzíven támadhatta Andrzej Duda köztársasági elnökjelöltet, ugyanakkor ellenfelét, az egyházellenes, a melegházasságot, a párok örökbefogadási jogát és az úgynevezett genderelméletet nyíltan támogató Rafał Trzaskowskit propagálta. Azt, aki a messzemenően indokolt lengyel törvénykezési reform esküdt ellensége.
Sajnos idén, 2020-ban a vírus járvány miatt kialakult helyzet vesztesei közé tartozik két nagyon fontos magyar ügy is:
Vasárnap este a Mi Hazánk Mozgalom öt tagja – köztük Novák Előd alelnök – létrával rohamozták meg a budapesti városházát, hogy eltávolítsák onnan a melegek szivárványos zászlóját. A sikeres rajtaütést követően Novák Elődöt az V. kerületi rendőrkapitányságon előállították, kihallgatták, majd hajnalban hazaengedték, így reggel már négy zajos gyermeke körében értük utol.
Az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetsége mély aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy három nappal ezelőtt Fradi-szurkolók a ferencvárosi városházáról, vasárnap este pedig Novák Elődék a Főpolgármesteri Hivatalról szedték le a szivárványos zászlót. A nyilatkozatban azt írták, hogy a „szabad véleménynyilvánítás alapvető jog, amelynek megfélemlítés nélküli gyakorlását lehetővé kell tenni”. Álláspontjuk szerint „egy társadalomban sem szabad tolerálni neonáci és más gyűlöletcsoportokat”.
Lehet, persze. Csak ez pont olyan, mintha azt tagadnánk, amik vagyunk.
Hancsovszky Béla alakja legendává nőtt a Sajó mentén élő magyarok emlékezetében egy olyan időszakban, amilyet még sem a török, sem az osztrák, sem a korábbi csehszlovák vagy német megszállás alatt nem tapasztaltak. A betiltott magyar szó, a magyarok és németek elleni tömeggyilkosságok, a brünni halálmenet, a ligetfalui mészárlás, a prágai népirtás, a deportálások, a magyarok elleni atrocitások, a teljes jogfosztás és a vesztessé, háborús bűnössé degradált magyar nemzeti önbecsülés a többségben a félelem és rettegés érzését táplálta. Az életbenmaradás és a túlélés reflexiói már a háború alatt kialakultak, amikor abban reménykedtek, hogy a béke majd elhozza a nyugalmat, a jobb létet, de ez a béke 1945-ben csak újabb megszállókat, kommunista verőlegényeket és tót pribékeket hozott Gömörországba is.
Szeberényi Lajos költő, egyházi és pedagógiai író, evangélikus lelkész Petőfi selmeci iskolatársa, közeli jó barátja volt. Ő is azok közé tartozik, akiket a magyar és a szlovák művelődéstörténet egyaránt számontart. Kétszáz éve, 1820. augusztus 15-én született Maglódon. A selmecbányai gimnáziumban érettségizett, Pozsonyban és Pápán végzett teológiai, illetve jogi tanulmányokat.
Nehéz megtalálnom a megfelelő megszólítást, mert nem vagy sem tisztelendő, sem úr. Így szívem szerint azt írnám, hogy "Édes Öcsém", ám ez papságoddal szemben tiszteletlenség volna részemről még akkor is, ha ezt a közöttünk lévő korkülönbség meg is engedné a számomra.
