Nagy Horváth Ilona: Altató

 Ringasd őt, Univerzum.
Dúdoljanak neki a csillagok.
Takarója legyen a kozmosz zümmögése,
suttogó fényekkel érintem, mintha látnám:
békén ringó álmok mozdulnak kedvesen
szép lélegzetére.

Homlokom mögött
bolygókkal babrál a végtelen,
helyét keresi megannyi dolog,
fényszögek ígérnek jövőt és háborút,
ereimben reménytelen araszol a vér,
hallgatom, ahogy a világ dobog.

Lassan hazatér minden gondom,
egymás után köszönnek rám
a józanszemű, higgadt tételek,
mérlegen billegnek megszaladt szívű interakciók
és részvétlen, implicit érdekek.
Nekem olcsó életem volt. És késtem.

És kés itt a fejemben az összes
történet,
ami volt, se biztos,
s a mából visszanézve a kimondott szó is úgy inog,
mint olcsó kocsma csorba padlatán
a borkarikás, részeg asztalok.

Mégis, akár a táltól elcsapott kutya,
éhségem most is arra jár,
hol sün surrog a kerítés tövén,
tücsök komponál új dalt az éjszakára,
nyárvég kavarog a ház előtt,
megbillen a lámpák bogárglóriája.

Homlokom mögött
bolygókkal babrál a végtelen,
helyét keresi megannyi dolog,
mi volt se biztos,
csak az éhség, csak a nincs,
hallgatnám, ahogy az ő jó szíve dobog.

Ringasd őt, Univerzum.
Dúdoljanak neki a csillagok.
Takarója legyen a kozmosz zümmögése,
suttogó fényekkel érintem, mintha látnám:
békén ringó álmok mozdulnak kedvesen
szép lélegzetére.