Lenkei Henrik: A javíthatatlan, Az én temetőm, Krisztus és Júdás, Magyarjárás, Villon úr

Lenkei Henrik:

A javíthatatlan

Hogy Ariosto már öt éve
Járt Pádova egyetemére
S tanult jogot,
A mint jogász szokott,
Kivált ha száz vers motoszkál fejébe –
Az apja, Ferrarának főbírája,
Ad audiendum verbum megcitálta
S így ripakodott elfajult fiára:

«Felháborodva veszem észre régen,
Hiába minden serkentő beszédem,
Nem fog rajtad igaz atyai szóm
Én megtévedt botor Lodovikóm!
Úgy hallom Geszták, Pandekták helyett
Kedved csupán poétákban leled,
S nem hasznos vizsgatárgyakat magolsz
De ostoba verslábat szótagolsz!
Nem tudósokkal állsz komoly vitába,
De firkászokkal léhán prézsmitálva!
Csak nem hiszed, szívem örömre kel,
Ha hallgatom mit ajkad énekel:
Pazar szépségét az új kikeletnek,
Tündéri báját csélcsap kedvesednek,
Mit annyian s már régen teelőtted
Sokkal különb, jelesb versekbe szőttek!
De még, tegyük fel, hogy újféle lantod,
És mondókádat szebben danolandod, –
Mit nyersz vele? Nyomor lesz pályabéred,
Dicsőség napját soha el nem éred,
Mecénást hajszolsz, henye tapsra lessz,
Igaz rajongó hasztalan keressz,
S legjobb esetben – Dante rátanít –
Késő babér díszíti hamvaid! – –
Ellenben, ha a kutyabőr kezedbe,
Passzust szereztél minden élvezetre,
Beszélhetsz bárminő együgyűséget,
Prófétának tekint mindenki téged
Kivált, ha arcod mély ráncokba róva,
És sok görög szót keversz dikciódba.
Lehetsz úr, gazdag, a nagyok barátja,
Belényúlhatsz hazád kormányzatába,
Vidáman éltél, dalják őse lettél,
Jutalom, áldás vár rád mindeneknél! – –
Ugy-é, hogy a cél százszor érdemesb,
Mint az, mit ifjú vágy elédbe fest?
Nem válaszolsz? A nyelved megmeredve?
Bizonnyal elszállt lelked léha kedve!
Beláttad, hogy tapasztalt hű atyád
Mást nem kíván, csak gyermek javát!»

E szókkal elment az öreg nyugodtan,
Delinkvensét magában hagyva ottan,
Azaz soká nem maradt egyedül,
Mert öccse bújt ki a függöny mögül,
És valami elfojtott bánatába
Zokogva dőlt Lodovikó nyakába.
«No Gabriello!» kérdi ez vígan,
«Hát hallgatóztál te haszontalan?
De mért nyivákolsz oly bambán fülembe,
És mért meredsz rám olyan bús-esengve?»

«Azon búsulok», a fiú gagyog
«Hogy a versírást most abban hagyod,
Nem lész poéta, híres, büszke, bátor,
De embernyúzó kapzsi, csúf prókátor!»
«Én, én prókátor?» a költő felel
«Én, én lennék múzsámhoz hűtelen?
Sőt az a kéz, mely tőle messze űz,
Vele annál hívebben összefűz!
Nincs az a kincs, kísértés, hatalom,
Miért cserébe adnám lángdalom,
Az alkotásnak édes gyönyörét,
A képzeletnek csodatükörét,
A szárnyat, mely magasba fölragad,
Hol nevetem a földi csábokat!» –

«De» szól az öcs buzogva és szorongva
«Ha ily szilárdan állsz meg szándékodba,
Mért nem vallottad azt ki az öregnek?
Szavad hevén fagya bizton fölenged!»

S Lodovikó suttog rejtelmesen:
«Ki kellett volna szívem öntenem!
Igaz! De mikor prédikálni hallám,
S szemem figyelve nyugodott alakján,
Eszem azon járt: Mily jó jelenet!
Mi fényesen lecsepül engemet!
S csak arra volt lelkemnek szörnyű gondja;
Hogy illesszem készülő darabomba!»

