Németh László: Móricz Zsigmond*

I.

    Huszonöt éve ír. Poéta ezüstlakodalma nem ad zárt képe oeuvrejéről fejlődése még új világításba helyezheti eddigi munkásságát, de elhelyezkedése kortársai közt s a magyar irodalom folyamában immár végleges; íróságának értelme, iránya és érdeme szembeszökő; túl az egyszerű ismertetésen, alkalmi magasztaláson, értékelést kíván.

    Az író vállalkozás. Öröklött képességei: az alkat; gyerekkorának emlékezetnépesítő élményei: a szülőföld; az átvett tradíciók kényszere: a nemzet; a szellemét termékenyítő áramlatok: a kor akarnak művé öröködni és hatni benne.

    Móricz Zsigmond vállalkozásának sokféle szerencse kedvezett. Lírikus nemzedékben ritka epikus tehetség. Szatmár megyei szülőfalujából debreceni diákéveken át kerül Budapestre; a paraszt és vidéki élet képeivel megszínesedett elme európai látópontot kap, írótársakra talál, akikben egy irodalmi megújhodás bősége és életkedve duzzad; jön a fájdalom, megajándékozza tragikus életlátással, ami nélkül nagy költő el sem képzelhető.

    Vállalkozása mégsem teljes sikerű. Tehetségében, önismeretében és külső körülményekben rejlő okok fékezik félgőzre. Eredményei nagyszerűségükben is csonkák, negyven kötetnyi ajándéka fölmérhetetlen kincs és – torzó.

    A magyar tehetségek története az övé. Roppant lehetőség, gyors, gigászi úttörés és betorkálás.

II.

    Móricz Zsigmond a Hét krajcár című novelláival tűnt föl. Egytől-egyig falusi históriák, értékre nagyon különbözők, kissé erőltetett és irodalmi elődökre emlékeztető derűjükön néhol mélyen tragikus szemlélet üt át s épp ezek a darabok a legkiválóbbak, mint a Márkus, vagy a Judit és Eszter.

    Mosolygó arc, de mélyre fürkésző szem a Sári bíró is. Érzik, hogy az író gyökeresebbtől is megmarkolhatta volna öregek és fiatalok örök ellentétét, de tartóztatják a műfaj hagyományai. Makacs kacagni akarás fojtja le mondanivalóját. Fél önmagától. Ebből az időből származó, erősen lírai színezetű regényein, a Harmatos rózsán és Galamb papnén különösen szembeszökő az ábrázolás vidám tónusának és a félszeg, magára és szenvedésre ítélt főhős alkatának az ellentéte. Az egyik könyv egy házasság létrejöttét, a másik első válságait írja le, lélekrajzokra törekvő s az író képességeinek meg nem felelő modorban.

    Általában Móricz első művei csak sejtetik, de nem revelálják tehetségét. A látás ereje, a megelevenítés domborúsága, a nyelv szélessége még nem érvényesül, a hang őszinteségében kételkedünk.

    Váratlan és hatalmas lépés a Sárarany. Gazdag faluemlékeibe a realisztikus ábrázolás korlátain túlérő, eposzba kívánkozó paraszthímet állít, egyik lábával a házasság apró torzsalkodásaiban, másikkal a meghódítandó életben, üzletek és szerelmek hajrájában. Itt dobban ki teljes díszében. Móricz ideálja: a túlsága gőziben botorkáló férfi, a vadkan.

    Csak az az írás lehet jelentékeny, amelyben az emberi lélek mélyére fojtott ösztönök lökik ki dugójukat. Ezt a regényt a brutális erővel kirobbanó agyszexualitás s a vele nem mindig párhuzamos paraszti életfelfogás kitálalása színezi és fűti monumentálissá. Gondoljunk Turi Dani éjjeli aratójelenetére, nyelv és képzelet oly gyors kiterebélyesedése ez a régi Móricz után, amilyet író csak egyszer ugrik.

    A Sárarany rányomott naturalista cégér indíthatta Móriczot az Isten háta megett szándékolt naturalizmusára. A kis városok erotikumától fulladozó regény; mintha kis város és költő valahogy rokonok is lennének. Minden Móricz-regény közt legnyugateurópaibb.

    Az Árvalányok a legtökéletesebb. A hullámzó ösztönélet szellemi átsugárzását festi feszültségtől villódzó ihletettséggel. Ami ritkaság: megkomponált regény.

    E három úttörő mű mellett a Kerek Ferkó Turi Dani ismétlése tompított, nagykun és úri kiadásban. Ebből a vulkán korszakából származnak a Magyarok és különösen a Tragédia pompás elbeszélései is.

    1911-ben Móricz Józsué Kanaán kapujában. Földje nyitva áll: felvonultatni a magyar emberanyagot, a magyar vidékeket; az Árvalányok tömény előadásmodorát tovább koncentrálni.

    Móricz Zsigmond pályáját ezen a ponton ingatja meg a külső és belső kritika hiánya. Mintha megdöbbent volna művei nyers lávaömlésétől; idealizáló, eszméktől fűtött munkákba fog (Jó szerencsét, Fáklya) vagy jelentéktelenebb könyvekben önmagát ismétli. E terjengősebb írások csökkent feszültségéért nem kárpótol a hősök már-már Jókai-szerű eszményesítése. A háború alig ihleti. A Szegény emberek nemesen pacifista novelláskönyve az egyetlen jelentős „hadi emléke”.

