Németh László: Móricz Zsigmond szerkesztő úr

Móricz Zsigmond halálának huszonötödik évfordulóján a Rádió engem is felszólított valami megemlékezésre. Újat természetesen nem adhattam, de hozzájárultam, hogy Móricz-könyvecském egyik fejezetét magnóra mondjam. Az elsőt választották, amelyben Egymás felé címen közeledésünk történetét beszélem el. Néhány nappal az előadás elhangzása után Móricz Virágtól kaptam meleg, dicsérő levelet. Az évfordulói írások közül az enyém az egyetlen, amely a rokonokban nem keltett ellenmondást – derűje sehol sem bántó, az apja is mosolygott volna: hát én meg ilyen novella vagyok? Azt észre sem vette Virág, hogy ez a megdicsért, alkalminak hitt írás huszonöt éve készült, fájdalom és emlék friss melegében, tán nem is ismerte a könyvet, vagy annyira más szemmel olvasta, hogy most újnak vélte. A tévedésből lett egy kis haszon is: jutalmul megküldte új könyvét, a Móricz Zsigmond szerkesztő úr-at, amelyben a Móricz Nyugat-szerkesztőségére vonatkozó írásokat gyűjtötte össze, kommentálta a maga emlékeivel.

    Öregedő íróval többször megtörténik, hogy azzal, aminek maga is részese vagy legalább tanúja volt, mint irodalomtörténettel kerül szembe. Az ilyen találkozás többnyire lehangoló; az embernek még kiigazítani sincs kedve, olyan orvosolhatatlan optikával néz rá az ismerős kép. A Móricz Zsigmond szerkesztő úr nem okoz ekkora csalódást, sőt igen termékenyen egészíti ki, amit a kettős szerkesztőségről, sőt magáról Móricz Zsigmondról tudtam. Pedig rám nézve is sorsdöntő volt az a három év, de tán épp azért, mint a maga megbokrosodott lovát fékező lovas, csak összefüggéstelen képewt kaptam oldalt sandításaimban, a mellettem nyergelőkről. Osvát Ernő halálát, mely Móricz előtt a szerkesztői pályát megnyitotta, egy beszélgetés rögzíti az emlékezetemben: mialatt a lánya holtteste fölött a halálra készült, mi (mint ezt másnap megdöbbenve állapítottam meg) Babitséknál egy őszi délután őt, mint szerkesztőt kritizáltuk. Arról, hogy az új Nyugat-ba – a Babits Mihály parcellájába – én is adtam valamit, homályos emlékem van: most látom, hogy a nevezetes József Attila-cikk is köztük volt, melyet később többet emlegettek, mint egész kritikai munkásságom együttvéve. Karácsony után, már tüdőbajom ürügyén, Olaszországba utaztunk. Visszajövet Bécsben ért a Baumgarten-díj híre. S abban a három hónapban, melyet Virág a szerkesztő reménykorának nevez, a kislányom hathetes haldoklását figyeltem, majd friss érzékenységem a Baumgarten-díj miatt rám szakadt támadásokat kapta, melynek a díj visszaadásával vetettem véget. Babitscsal szemben is volt elégedetlenség bennem, mert a Nyugat helyett a bevált Napkelet-be helyeztem át súlypontom, s írtam egy éven át a külföld íróit bemutató Kritikai Napló-t. Mialatt Móricz szerkesztő úr a kiadóhivatalt veszi át, és első rohamát kapja, én a Gyászon dolgozhattam. A nagy életre-támasztó kísérlet, a Nagy Endre vezette Nyugat Barátok Köre két délután emlékével maradt meg az emlékezetemben. Az egyiken az Új enciklopédia című írásom olvastam fel, melynek egyetlen visszhangja akkoriban Kodolányi támadása volt, aki, már nem tudom, miért, Feuerbachot kérte számon rajtam s a jelenlevő Babitson; a másikon Kassák támadott meg a regényéről írt kritika miatt. 1931 tavaszán-nyarán jelent meg a Nyugat-ban az új nemzedékről szóló tanulmánysorozatom, melyet Babits a derekán lefújt. Ezt érik Hevesi, Féja támadásai; a Móricznak írt őszi levél, melyet a Virág könyve közöl, teljesen elmerült az egyéb reményekben és kétségbeesésekben. A Nyugat huszonöt éves jubileuma, mely a lapnak anyagi és erkölcsi bukás, nekem a nemzedék együttes bemutatkozása, a felém áramló szimpátia révén az öröm közjátéka lett, ebben a nehéz esztendőben, melyben először jöttem rá, hogy a magyar irodalomban nincs keresnivalóm. Móricz íratott velem a fiatal prózaíró antológiájába, mely az ő szerkesztésében jelent meg, s oly súlyos deficittel járt. Én ezt a cikket is akkori örömömnek, a nemzedék-összeverődés látványának szántam. Babits azonban megrótt érte. Ez az első írásod, amellyel ne mértek egyet – ezeknek a Móricz-epigonoknak ostor kell. A Nyugat-jubileumot is, emlékeszem, szegény Gellért Oszkárnak hogy kellett méricskélnie, ki hol üljön, s mit vezessen be, hogy a libikóka a két szerkesztő között egységben álljon. Különben épp ennek az emléknek köszönhetem a legsúlyosabb sértést, amit pályámon becsült helyről kaptam. 1932 tavaszán végeztem írói pályámmal, magamnak írtam, mint ilyenkor többnyire, boldog voltam; ekkor jelent meg Gulyás Pál visszaszólító tanulmánya, s született meg levelezésünkből a Tanú gondolata, amelyet a fuldokló Móricz is említ a Kecskeméti Nyomda ajánlatával kapcsolatban – azt is ez a Tóth László adja ki. Móricz szerkesztőségének utolsó fél éve a Tanú első három számával, az esszéírói gőz fénykorával esik egybe. Ez a mámor engedett meg egy célzást Arisztophanész-tanulmányomban: Aiszkhülosz s Euripidész úgy versenyeznek az első helyért, mint Babits és Móricz a Nyugat huszonöt éves ünnepélyén. Erre mondta Babits az eltiprás szándékával írt kritikájában, hogy folyóiratomnak cselédszobaszaga van.