Lenkei Henrik:

Az én temetőm

ARISZTIDESZ

Száműztek igaz voltomért –
Nyugasztaló tudat kísért:
Az Igazságnak máris hódol,
Ki retteg az őszinte szótól.

OVIDIUSZ

Rózsafa voltam tengerparton…
Öröme egy, hogy bimbót hajtson,
S mert gyökerére nem volt gondja,
Mostoha hullám elsodorta.

LUKIÁNOSZ

A vénhedt pogány világnak
Voltál őszi, gúnyoló szele,
Mely a korhadt lombot verte le –
De tavasz fakadt utánad!

SZENT JEROMOS

Mert megrontá az élet forgatagja,
Kivittem nyájam a zord sivatagba –
Hol mindent vesztett, újból rátalála
Legfőbb kincsére: önmaga-magára.

GUTENBERG

Fakatonákból állt ármádiád –
S meghódolt nékik az egész világ!

KÖNYVES KÁLMÁN

Hajnalt hirdettél a magasba
Sötét idők merész kakasa! –
A rémek vissza-visszajárnak,
De haj! nem halljuk harsonádat.

BERQUEN

Ki gyémántot először úgy csiszolt,
Hogy fényiből új szépséget csiholt,
Ugyanoly pálmát érdemel,
Mint ki új igazságra lel.

LEONARDO DA VINCI

Tudás, művészet zárja, titka
A te lelkednek tárva nyitva –
Varázsló pálcád egyet int,
S ég-föld szolgál kedved szerint!

RAFAEL

Hány tűzijáték szállt egekbe
Kérkedve, zúgva, sisteregve,
Legyűrni az estcsillagot –
Mind szertefoszlott, mint a pára,
Füst, por, hamu maradt utána –
Az estcsillag most is ragyog.

ZRÍNYI A KÖLTŐ

A jónak, szépnek voltam harcosa,
De jósors nem mosolygott rám soha.
Süket füleknek zengett hősdalom,
Szablyám kettétört álnok szirtfalon.

FRANKLIN BENJAMIN

Nem égett benned szenvedély,
Álmoknak tért nem engedél,
Te, az első igazi polgár,
A józanság zsenije voltál.

BACH SEBESTYÉN

Titánkodó művész, poéta!
A nyárspolgári szürke élet
Igazi mester szellemének
Nem szegte szárnyát! Itt a példa!

DE LA ROCHEFOUCAULD

Felemelem a salakot
S belőle gemmát faragok.

VOLTAIRE

Állott magán egy régi vár,
Belül dohos, kívül sivár,
Ijesztett, sarcolt minden embert,
De hozzányúlni senki sem mert –
Üszkömmel én felperzselém,
S most rét, mező virul helyén!

MARTINOVITH

Reményem szebb világba vitt el,
Álmodtam büszke vággyal, hittel,
S mit társaim nem adhatának –
Bakó megszeré jobb hazámat.

KAZINCZY

Dermesztő téli éjszakának
Te voltál hívogató tűzhelye –
Körülted nóta, mese támadt
S a szív tettvággyal, hittel lőn tele.

KÖLCSEY

Zengtem népem Hymnusát,
Megálltam sok tolltusát,
Védtem a Jót, az Igazt,
Kigyomláltam here gazt –
S itt fekszem mint annyi száz:
Vanitatum vanitas.

VÖRÖSMARTY

Lant, dob, tárogató, hegedű csendült ki dalodból –
Mily csodahangverseny! Mennyi aranyragyogás!
Ezt a dicső kincsünk engednők kapzsi bitornak?
Nem! Soha! – szózatodon küzdeni, győzni megyünk!

KATONA JÓZSEF

Vándorkő voltam ingoványon,
Mind elkerülte zord magányom,
De kivirult az ingovány,
S most jő csodálni valahány!

