Márai Sándor: Móricz Zsigmond: Rokonok

A nyomorúságban összemosódó magyar történelmi osztályok regényét írta meg Móricz Zsigmond a Rokonokban; s rögtön megmondom, hogy a Tündérkert mellett hosszú ideje ez az első könyve, amely mégis leragadott. Mégis elragadott, mert Móricz sokat ír, könnyű kézzel, válogatás nélkül kap sokfelé s mindig nagy mesterségbeli készséggel, de nem ritkán igen olcsó anyagot munkál meg. Szerencsétlen magyar viszonyaink, melyek az írót irodalmi zsellérmunkára szorítják, magyarázat erre, de persze nem mentség. Ezt az új könyvet is, mint a Forró mezőket, Móricz zsenijének előlegezett bizalommal, de éppen a Forró mezőkön okulva, mely Móricz egyik legolcsóbb és elnagyoltabb műve, tartózkodással kezdtem olvasni. Néhány oldal után már elragadott. A Rokonokban az író megint legjobb képességeit mutatja. Biztosan, teli tüdőből, jókedvűen, kissé komisz, fölényes beavatottsággal, széles és szívélyesen ad elő, az olvasó szinte nekikönyökölve hallgatja, nem tud betelni vele. No még, Zsiga bá’!… Mi történt később? Mi lett a sertéshizlalóval? Igen, ez így van, szó szerint. Ilyenek vagyunk, magyarok vagyunk, így élünk itt a keleti határon, tisztességes, jó szándékú emberek vagyunk, csak nagyon koldusok – s ez igen, ilyen a család, ez a farkasdüh, mellyel a család egymást eszi, ilyen ez a furcsa „magyar panama’, amely nem is egyéb, csak a család előjoga az országban államérdek, országérdek előtt. Mind rendes, tisztességes emberek ezek a vidéki, városi, megyei urak, csak a család ne lógna a nyakukon, az a nagy magyar atyafiság, amely mind éhes, mind ellátatlan, egyre inkább az, s hát persze hogy mind élni akar! Aki élni akar, annak igaza van. Móricz két kézzel markol az anyagba, a lateinerségbe, ügynökösködésbe, politikába kallódó vidéki magyar úri osztály életébe, melynek hangját, szavát, szerkezetét s gondolkozásmódját talán jobban ismeri, mint a parasztét. Mit lehet tenni, rokonok! – ez a könyv rezignált igazsága. Ahogy a városi főügyészségbe intrikából belecsöppent kishivatalnok nem bír emberi egyensúlyt tartani a helyi hatalmak, érdekkörök, atyafiságok előtt, ahogy belebukik az első panamába, amelybe pányván húzzák bele éppen azok, akik belebuktatják, s ahogy jellem tud maradni a bukásban, mert levonja következményeit: ennyi a regény. Az anyag nem éppen ú, de reménytelenül aktuális, s az író kegyelten erővel markolja meg. A kispolgári asszony, aki igazi családfenntartó a férfi helyett is, Móricz örök figurája, akit élesen, de megértéssel állít elénk újra meg újra: az úrhatnám magyar középosztálybeli férfi, akit szeretettel szipolyoz a család, aki fészkelődve huzakodik a házasság guzsalyában, s akit a szenvedély nem tud kiemelni a család kötelékéből, szinte már túlságosan is kidolgozott, örök szereplője a Móricz-regénynek; aki és ami ez emberpár körül felvonul, az Móricz lelkiismeretes gyűjtése, s az olvasó elégedetten kiált fel: ilyen az élet.

    Bizonyos, hogy ilyen az élet; de beérheti-e ennyivel az irodalom? Móricz művészete beéri a „valóság ábrázolásával”; az „álom” a másik dimenzió számára idegen terület. Ez az író mindig úgy hatott reám, mint természeti tünemény az irodalomban. Mint a meleg víz a földből, árad belőle a mondanivaló; s ha az egészet nézem, nagy, együttes munkáját, tiszteletteljes elfogódottságot érzek ez áradás előtt. Jelenségnek a legnagyobbak közül való az irodalomban; írónak szerény, gyakran megbízhatatlan s csalódást kelt, mint a Krőzus, aki spórol az arannyal s ezüstpénzt osztogat, holott nincs is odahaza egyebe, csak aranya. Termésének rendkívüli bősége is gyakran kelti azt a benyomást, mintha az író ilyen emberfeletti munkával akarna kitérni a feladat elől. Kíséreljük meg Móricz legsikerültebb regényének legpompásabb oldalát lefordítani bármely idegen nyelvre: egyszerre hiányzik valami, az olvasó fülel, nélkülöz valamit, ami pedig a magyar szöveg olvasása közben alig hiányzott. A dallamot hallod a fordításból is, da a szöveg gyakran elsutul, üteme romlik. S nem a „magyar nyelv varázsa”, ami a fordításban odavész, nem; a norvég nyelvnek is van varázsa, de ha elolvastad Hamsun regényét magyar fordításban, maradéktalanul megkapod a regény anyagát s az író hangját. Ami „odavész”, az eredetiben is hiányzott Móriczból: az írás belső, realitásból irodalmat varázsló, spirituális kompozíciója. Az írás nem csak józan ész és tehetség, még csak nem is elsőrendűen erkölcsi cselekedet; ezeknek a feltételeknek Móricz nagy oeuvre-js kiválóan megfelel. Az írás nem csak komponálás és technika; Móricz gyengén komponál, de nagy technikus. Az írás mindenekfelett szellemi magatartás és állásfoglalás; ezt a valamit nélkülözi például az idegen olvasó Móricz műveiben. Hogy milyen nagyszerű író, éppen az bizonyítja, hogy eredetiben gyakran sikerül elfojtani olvasóiban ezt a hiányérzetet; nyelvének ereje, szinte nyelvjárásszerű meghittsége, mely persze csak az övé, maradéktalanul elbűvöli az olvasót, aki kezdetben gyanakodva, később megejtve és legyőzve adja át magát e megvesztegető svádának. Mikor Móriczot olvasom, gyakran úgy érzem, hogy ma jó napot csapok magamnak. Móricz rábeszélő író; rábeszéli az ellenkező olvasót is arra, amit mond, lehetetlen nem odafigyelni. Gyakran érdemes is; mindig élvezet. Oly sok már ez is; s ha ő beéri ezzel, nekünk is bele kell törődnünk.    

    Újság, 1933. március 17.