    A volt munkatársnak, ennyiből is kitetszik, nem sok jó emléke van a kettős szerkesztés korszakáról. A Napkelet-ben, akármilyen távol állt tőlem a szerkesztője, jobb otthont, képességeim kibontakoztatására alkalmasabb teret találhattam. Móricz vállalkozása, mert hisz elsősorban az ő vállalkozása volt az új Nyugat, ennek ellenére mégiscsak nagy lépés volt: az a fölszabadulás a magyar irodalom történetében, amely a harmincas-negyvenes évek gazdag, közszellemteremtő irodalmának a föltétele volt, itt kezdődött az ő igazgatásával, vergődésével, toborzó munkájával.

    A régi Nyugat-nak, mint az a húszévi évfordulóra megírtam, volt egy írói s egy szervező, impresszárió-rétege, s a kettőt nem ugyanaz az ösztön, kollektív indulat irányította, s az egyik akadályává vált annak, hogy a művekben elkészült gyógy- és serkentőszerek a nemzet vérkeringésébe eljussanak. Az előfizetők megmozgatása persze nehezebben ment, mint a régi források bedugítása, s az új Nyugat-nak, mint minden hasonló vállalkozásnak, két fronton kellet küzdenie, de Móricz zászlóbontása, országjáró útjai, az erkölcsi siker, amellyel jártak: mégiscsak azt jelentette, hogy a magyar író gyámok, tolmácsok, félremagyarázók nélkül akar természetes közönségével találkozni. Móricz Virág könyvének érdeme, hogy betekintést enged apja szerkesztői programjába. S az a népi irodalom közegén át egészen másnak fest, mint az Osvát-hagyományok s a Babits-igények felől nézve, amely a szószék méltóságát féltette az életet templomba citáló prédikátoroktól. Móricz nemcsak ifjúságában volt az ország első falukutató őse, azóta is forgatta, járta az országot, s nem könyv és elmélet, hanem tapasztalat és élmény adta föl neki a problémáit. Az egyetlen papírlapon összeírt folyóirattémákban ott van szinten minden, amit a szociográfiai írók felvetettek. „Egyke… Elektrifikáció… Amerikai kivándorlás… A magyar gyümölcs… A tiszazugiak… A szik újra terem… A nemesített búza… A parlament alkonya… Az autodidaktáké a jövő… Történelmi revízió… A magyar őrkor…” stb. Ezeknek a problémáknak akart ő az Osvát Nyugat-ából folyóiratot csinálni, ezekhez Babits és a Baumgarten-díj varázslatában egyfelé tekintő fiatal írók közt írót találni.