DICKENS

Golfáramként járod keresztül
Az emberiség tengerét,
Hol megjelensz selymesb a rét,
S vadonság virulásra pezsdül.

HUGÓ VICTOR

Buja őserdő a költészeted:
Támolygunk benne mint a részegek,
De felüdít, mely frissen átomolja,
Világszánalmad bugyogó folyója.

EÖTVÖS JÓZSEF

Költők közt ritka sors kegyence!
Neked megadta a Szerencse,
Hogy enkezeddel tettre váltád
Nagy szíved minden fényes álmát!

DEÁK FERENC

Kora hőség kész veszély.
Akár késő téli szél:
Mértékletes enyhe nap,
Min vetésünk magra kap!

MILLET

Jó földanyánk kinek adnál örök enyhet,
Ha öledben leghűbb fiad nem pihenhet!

WAGNER RIKÁRD

Békóiból a dalt felszabadítottad,
Új lehetőségek kapuját nyitottad –
Áhítozó lelkünk most ujjongva törhet
Végtelenségébe csodás gyönyöröknek.

BAUDELAIRE

Hogy Istent s földi rendet káromoltam,
Ezért örömmel égek a pokolban,
S dicsfényül hordom a filiszterátkot –
Egy van, magamnak mit meg nem bocsátok:
A majmok sergét, mely nyomomba lép,
Mint magvető után a varjúnép.

VERLAINE

Gyönyört, mi kézzelfogható,
Élesszavú, kápráztató –
Most körülzsongja fekhelyem
Lágy nesz, hűs árny, halk sejtelem.

KEMÉNY ZSIGMOND

Mikor születtél, a bölcsődbe tették
Ajándékuk: az Ítélőtehetség,
A Zordon Erkölcs, a szigorú Jellem –
A Báj tündére is odasiet,
De a komor arcoktól megijed,
S virágival enyhébb vidékre lebben.

LASSALLE

Szabad levegő, hév napverő
Miért csak a rózsát, liljomot érje?
Ti pincevirágok elő, elő!
Nyíljon belőletek új erő
A kert díszére, az Úr örömére!

JÓKAI

Kút, cső, csatorna
Könnye dűlhet romba,
Forrás, tó, patak
Gyakran kiapad –
Pezsgő tengerhabokon
Üdülünk mindenkoron!

Lenkei Henrik:

Krisztus és Júdás

Hogy negyedízben Jézus visszatére
A városból az olajfák hegyére,
– Követte őt a tizenkét tanítvány,
Szívüket buzgón szavaira nyitván –
Nemes arcára bú ült hirtelen,
S testét megrázta lázas gyötrelem.

S kérdé Simon: «Mester, mi a bajod,
Melledbe milyen fájdalom sajog?»
S kérdé Tamás: «Miért borús szemed,
Derült sugarát mily köd lepte meg?»
S kérdé Jakab: «Mi bánat súlya rajtad,
Hogy néma lett előbb beszédes ajkad?» –
De Jézus nem szólt s tántorogva lép be
A Getsemáni csendes ligetbe.

Nem merte őt kísérni tizenegy,
De vakmerőn Júdás utánamegy,
S kínos-keserves töprengésiből
Nem restelli e szókkal verni föl:
«Mester! Tudom, leledre hogy mi rontott,
Mely tépve mardos, ismerem a gondot,
S látom, ki az, kinek karmán szorongva,
Véres verejték gyöngyös homlokodra –
Hálóba a vad Kétség kerített,
Ő fojtogatja csüggeteg hited.
Azon vergődöl: helyes-é utad,
Méltó-e a cél, mit igéd mutat,
Nem hiú légvár-e, mit hirdetél,
Kikél-e a mag, melyet elvetél! – –

Haj! én is, én is váltig tépelődtem,
Egy új világnak képe állt előttem,
Tégláit a te drága szavad adta,
A te nagy eszméd volt dicső alapja…

Láttam fölkelni a tengernyi népet. – –
Leoldva róluk a rabkötelékek,
Nincs közte úr, se büszke, se szegény,
Mind egyenlő, ki él e föld rögén.
S kinek osztálya balsors átka lett,
Enyhíti búját a könyörület,
S kit izzó vére bűnbe, bajba vitt,
Az irgalom hegeszti sebeit.

