Molnár-C Pál: József, Mária és a kis Jézus
Az 1918-1919-es felvidéki cseh expanzióval szembeni magyar ellenállást elsődlegesen az 1919. január 29-i balassagyarmati „csehkiveréssel” azonosítják sokan, pedig nem csak a „legbátrabb városban”, hanem máshol is önvédelmi fegyveres csoportok szerveződtek, hogy eleven torlaszt állítsanak a „birodalomépítő” csehek ellenében.
Az akkori országvesztő politikai időszakban akadtak páran, akik látva a demoralizált hadsereg tehetetlenségét, úgy vélték, szülőföldjük védelmét meg kell szervezniük. Így tett a bajtai származású Drozdy Győző tanító és újságíró, aki az őszirózsás téboly idején a Nemzeti Tanács egyik jegyzője volt, majd a Károlyi Párt országos titkári funkcióját viselte, 1919 januárjától pedig a Nagyatádi Szabó István-féle Országos Kisgazda- és Földműves Párt főtitkárává választották. Idős emberként Elvett illúziók című önéletrajzi munkájában beszámolt akkori ténykedéséről.
Amikor a Parlament előtt sétálva megpillantottam az idén október 31-én újra felavatott Nemzeti Vértanúk Emlékművét, valami magasztos érzés fogott el, mely érzés rideg gyásszal vegyült bennem. Füredi Richárd szobrászművész és Kismarty-Lechner Jenő építész a vörös terror áldozataira emlékező alkotása fenséges és megdöbbentő is egyben. Hungária királynő alakja erőt, elszántságot sugároz és tiszteletet parancsol, a kőpillér tetején fekvő kőkoporsó, a pillér hátoldalán látható, sárkányszerű szörnnyel vívó férfi harca pedig jelzi: bár a harcnak még nincs vége, de a magyarság (férfi) és a szörny (bolsevizmus) harcában már most is sok magyar vér folyt ki. A Nemzeti Vértanúk emlékművét 1934. március 18-án avatták fel a Vértanúk terén. 1945 szeptemberében az emlékmű a „spontán szobordöntögetések” áldozatává vált.
„A bűnök nem akkor teljesednek be, amikor elkövetik azokat, hanem akkor, amikor elfelejtik – emlékezett Kövér László házelnök október 31-én a vörös terror áldozataira a Nemzeti Vértanúk Emlékművének újraavatásán. 1934-ben az eredeti szobrot még Horthy Miklós jelenlétében avatták fel. Annak a Horthy Miklósnak a jelenlétében, aki a cikk írásának napjához viszonyítva 100 évvel ezelőtt vonult be a vörös rongyokba öltözött, a Károlyi és Kun Béla által megnyomorított Budapestre.
Mert az ember nem kimondottan jó, nem kimondottan racionális és nem kimondottan individuális.
A liberalizmust a felvilágosodás „gyermekének” lehet tekinteni; következésképpen egyaránt osztozik a korszak feltételezéseiben, illetve tévedéseiben. Tehát elkerülhetetlen volt, hogy defenzívába kerüljön azzal szemben, ami ma „illiberalizmusnak” nevezi magát, mert csak részben ad választ az emberi lényre vonatkozó igazságra, ahogy arra a szociológusok, pszichológusok, antropológusok, sőt, sok nagy író is számtalan alkalommal rámutatott, miután bírálták a felvilágosodás filozófiájának túlságosan derűlátó feltételezéseit.
Amikor Tamási Áron a piavei frontról hazatért, „gyászpéntekkel” végezte ifjúságát, földje románná lett. Novellában, regényben, drámában, káprázatos képekben beszélte el a székelység hogylétének állapotát: Töviskoszorú a fejben – utalt a krisztusi szenvedésre, máskor javíthatatlan bajnak nevezte szakadottságba jutásukat, „szívemmel csengető rab ministránsnak” mondta magát, s román rabságként szakaszolta életének második fejezetét. Az évtizedeken át tiltott mondat 1984-ben kerülhetett újra az Ábel-trilógia élére, miszerint: „Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé.”
A 20. század tragédiái a kárpátaljai magyarságot többszörösen is sújtották. Trianon után Csehszlovákiához került a régió, majd 1938–39 folyamán visszatért Magyarországhoz – hogy aztán 1944-ben elkezdődjön az újabb tragédiasorozat. A Vörös Hadsereg 1944. október végére gyakorlatilag elfoglalta Kárpátalja területét, és hamarosan döntés született a kényszermunka bevezetéséről, az itt élő emberek elhurcolásáról a Szovjetunió mélyére.