    Az ember hajlandó volna azt gondolni, hogy Móricz Zsigmond programja korán jött, hogy csak a népmozgalom korában ért meg a közvélemény rá, ezért maradt mesebeli szám a kétezer előfizető, az Osváttól átvett megháromszorozása. De ha a Nyugat apályt talált is, rábocsátotta a dagályra is a szerkesztői hajóját tíz év múlva, mint a Kelet Népe szerkesztője, s azokban az években, amelyekben Püski Sándor megsokszorozta a fogékony magyar olvasók számát, a Kelet Népe megint csak a szerkesztő végső erőfeszítésével, ingyen munkatárssal vergődött el, nem is három évet. A vállalkozás még hősibb volt, írói szempontból még termékenyebb, de az anyagi kudarc is súlyosabb. Az okot a lap túlméretezett terhei s előfizetési ára, a sokféle irigység, ellenérzés mellett Móricz üzletemberi hozzáállásában keresném. Inkább van képességem az üzletre, mint a filozófiára, jegyzi fel az újdonsült szerkesztő. Írók jönnek össze néha, s a vitáikat elméleti kérdésekről úgy hallgatom, mint egy üzletember. Hadd vitatkozzanak, nekem dolgoznak. De tán épp az üzletemberben, az üzletemberségről alkotott fogalmaiban volt a hiba. Van egy magyar pszeudorealista típus, amelyik azt gondolja: ha boldogulni akarok, alkalmazkodnom kell a környező világhoz, kitanulnom a fogásait. S elemzi, tanulja, hirdeti másoknak is. Ilyen pszeudorealista volt a keserű, doktrinér Szabó Lőrinc, s üzleti dolgokban ilyen Móricz Zsigmond, csak ő sokkal temperamentumosabb, naivabb. Akiben ösztön volt, a gyermekkortól szerzett tapasztalat, amit ők eltanulni, utánozni akartak, előbb mosolygott, mint ők megszólaltak – s nemcsak ők, az is, akiben humor volt. Móricz Zsigmondnak már az ötletgazdagsága is gyanús volt, a sokféle, amit a lap fellendítésére kitalált. Némelyik meg – például a nagy verbuválás, melyben a tőkések, püspökök, kiadók is bennfoglaltattak – határozottan veszedelmes; nemzeti koncentráció hirdetésétől nemcsak a Bíró Lajosok bokrosodtak meg, de a felvidéki Sarlós-ifjak is. Folyóiratot csak úgy volt értelme akkoriban indítani, ahogy én indítottam a Tanú-t, végső elszánásból, a kimondható és kimondhatatlan iránti felelősségből. Móricz maga sorolja föl többször is indítékait. A humanisztikus indulat, mint a Nyugat s a belőle élő Gellért család megmentése, a magyar irodalom megmozgatása mellett azonban ott volt az üzletemberi önbizalom is, hogy ő, akinek a színdarabját a Légy jó mindhalálig-ot ezrek nézték meg akkoriban, jövedelmező vállalkozást csinál a Nyugat-ból. A húszezer pengő, amivel Gellért kecsegteti, Simonyi Mária bíztatására, olyasféle szerepet játszott ebben a lapindításban, mint az ötvenezer rubeles költekezés Puskinéban. – „Nálam minden az írásfeladat – íja egy reggelen, amelyen a magányosság rémületével ébredt. – S számomra minden és mindenki írásanyag. Csak addig érdekel, amíg figyelem, aztán utálom. Az írás kedvéért képes vagyok kedvesnek, szépnek, vidámnak látni az embereket – ha már nem bírok dolgozni, otthagyom, s unom. Nemcsak közönyös vagyok, terhemre vannak.” Itt a magyarázata annak, amit olyan jellemzőnek éreztem rá, a világnak mosolygó patriarcha-maszk s a komor ukrán arc, amely felhőátvonulásával kikomorul belőle.

