Közös fohász politikai foglyainkért
Politikai foglyaink, Beke István és Szőcs Zoltán lelki békéjéért és mielőbbi szabadulásáért fohászkodtak vasárnap este Sepsiszentgyörgyön, a belvárosi református templomban meghirdetett ökumenikus imaesten.
Ez alkalomból történelmi magyar egyházaink lelkészei, Kulcsár-Terza József és Márton Árpád parlamenti képviselők, Tóth-Birtan Csaba, a megyeszékhely alpolgármestere, Gazda Zoltán, a Székely Nemzeti Tanács sepsiszéki vezetője, Csáki Attila, a Magyar Polgári Párt és Bálint József, az Erdélyi Magyar Néppárt megyei elnöke, az érintettek családtagjai, valamint a templomot megtöltő hívek együtt imádkoztak a kézdivásárhelyi fiatalokért.
“és lehull nevedről az ékezet…” – ezt a Halotti beszédéből való sort megérthetjük Márai San Gennaaro vére című regényéből pontosabban, amikor az amerikai bevándorlási hivatal embere Olaszországban egy–egy kelet-európai országból érkező nevéről lehagy egy ékezetet, írásjelet, s a csehek, lengyelek, magyarok lázadoznak, háborognak, mert talán ez az ékezet, jel, ö vagy ő betű számukra annak az otthonnak az utolsó darabja, amit kényszerűségből kellett elhagyniuk, itt meg önként kellene lemondaniuk arról, hogy nevüket anyanyelvük írásmódja szerint írhassák. Mert írásunk, nyelvünk , beszédünk titkokat őriz. Valóban az anyai szeretet és gondoskodás, az otthon melege és biztonsága, a szülőföld felnevelő hangulata, a népünk kultúrája, hagyományai, történelme sűrűsödik néha egyetlen szóban s talán írásjelben is. Ahogyan az óvónéni nem érti, hogy egy-egy gyerek miért nem akarja letenni az otthonról hozott kicsi játékot, mert őt az köti össze az otthonnal, családjával, az emlékezteti mindig arra, hogy van otthon, s talán mert nem érzi jól magát az óvodában, amely számára idegen… az amerikai semmi nemzeti közösséghez sem tartozó világpolgár sem értheti a száműzöttek érzéseit: Pedig csak egy ékezet, egy betű. De mi lesz a szabadságból, a SZÁRNYALÁSBÓL, ha lehagyjuk az ékezetet??? Mi lesz az emberből, ha feladja édesanyjához, családjához, népéhez kapcsoló nyelvét?
Száz esztendővel ezelőtt a forradalmi fertőbe taszított Magyarország kellő elszántság és katonai erő hiányában képtelen volt megvédeni magát újdonsült, gyenge hadi potenciájú szomszédaival szemben, akik természetesen minden területrablásukat az antant és a párizsi „békecsinálók” jóváhagyásával vitték véghez.
Egyre inkább taszít az a velejárója a világhálónak és főleg a szociális médiának, hogy bárki bármiről véleményt nyilváníthat.
Vannak kommunistákról elnevezett utcák és a kommunizmusban adott utcanevek, amelyeket illenék visszaállítani. Mindkét verzió fontos volna, hiszen egy diktatúra emléke semmiképpen sem építő, s mint a náci Németország elnevezéseit megváltoztatták, úgy a kommunisták magyarországi ámokfutásának emlékeit is el kellene törölni – de végleg.
„Szellemi alapon nyugszik jelenünk és jövendőnk,
A kolozsvári Vallásszabadság Házában mutatták be az EXIT kiadó gondozásában megjelent, Erdélyi srácok című könyvet, amely az erdélyi 1956-os eseményeket tárja az olvasók elé a megtorlást elszenvedő túlélők történetein keresztül. A kötet bemutatójáról a transindex.ro számolt be.
Nem. Nem szabad. Persze nem tagadhatjuk: szép illúzió volt. Szinte álom – vagy lázálom? S milyen régóta tart! Már Batsányi János így szólt kortársaihoz: „Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Igen, több mint kétszáz éve mondogatjuk egymásnak ezt a sort és várjuk a csodát. Onnan, Nyugatról, Párizsból, Dévény felől. Hát jó, akkor most egy pillanatra vegyük komolyan Batsányinkat, és vessük vigyázó szemünket Párizsra.
A tárogató hangjára gyülekeztek Salánkon a fiatalabb és idősebb „kurucok”, hogy megemlékezzenek a 308 évvel ezelőtti itt tartott országgyűlésről. Az ünnepélyes megemlékezést és emlékkonferenciát Aljohin Viktor polgármester nyitotta meg. Beszédében aláhúzta, csak a múltra emlékezve építhetjük közös jövőnket. Salánk első embere ugyanakkor örömteli bejelentést is tett, hiszen a 2019-es Rákóczi-emlékév keretein belül, dr. Grezsa István védnöksége alatt Salánkon Szabadság Emlékparkká bővül a községi tanács előtt álló tér és 56-os emlékmű.
Korábban már 
"Számomra magyarságom ezt jelenti: mint ember, vérség és lelki alkat szerint egy családhoz tartozom, s ezt a családot szeretem erényeivel és bűneivel együtt, s javáért munkálkodni életem értelme ezen a földön. Tehát ember vagyok, s ezáltal magyar. Mennél jobban sikerül embernek lennem, annál igazabb, tisztább és termékenyebb lesz magyarságom is (…) egységes a magyarság akkor, ha minden magyar emberebbé lenni igyekszik, hogy ezáltal magyarabbá váljon.”
1919. február elején, a párizsi béketárgyalásokkal egy időben a svájci fővárosban, Bernben szocialista konferenciát rendeztek, melyre a világ minden tájáról érkeztek delegációk. Magyarországot a magyar szociáldemokrata párt küldöttei, Buchinger Manó, Bíró Dezső, illetve Kunfi Zsigmond, az új Berinkey-kormány közoktatásügyi minisztere képviselték.
„Amikor a sasok hallgatnak,
Világszerte ismertek a görög meteórák, a sziklák között élő, ortodox szerzetesi közösség. Egy külön kis ország, saját törvényekkel és szokásokkal, egy ilyen „de civitate Dei” álmodhatott Szent Ágoston. Kevesen tudják, hogy a Tihanyi-félszigeten élő szerzetesek közössége, amiknek emlékét a megmaradt barátlakások őrzik, ősibb volt, mint a görögországi; még I. András király (uralkodott: 1046-1060) telepítette ide az első szerzeteseket a Kijevi Nagyfejedelemségből.