A szovjet hatóságok a lakosság megtévesztésére különböző hazug ígéreteket kreáltak. Az elhurcolásra ítélt férfiaknak azt mondták, hogy két nap múlva vissza kell jönniük egy igazolásért, amely feljogosítja őket a szovjet hadsereg által „felszabadított” területen való szabad közlekedésre, így november 18-án azért mentek el újra a jelentkezési helyükre, hogy átvegyék az igazolásukat – ám ott már fegyveres őrök várták és őrizetbe vették őket. Azonban a szovjetek által leggyakrabban használt trükk a magyar nyelvben, a magyar történelmi emlékezet részeként is megőrződött kifejezés a „malenkij robot”, azaz „kis munka” jelszó alatt futott. A legtöbb községben mindössze három napig tartó jóvátételi és helyreállító munka ürügyén gyűjtötték össze a lakosságot.
Az MMA Kiadó gazdagon illusztrált, mintegy 300 oldalas albuma részint jól ismert, részint korábban még nem közölt képekkel kelti életre Jankovics Marcell sokszínű életművét.
A Pesti Vigadóban tartott keddi könyvbemutatón elhangzott: a kötetben két tanulmány olvasható. Varga Zoltán filmtörténész írása az animációs filmes, vizuális művész portréját rajzolja meg. Az elemzés új dimenzióit nyitja meg a Sisyphus, a Prometheus vagy a Küzdők fémjelezte életműnek. Hoppál Mihály etnológus-folklorista esszéje pedig a közéleti embert, a népmesekutatót, a gondolkodót méltatja, akinek nevéhez a Jelképtár című könyv mellett még számtalan érdekes és progresszív mű kapcsolódik.
Immár tíz esztendeje, hogy a nemzeti kormány kétharmados parlamenti többséggel vezeti Magyarországot. E tíz esztendő alatt nagyot fejlődött az ország, a gazdaság, megváltozott az emberek életvitele, a dolgozó társadalom jobban él, és a nemzeti elkötelezettség is mintha pozitívan változott volna. Azonban néhány olyan mulasztásunk van, amelyek a fenti, jó irányba indult változásokat egyik pillanatról a másikra megsemmisíthetik.
Ezeket a mulasztásainkat tartalmazta a Várba vitt koporsó, amelyet a ’19-es patkányforradalom szellemi örököse, a nemzetét semmibe vevő, parlamenti bohóc vitetett a Sándor palotához.
A koporsót képzeletben felnyitva mindjárt a szemfedőt látom meg. Szépen hímzett, gyönyörű redőkkel és csipkével a szélén, de nem átlátszó… és cirkalmas betűkkel a közepére mázolva: DEMOKRÁCIA.
Az 1989-es decemberi temesvári események „koronatanújával” beszélgettünk a Tőkés-féle ellenállásról, arról az evolúcióról, amely elvezetett a revolúcióig.
Gazda Árpáddal, a Magyar Távirati Iroda jelenlegi kolozsvári tudósítójával több mint másfél évtizede ismerjük egymást, évekig dolgoztunk kollégákként a Krónikánál. Tudtuk róla, hogy azon kevesek közé tartozik, akik Tőkés László közvetlen környezetének tagjaként – mondhatni tűzközelből – élték át és alakították cselekvő módon az 1989-es decemberi eseményeket Temesváron. Hogy ott volt azon az éjszakán, amikor a rendszerrel szembeszegülő lelkészt templomának szószéke elől hurcolták el a kommunista pribékek. Valahogy mégsem beszéltünk erről túl sokat, ő sosem kérkedett vele.
A felvidéki magyarság történelmi tapasztalata közösségünk megmaradása szempontjából röviden így hangzik: az iskola a minden. Ahol ugyanis iskola van, ott az anyanyelvet átadják és a kultúrát átörökítik, ott értéket alkotnak és őriznek, a hagyományokat ápolják, illetve magyarul gondolkodnak, álmodnak és imádkoznak. Az elmúlt egy évszázadban minden az iskolától indult, ami a felvidéki nemzetrészt a hazának megőrizte.
Tudták ezt őseink is, akik kisközösségi összefogással és egyéni példamutatással ragaszkodtak a templomhoz, az iskolához és az óvodához.
Homoszexuálisnak állítja be Jézust a hetekben megjelent Krisztus első kísértése című brazil film. A botrányos alkotás Szűz Máriát házasságtörő nőként, Jézus tanítványait pedig alkoholistaként ábrázolja. A brazil Porta dos Fundos (Hátsó ajtó) csoport által készített film forgalmazási jogait a Netflix vásárolta meg. A Netflix karácsonyi kiadásként hirdeti a filmet, amelynek egyes további elemei olyan megbotránkoztatóak, hogy nem szeretnénk velük olvasóinkat sokkolni. A film készítői és forgalmazói keresztények millióit sértik meg. A petíció aláírásával tiltakozó levelet küldünk a Netflix vezetőinek, és a megbotránkoztató film azonnali eltávolítását kérjük tőlük. Kérjük, hogy miután aláírta a petíciót, ossza meg minél több fórumon, minél több ismerősével! Összefogva sikerülhet eltávolíttatnunk a filmet.