    De Móricz Virág könyvében tán nem az a legértékesebb, amit a szerkesztőségről meghallunk, még az sem, amit ott, ahol a naplók nem segítik, a két feleség, Janka és Simonyi Mária s a harmadik, a homályból nemrég előkerült Magos Olga szerepéről, viszonyáról elmond (ezt más forrásokból s magukból a művekből úgyis ismerem), hanem a bepillantás, amit ennek a lángésznek – nem is a műhelyébe, de szinte az agyába nyerünk. A könyv egy kincsre hívja fel a figyelmet: Móricz Zsigmond naplóira. Az számomra is meglepő, hogy ilyen vad naplóvezető volt – amit én legkétségbeesettebb éveimben is csak harminc-negyvenszer tettem meg, amikor azzal egy drámát lehetett megspórolnom, őneki szinte naponta jött, nemcsak dühe és öröme, de elraktározandó ábrázolnivalója, amit az írógépbe beleverjen vagy belekopogtasson. Aki kételkedik benne, amit én már eleinte éreztem, hogy ő az egyetlen lángész, akivel dolgom volt (tán még Szabó Lőrincben voltak így benne a lángelmei sajátságok), az a Móricz Virág könyvéből beláthatja. A lángész a feladathoz szükséges képességeken kívül emberfeletti energia, melyet akarva vagy akaratlan egy célra tud, kénytelen összpontosítani. Az energia tömegéről képet ad ez a három év, amelyben a Nyugat szerkesztője a lap fenntartásával járó gondokon, utakon, tanácskozásokon kívül most a maga s felesége ínségére jutott családja, a hozzáragadt vagy húsz-harminc ember életét kénytelen figyelni – hogy milyen aprólékossággal, a Virághoz írt leveleiből látjuk; írja a kiadónak tárcáit, s közben könyvtárnyi művet is kisajtol magából. Ez az az idő, amikor színésznő felesége s regényei megcsappant kelendősége a színház felé fordítja érdeklődését, reményét: 34-ben öt színdarabot ír, a szerkesztőség alatt készül a Magyar Elektra, a Szépasszony kocsisa. Kerek Ferkó átírásán s számításaiban megcsalódva, e vergődés második felében írja, A nagy fejedelmet, a Forr a bor-t, s az Erdély után a másik legtöbbre becsült művét, A boldog ember-t, a Nyugat-beli tanulmányok gépelt halmáról nem beszélve. A szenvedély, ami ezt az energiát a testéből-agyából kiszívja, az írás kényszere. Azt mondhatnánk, még a jóságát is ez veszi bérbe. „Mert én magam nem fuldoklok, aki fuldoklik, mindenki rám tapad” – panaszkodik. De az, hogy a pénzszerző nem tudja levakarni őket, az író köré egész seregeket állít modellekből. Egy vízvezetéket épít Leányfalun, amelynél Károly, az öccse s egy napszámos van mellette. Ennek a napszámosnak a szájából folyik a tolla alá A boldog ember. Móricz Virág szépen mutatja ki, hogy a Rokonok-ban, de még A nagy fejedelem-ben is mennyit köszönhet a szerkesztőségnek. Azt, hogy Bethlen Gábor két asszony közti vergődése a Móricz regénye, eddig is tudtuk, de hogy a Nyugat-szerkesztő üzletemberi bölcsességéből finomabb csatornákon mennyi szívódott fel Bethlen Gábor országsáfári bölcsességébe, az itt derül ki.

    Móricz Virágnak magának is el kellett érni a szerkesztő Móricz életkorába, hogy ezt a prométheuszi összekapaszkodást, életet-faló markolást s ezt az írással szerzett diadalérzetet ennyire megértse. Könyvének azonban van még egy érdeme a szememben: közreadott a könyvében olyan mondatokat, amelyeket nem ismertem, de nagyon jellemzőek. Például apja véleményét a Nyugat-ról: „Sose gondoltam rá, hogy a Nyugat szerkesztője legyek, de különösen azért nem, mert egészen másképp gondolkozom a magyar sorsról és a magyar kultúráról, mint Ignotus, Osvát és Fenyő. A Nyugat-ot még olvasni sem tudtam húsz éven át.” Osvát közölte őt, mert az irodalmiság lefegyverezte. „Egy írásom volt összesen, amit visszaadott azzal, hogy ezt a közönsége nem értené meg; ez egy vezércikk volt a magyar faj tragikus sorsáról. Különben eltűrte a nemzeti tartalmat az irodalmi forma miatt. Úgy is tekintettem, ahogy az idegen kritikát, a külföldit.” Aki ennek a két lehetőségnek a folytatásaként olvassa, amit itt Ignotusról, Molnár Ferencről, sőt a felhasznált Nagy Endréről (kabarégiccsek szerzője) talál a naplókban, az láthatja, hogy Móricz nem ment addig hangoskodásban, hogy ne is gondolja, amiről nem beszélt. Két bejegyzését nem állhatom meg (annyira elevenbe vág), hogy ide ne jegyezzem. Az egyik a XX. századi magyar dráma elnyomásán háborog; a másik, irodalmunk külföldi visszhangján: „…nem járja, hogy (külföldön) csak egypár olyan írónak jut hír, akinek alig van köze a magyar irodalomhoz, és sikerük nem dicsőség a magyarságnak”. S mindjárt a magyarázat: „Az irodalom mindig csak a nemzeté… Míg a másik, az élvezőké egy homogén réteget talál.”