Lullázás 22.: A halott szépségek múzeuma: Kripta-villa (Fonyód)
Egyszer volt, hol nem volt Erdélyben egy fiatalember, Abrudbányai-Rédinger Ödön, kezdhetném a mesémet, aki halálosan szerelmes volt menyasszonyába, Magdiba, de a mese befejezése nem a hagyományos „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”; a lány néhány héttel az esküvőjük előtt egy titokzatos betegségben meghalt. Ödönt nem kímélte a sors: szerelme után hazáját is elveszítette, Erdély román fennhatóság alá került, hontalanul bolyongott a világban, de nem tudta elfelejteni se régi szerelmét, se régi hazáját. Hosszú ideig kereste azt a helyet, ahol felépíthetné szerelmük emlékművét, végül fonyódi domboldalon találta meg az ideális helyszínt, ami még Nápolynál is szebb volt a szemében. Villát épített családjának, s a pincében egy kriptát és emlékművet Magdinak.
Idén ismét a Parlament elé terjesztik a székelyföldi autonómiatervezetet – döntött az MPP országos választmánya a hétvégén, Székelyudvarhelyen tartott ülésén.
Azért esett a választásunk éppen a tankönyvekre, mert a műfajból fakadóan magába próbál alapvető információkat sűríteni egy-egy kérdésről. Másrészt az elit által megalkotott román azonosságtudatba enged betekintést, és arra is rálátást enged, hogy egy nemzet hogyan mutatja be a környezetével kialakított kapcsolatát. Nem utolsó sorban az is szerepet játszott választásukban, hogy egy olyan román számára, aki soha életében nem találkozott magyarral, és talán nem is fog, nagy valószínűséggel az iskolában tanultak lesznek azok az alapvető információk, amit megtud rólunk.
Énekelnek-e ma még bordalokat, vagy ez a műfaj végképp a múlt részévé vált? Mert a magyar borivó nemzet, ez alig változott az idők során.
A magyar 2. hadsereg arcvonalán 1943. január 12-én – hetvenhat esztendeje – szabadult el a pokol, s a honvédek heteken keresztül kilátástalan küzdelmet folytattak a Vörös Hadsereggel szemben. A „doni” hadsereg zöme odaveszett, véres vesztesége 125-128 ezer hősi halott, sebesült, eltűnt és hadifogságba esett honvéd és munkaszolgálatos volt. Jelen írásunkban egy tartalékos tisztes leveleinek közreadásával szeretnénk bepillantást engedni a honvédek akkori lelkivilágába és tisztelegni azok emléke előtt, akik a legtöbbet, az életüket áldozták a Donnál.
Az új ukrán oktatási törvény 7. cikkelye kapcsán kialakult vitában sok butaságot, rengeteg fél-igazságot, időnként hazugságokat is hallhattunk-olvashattunk már. Ma már azon se lepődünk meg különösebben, ha a törvényt és annak nyelvi cikkelyét védelmező ukrán politikus vagy hivatalnok azzal érvel a kisebbségek nyelvén folyó oktatást ellehetetlenítő törvényi rendelkezések mellett, hogy az a mi érdekeinket szolgálja. Sokszor hallhattuk, olvashattuk ezt Lilija Hrinevics oktatási minisztertől is. Amikor például – még jóval az oktatási törvény elfogadása előtt, a jogszabály tervezetével kapcsolatban – Bocskor Andrea, az Európai Parlament képviselője két társával együtt levélben kérte Ukrajna Oktatási és Tudományos Minisztériumának vezetőjét, hogy ne fogadja el Kijev ezt a mára már nemzetközi botrányt kiváltó jogszabályt, Hrinevics asszony (2016. december 16-án keltezett N 1/11-15930. iktatási számú) levelében többek között ezt írta az EP képviselőinek küldött válaszában:
A világ összes magyar közössége közül a legnehezebb helyzetben a kárpátaljai magyarság van, ezért mindenkor számíthat Magyarország feltétlen támogatására - jelentette ki Grezsa István miniszteri biztos szombaton Kárpátalja legnagyobb magyar községében, Nagydobronyban, ahol anyaországi kormányzati támogatással épült Magyar Házat adott át.
Az egyetlen kérdés, amit az azonos neműek „házasságával” kapcsolatban érdemes feltenni, az, hogy vajon érdekelne-e bárkit is a baloldalon ez a harc, ha nem egy újabb civilizációs intézmény ledózerolásáról lenne szó.
Január elsejétől megkezdte munkáját a Magyarságkutató Intézet, ahol elsősorban identitásképző kutatások zajlanak majd - mondta az intézet főigazgatója a Kossuth rádió Jó reggelt, Magyarország! és az M1 aktuális csatorna közös műsorában január 8-án.
Micsoda cirkuszt csaptak József Attila szobra kapcsán, pedig jobb helyre került, mint ahol korábban volt.
Vajon miféle csend ülte meg a lelkeket évtizedeken át, hogy szó sem esett azokról, akiknek feledésbe borítása temetővé teheti e földet?
Lőrincz Sarolta Aranka, az Ipolybalogon élő nyugalmazott óvónő a felvidéki palócság hiteles krónikása és jeles kutatója. Eddig összesen hat könyve jelent meg különböző témákban. Folyamatosan publikál a Muskátli elektronikus gyermeklapban is. Sokak örömére népszokásokat gyűjt, szívesen hordja a népviseletét, több hangszeren játszik, énekel, fellépésekre, könyvbemutatókra jár, s kifogyhatatlan a témákból.
A baloldal és a vele azonos liberálisok 1919-es "centenáriumi megemlékezéseket" tartanak ebben az évben. Az értékrombolás nagymesterei azonban ma igen precízen követik gazdáik parancsait, s élvezik a kialakult helyzetet annak hiú reményében, hogy ez a harc lesz a végső. Nekik… de nem az eredeti szöveg szerint, hanem valahogy úgy, hogy „ez a harc lesz az utolsó”… s ez a kis szövegváltoztatás érzékenyen érinti őket, tehát mindenre képesek annak érdekében, hogy a nemzeti gondolkodásúak ne tudják végképp elsöpörni a múltat, azaz, azt a sok mocskot, amelyet a szocialista-liberális eszme az elmúlt száz évben felhalmozott Európában.