Ó mily mesés, paradicsomi élet!
Beteljesül az ősi jósígéret:
A sok, sok ember messze föld határán,
Csak legelészik, mint a kába bárány,
S tengődik békén, bizton, boldogan
A vágytalanság szák karámiban! –

És vége az erőnek, öntudatnak,
Csillagverő, teremtő akaratnak!
Eláll a verseny! A harc megszegik!
Győzelmi mámor senkit sem hevít!
Dicsőség, pompa, nagyság, hőshalál –
Mind szürke vázzá, üres árnyra vál!

Ó mily sivárság! Milyen borzaom!
Kétségbeejt, ha végig gondolom!
Így csenevésszen el dicső nemünk,
Ezért a célért kelljen küzdenünk!
Ezért gyötrődjünk nyomdokid követve,
Mindent, mi bátor, lelkünkből kivetve,
Ezért legyünk már ifjan öregek,
S pipogya bábok bajnokok helyett!

Nem! Elhagyom már a jövő e képit –
Más, más világ, mit lelkem épít!

Hatalmas, órjás egy birodalom,
Rendíthetetlen minden oldalon!
Nem mint Rómáé, vénhedt, roskatag,
De hol virulva munkál mind a tag.

Te voltál annak szíve, én feje,
Mindegyikünknek más a fegyvere!
Mi nálad a szó – nálam az a tett!
Mi nálam ész – az nálad szeretet!
Köréd gyülekszik gyermek, asszony, agg, –
Körém az égostromló férfiak.
Tiéd az ábránd, a jaj-sóhajok –
Enyém a rend, az igazság, a jog!
Te megtanítsz örömmel sírba térni –
Én, hogy ha kell vidám bölcsességben élni!
És létrejönne egy dicsőbb világ:
A népeket boldogság hatja át,
S míg szerteválva sivatagba érünk-
Eggyéolvadva isteni a bérünk!
Jöjj mesterem! Tegyük kezünket össze!
Nem lesz idő, hogy láncunk szétrepessze!»

S átszellemülve szól a Názáreti:
«Beszédeid a Sátánnak beszédi!
Mely percre megszállt, eloszolt a kétely, –
Te sem veszed már a lelkem hitét el!
De még bízóbban megyek utamon,
Hogy a te szavad kellett hallanom!
Mert mintahogy az éjjel napot űz,
Nem egyesülhet a víz és a tűz,
A hogy a tél nem érti a tavaszt –
Egymást kerüli Gyönyör és Malaszt!

Az bármi gőgös, mindig sárban áll
Ez bármi gyönge, mindig égbe száll!
Az tengerkéj közt üdvöt sohsem érez –
Ez tenger kín közt megtér Istenéhez!
S ám tudd meg Júdás! Az feladatom,
Melyért örömest életem adom:
Hogy a szegény, nyomorú millióknak
Részül szerezzem a mennyei jókat,
S készítsem Isten ragyogó vetését –
Az emberek újjászületését!»

Dicsfényövezve Jézus távozott…
Júdás soká zord daccal álla ott,
S mire az éj Kedron völgyébe ért,
Iskariót feladta Mesterét!

Lenkei Henrik:

Magyarjárás

a vezérek korából

Hajrá! Előre gyors lovunk!
Tovább napot már nem lopunk!
Heverni jó a puha gye3p,
De harcra kelni édesebb!
Hegyen-síkon, erdőn-mezőn
Végig száguldunk vakmerőn,
Jaj annak, ki utunkba áll:
A vége rabszíj vagy halál!

Szántás-vetés nem kenyerünk,
Lassú munkát nem kedvelünk,
Fáradjon a bús szolgahad,
Azért ki úr, mindig arat!

Berengár hej! Hej! Madarász!
Kardunk tüzén kivert a láz!
Hiába hetvenkedtetek:
Meglazsnakoltunk bennetek!

