Ukrajnai románok: „az anyaország elfelejtett bennünket”
Ellentétben Magyarországgal, amely kiáll a kárpátaljai magyarokért. A Libertatea riportját szemléztük.
„A nyelvi identitás elvesztése felé tartunk”
– erre a sommás következtetésre jut Marin Gherman Csernovicban (Csernyivci/Cernăuți) élő újságíró, elemző abban a riportban, amit a Libertatea készített Ukrajna románok lakta régióiban. A bukaresti lap újságírói bejárták az észak-bukovinai román közösségeket, hogy felmérjék az ukrajnai románság állapotát – a végeredmény pedig lesújtó.
Az ukrajnai nemzeti kisebbségeket ugyanis már nem csak a „természetes” asszimiláció és elvándorlás sújtja, diszkriminációjukat idéntől konkrét jogi formába öltötték:
a következő – ősztől kezdődő – tanévben ugyanis a hatályba lépő oktatási törvény lényegében ellehetetleníti a diákok anyanyelven történő oktatását.
A törvény – amelyről mi is többször írtunk, magyar szemszögből, többek közt ITT és és ITT tájékozódhatnak róla – előírja, hogy az elemi osztályok befejeztével, vagyis általános iskolától minden kisebbségi tanintézményben a tantárgyak zömében fokozatosan át kell térni az ukrán nyelvű oktatásra, az anyanyelven oktatott tantárgyak óraszáma pedig drasztikusan csökken. A román, lengyel és magyar középiskolákban például a kisebbség nyelvét és irodalmát mindössze heti két órában oktatják. És ez alapjaiban érinti a Csernovic régióban, illetve Kárpátalján élő mintegy 500 román helyzetét, megmaradásának jövőbeli kilátásait is.
Tények, előzmények:
Ez év nyarán felkérést kaptam a Gömöri Kézművesek Társaságától, hogy a hagyományos nemzetközi XV. Gömöri Kézműves Vásár várhosszúréti rendezvénye keretében tartsak előadást Gömör hagyományos tánckultúrájáról. Az előadás vázlatának felhasználásával próbálom folytatásos írásban összefoglalni a Gömör tájegységben végzett néptáncgyűjtéseimet, illetve a jelenlétemben végzett gyűjtéseket. Az előadás bevezetőjében elmondott fontos tényt itt is, és minden folytatás elején közölni szándékozom, hogy „az elődeinktől a XX. század első felével bezárólag semmilyen írásbeli hagyaték nem maradt ránk a gömöri tánckutatást illetően, legalábbis kutatásaim alkalmával én nem találkoztam vele. 
Száz éve, 1922. január 3-án született Budapesten Nemes Nagy Ágnes Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéista.
Amikor a kisebbségek nyelvi jogairól beszélünk, gyakran hivatkozunk a nemzetközi egyezményekre, az európai standardokra. Kontra Miklós legfrissebb írásában azonban amellett érvel, hogy a jelenlegi nemzetközi emberi jogi dokumentumok és a nyelvi jogokról szóló hangzatos nyilatkozatok sajnos nem bizonyultak különösen hatékonynak, amikor a kisebbségek nyelvi jogainak védelméről esik szó.
Kosztur András vezető kutató, XXI. Század Intézet
Az év fordulóján megint belefutottam a kérdésbe: miért? A kérdés annak apropóján fogalmazódott meg bennem, hogy egymásra csúszott két dátum: Václav Havel halálának tizedik, illetve a Charta 77 kiáltvány megjelenésének 45. évfordulója. A cseh elemzők pro és kontra oldalról alaposan körbejárták a témát, bár mindegyikükön érződött, valamilyen irányból elfogultak. A Havelt tisztelők jóformán csak a pozitívumokról beszéltek, az őt kritikával szemlélők inkább a negatívumokról. A gyenge szlovák elemzések az első csoporthoz csatlakoztak: a Chartát nagyon kevés szlovák írta alá, s a szimpatizánsok, a mostani emlékezők inkább Havel kiszolgálói közül kerültek ki. De a fő kérdést nem tette fel senki: miért? Miért volt az, hogy egy reménytelennek tűnő helyzetben, egy erősnek, megingathatatlannak tűnő diktatúra kellős közepén magukat komolynak tartó emberek – fütyülve a politikai-társadalmi-pszichológiai realitásokra – teljes mellszélességgel szembementek a nagy trendekkel, s kiszolgáltatták magukat a hatalom erőszakszervezetei durvaságainak? Egy énekes számára a fellépés lehetősége, a koncert megtarthatósága, a hanglemez megjelentethetősége jelenti magát az életet. 
Az új év első napján elhangzott egykori kívánságok, köszöntők ma is aktuálisak lehetnek. Hisz azok a nép óhaját fejezték ki (kívánva az egészséget, bőséget, a békét) leleményes formában ötvözve a népköltészetet az olykor elnépiesedett irodalmi alkotásokkal; összekötve a múltat és a jövendőt, no meg az egyes ünnepköröket.
Egyszerre hátborzongató, tragikomikus és tanulságos annak a telekonferenciának a szövege, amelyet a diktátor 1989. december 17-én folytatott katonai és pártvezetőkkel a Temesváron kialakult helyzet miatt.
Hosszú évek óta próbálnám saját kutatási területem, a barcasági csángó falvak viseletkultúráját feltérképezni. A rengeteg fennmaradt fénykép ellenére is nehéz képet alkotni a viseletalakulás lépéseiről, mikéntjeiről. Leírásaink esetlegesek, ám kiindulópontunk mindenképp Orbán Balázs munkája, amelyben a Barcaság is megjelenik, még ha a 19. század közepi viselet leírása itt sem teljes.
Lakodalom, keresztelő, temetés, bálok – csupán néhány esemény, amely az elmúlt időszakban a pandémia hatására teljességgel átformálódott. Ami a járvány első évében tilos volt, az a második évben a lazítások ellenére sem maradt bizalomgerjesztő az emberek szemében, így lassacskán elveszett a sorsfordulók jelentősége: már nem közösségépítés céljából ragaszkodunk szokásainkhoz. Balázs Lajos néprajzkutatóval összegeztük 2021-et, amelyről úgy vélekedett, rituálék terén a halál került előtérbe. Módosította a temetés és elbúcsúzás mikéntjét, elszakította egymástól az élőket és holtakat, a méltó elköszönés eltörlésével pedig mély űrt és szomorúságot hagyott maga után.
Gyermekkoromban, az 1960-as években, amikor a budai ferenceseknél megtelt a templom, örömmel énekelte a nép: „Nagyasszonyunk, hazánk reménye, bús nemzeted, zokogva esd!” A szerzetes, aki már megjárta addigra a kommunista börtönöket, s félholtra verve engedték szabadon, a szószékről lelkesítő, hitben és magyarságban megerősítő beszédben emlékezett arról, hogy Szent István miként ajánlotta fel Jézus anyjának a Szent Koronát, és a Kárpát-hazát a benne lakó nemzetekkel együtt… És felcsendült a mise végén egy másik kedves népének:”Óh, Nagyasszony, nemzetünk reménye, rád szegezzük könnyes szemeink…”