ITT lehet aláírni a petíciót!
Kár tagadni, a lelkekért folyik a harc. A hitünkért. Már akinek van. Ez itt a lényeg. Megerősíteni, elvenni, átformálni, netán kiölni…
Hitünk megtiprása a hitetlenek alapvetése volt mindig. Ma is.
Mindszenty József bíboros-hercegprímás írja egy helyütt: „De minden időben úgy van, hogy az ördög a kevés magyart egymással szembefordítja, egy kis odavetett konccal, csonttal, üresen puffanó, megtévesztő szajkó jelszavával felejteti velük a közös magyar vért, az egy szent hitet és mindannyiunk drága kincsét, a magyar múltat.” Nem véletlen, hogy a főpapot kitartó hitéért nem csak a kommunisták küldték rács mögé, Szálasi is börtönbe hurcoltatta. (Szegény a saját bőrén tapasztalhatta, amit most mi is megint: a szélsőbal és a szélsőjobb egy tőről fakad.) Az 1948-ban hatalomra került Rákosi Mátyást felbőszítette Mindszenty hatalmas népszerűsége, hisz a templomok, körmenetek, misék látogatottsága a fokozódó diktatúra dacára folyamatosan nőtt. A kommunista vezér egyházüldözésének csúcsán, 1951-ben még a Városligetben álló Regnum Marianum-templomot is porig romboltatta. Rákosi, akinek hitetlen, megvezethető tömegre volt szüksége, már hatalomra kerülésének pillanatában tudta, a hazai kereszténység legmarkánsabb személyiségével kell leszámolnia ahhoz, hogy megtörhesse a magyarság szellemét. Mintha nem lett volna elég, hogy az istentelenek elvették keresztény ünnepeinket.
Romániában, magyarként megszokhattunk pár dolgot. Például azt, hogy a mioritikus média előszeretettel, sőt, kizárólagos módon románokról beszél, mikor az ország lakosságára utal. A románok megszavazták Iohannist, a románok karácsonyt ünnepelnek, a románok fáznak. Mintha nem lennének itt más nemzetiségűek is, szép számmal, akik román állampolgárok (adott esetben is). Oké, ez talán szőrszálhasogatásnak, ultrapíszí dumának tűnik.
Na de ott vannak a román állampolgárságú, ám történetesen magyar nemzetiségű emberek, akik valami nagyot értek el a szakmájukban. Az örök példa Bölöni László (de még sok van). Ugye, amikor sikerre vitte a hazai focit, akkor Lóci volt, a román. De ha véletlenül jött egy bukta, rögtön „elvesztette” románságát. Magyar lett.
Ami viszont most történt, az enyhén szólva nemzeti közröhej. A patrióta média ugyanis az állatvilágra is kiterjesztette a románságot. Mégpedig nem is akármilyen fajtára vonatkozóan: a mangalica sertésről van szó.
Az első világháború veszteségei után a Tanácsköztársaság 133 napja nemzetünk történelmének legsötétebb időszakának egyikét jelentette (1919. március – augusztus). Vezetői Leninék példáját követve diktatúrát vezettek be, majd megkezdték az üzemek és a földek állami tulajdonba vételét, harcot indítottak az egyházak, a nemesség, a polgárság és a gazdák ellen. A lakosságot a szovjet mintára létrehozott terrorkülönítmények tartották rettegésben: kegyetlenkedések, túszszedések és gyilkosságok kísérték az útjukat. Az általuk felállított Vörös Hadsereg a Felvidéken harcba szállt a megszállókkal, majd Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot.
„Ha bocsánatot kérnék, még fizetésemelést is kapnék, de a büszkeségem nem enged meghajolni, hazugságban pedig nem óhajtok élni” – szögezi le az életveszélyesen megfenyegetett Zuzana Falathová szlovák muzeológus, akit azután bocsátottak el a munkahelyéről, hogy egy magyar lapnak beszélt a szlovák történelemszemlélet hazugságairól. A fiatal nővel a pozsonyi vérengzésről, a szlovák-magyar megbékélés lehetőségéről és arról is beszélgettünk, hogy mit kezd magával, ha felébred az őt ért sokkból. A Mandiner megszólította a múzeum igazgatóját is.
Még a leghátborzongatóbb rémálmában sem gondolta Zuzana Falathová, a Pozsony Városi Múzeum legújabb kori történelemmel foglalkozó kurátora, hogy a Magyar Hírlapnak adott interjúja miatt bocsájtják el a munkahelyéről, ahogy érzése szerint most történik. Arra pedig főleg nem gondolt, hogy véleményét ország-világ előtt felfedve több száz gyűlölködő, a meggyilkolását kilátásba helyező e-mail árasztja el postafiókját...