Hordhatsz vitéz kemény vasat:
Bárdunk ütésin meghasad!
Futhatsz vitéz mint könnyű szél:
Nyílvesszőnk mégis utolér!

A merre ménünk körme vág,
Megreszket a föld, a világ!
Csatasorok szétbomlanak,
Őstrónok összeomlanak!
Hegyen-síkon, erdőn-mezőn
Végig száguldunk vakmerőn,
Jaj annak, ki utunkba áll:
A vége rabszíj vagy halál!

Suhanunk mint kísértetek,
Rogyasztva gyáva térdeket,
Jöttünkön pirosul az ég,
Nyomunkon pirosul a rét!

Bejártuk már Türingiát,
Forgatva véres fringiánk,
Megvendégelt: gall, görög
A szörnyű magyar ördögöt!

Anya mumusképp emleget,
Ijesztve a kis gyermeket,
Mikor hírünk fülébe jő,
Keresztet vet rá a hívő!

De meg nem térünk, pihenünk
Míg nem rettegnek mindenütt,
S örökre meg nem ismerék
A magyarok nagy Istenét!
Hegyen-síkon, erdőn-mezőn
Végig száguldunk vakmerőn,
Jaj annak, ki utunkba áll:
A vége rabszíj vagy halál!

Lenkei Henrik:

Villon úr

Félre öcskös, félre bugris!
Félre bárók, hercegek!
Mindenféle csipcsup ember
Utamból eredjetek!
Rongy kabátom, üres gyomrom,
Zsebem kifordítva hordom,
Mégis fennen, váltig mondom:
Szajnán innen, Szajnán túl
Csak egy úr van – Villon úr!

Pók hálója a hatóság,
Csapda törvény, rendszabály!
Mind a rangos, a cafrangos
A szegény nyakára áll!
De engem nem tart kordában:
Nyelvem éles, gyors a lábam,
Rettegnek is valahányan –
Szajnán innen, Szajnán túl
Csak egy úr van – Villon úr!

Mit nekem az eklézsia?
Mit nekem a túlvilág?
A mi jó van itt találom,
Málé lesi odaát!
Nem félek az Úristentül,
Semmiféle regimenntül,
Mert úgy hiszem, vallom szentül:
Szajnán innen, Szajnán túl
Csak egy úr van – Villon úr!

Dugnak ugyan tömlöclyukba,
Hogyha nem bírnak velem,
Hej, de azt a pár napocskát
Be vidáman viselem!
Fügyürészek, hahotázok,
Majd felfordítom a házat:
Ők örülnek, ha leráznak –
Szajnán innen, Szajnán túl
Csak egy úr van – Villon úr!

Bölcs vagyok, mert hátán viszi
Az igaz bölcs kincseit,
Bolond ki magára rakja
Az arany bilincseit!
Egy jó falat, két pohár bor –
Megkínál vele a jámbor,
Bő jutalmat kap danából –
Szajnán innen, Szajnán túl
Csak egy úr van – Villon úr!

Szerelem piros gyümölcse
Be ingerkedik velem!
Szép asszonyok lágy ölében
Be gyönyörrel ízlelem!
S ha jó hajtás kél helyére,
Meg nem haragusznak érte,
Mert egész az apja vére –
Szajnán innen, Szajnán túl
Csak egy úr van – Villon úr!

Ha meguntam falut, várost,
Erdőt-mezőt felverek,
Irigyelnek engem méltán
A rögtúró emberek.
Mint a szélvész szerteszállok
S a hol kelek, a hol járok
Felfrissítem a világot!
Szajnán innen, Szajnán túl
Csak egy úr van – Villon úr!

S ha majd egykor, nemsokára
Eljön értem a kaszás,
Tudom előbb ő kigyelme
Velem vígan paroláz,
S így szól hozzám: «Nem vinnélek,
De odalent búban élek,
Mulattass már, kérve kérlek!» –
Szajnán innen, Szajnán túl
Csak egy úr van – Villon úr!