    Háború után írja meg nagy könyvét, a legjelentékenyebb, de nem legkiválóbb Tündérkertet. Bethlen Gábor és Báthory Gábor alakjában klasszikus tisztaságúvá szűri régi kedvenc szembeállítását, az ént és az ideált. Báthory zseniális, szép, csapongó, de meddő, a komoly, demokratikus, nehézkes, de termékeny Bethlen férfi eszménye. Mindenik nős, Báthory vak dacban rúgja el, aki mégis csak legkülönb s ha nem is öleli, mégis csak asszonya. Bethlenék házassága összetörődés, ahol az asszony kalitba szorult elégedetlenségét a férj odaadása csiggatja szerelemmé. Ez a négy ember Móricz négy embere, ahogy Tolsztojé a Karenin Anna zuhanó és termékeny emberpárja.

    A könyv mint kultúrtett is nagyszerű. Az erdélyi életben összetorlódó fajtákat, néprétegeket páratlan gondossággal, tudással és együttérzéssel támasztja külön élővé. A régies és népi nyelv gazdag áradása ez a könyv, tanulmánybősége mellett sem tudós munka. Úgy viszonylik a sáraranyhoz, mint Buda halála a Toldihoz.

    Csak a hősét nem tudjuk igaznak találni. Turi Dani Ady Endrébe oltva. Logikátlanul túlzott, alkatából nem indokoltan duhaj, az egyre jobban elfajzó vadkanromantika utolsóelőtti grádicsa.

    Az utolsó a Vadkan. Ez a történelmi színmű Móricz Zsigmond őstémáját, a Búzakalászban már bőségesen meghányt-vetett házasságproblémát vetíti ódon századokba. A két színdarab Móricz kétféle fölfogásmódjának élénk szemléltetője. A Búzakalász eszményített hősre, társadalmi hangyára, a Vadkan társadalmon kívüli, ösztönóriásra írt férfi-nő tragédia. A Búzakalász a sekélyesebb és az igazabb.

    Főműveit fölsorolván, hadd mutassunk még rá e nagyra s néha torzra nőtt tölgyek rengetegjében a Légy jó mindhalálig szelíd nyírjére. A debreceni kis diák, Nyilas Mihály egyszerűen őszinte, lírai története a legszebb magyar gyermekregény.

III.

    Íme Móricz Zsigmond fejlődésgörbéje. Lappangás, hirtelen magasbaszökés, ernyedés, új, kisebb, de szélesebb fölívelés, új ingadozás: ez annak a nem jelentéktelen láznak a grafikonja, amelyet Móricz Zsigmond néven vesz át az irodalomtörténet. Ide róhattunk volna mégannyi könyvnevet, részletezhettük volna témájukat, de az új könyvnév nem mindig jelenti a vállalkozás új szakaszát s a témánál komolyabban vesszük a témán átvilágló tehetséget, elmealkatot.

    Miféle tehetség a Móricz Zsigmondé:

    Jelenetíró. Egy kép, vagy néhány összekomponált kép hangulatában mozgat embereket s nem az emberek pattantják ki a jeleneteit. Mintha előbb volna a kép, aztán a szereplők.

    Az ilyen tehetség novellára termett. Móricz előbb volt kész novellista, mint közepes regényíró. A Hét krajcár néhány darabjára gondolok. S így marad mindvégig. A Magyarok, Tragédia és Szegény emberek java elbeszélései orosz és északi írókhoz szokott ínyen sem hagynak a legparányibb rossz utóízt.

    Novellista marad a regényben is. A legkisebbek, köztük a legtökéletesebb Árvalányok vagy a filigrán Szerelmes levél, megnőtt novella. Nagy regényei (Sárarany, Fáklya, Tündérkert) kompozícióján is érzik a novellákból összeróttság.

    Színdarabjai is egy-egy nagyobb elbeszélésre, kisregényére emlékeztetnek. Keveset fognak össze, hogy igazi nagy művek legyenek. Móricz géniuszához és Bánk nemzetéhez méltók. Fortunátust és a Pacsirtaszót figyelmen kívül hagyva, a kitűnő Sári bíró közelebbi atyafija a Móricz előtti irodalomnak, mint a telivér Móricz-könyveknek; a Búzakalászt a főjelenetekben kibuggyanó dagálya üti agyon; a Vadkan jó alkalom volt, hogy szilajabb századokba kívánkozó, nyers életfelfogását s nyelvkészségét a drámában is érvényesítse, de ez a darab is keveset markol s azt túl részletező, néhol stilizálás felé kísérletező jelenetekben ismétlésekig teregeti. Mintha a dráma sajátságos lebecsülése volna az oka, hogy ez az esze egész gépezetében bizonyos fokig drámára hajló író csak a kisebb novelláival egyívású egyfelvonásosokban alkotott színpadi tökéletest. Csak bizonyos fokig drámára hajló, mert kiváló jelenetező és embermozgató képességével szemben áll a szereplők belső differenciálatlansága, temperamentumon át fölfogott értelmiségük; nyelvterjedelme sem érvényesül ebben a beszéltető műfajban.

    A lefékezett nyelv korlátozza a lírai kiterjeszkedésben is. Versei a Boldog világ állatmeséi óta kötetbe nem gyűltek, de van köztük magyar, nyugati, görög vers, a végén valami soha ne m hallottan puritán szabad versbe kulminált, amelynek gyönyörű példánya a Magyar fa című. Nem tökéletes lírikus, de vállalt hangja, fejlődésre, színek felszippantására kiválóan alkalmas, csak sajnálni lehet, hogy félúton visszatorpant.

    Nem regény, nem dráma, nem líra, hanem a novella Móricz adekvát megnyilatkozása. Ez az igényes műfaj mintha csak különféle korok, közösségek, néprétegek, helyzetek, hangulatok, emberek sűrített ábrázolására termett volna. Egyre új novellát írni, ezt csak oly széles emberanyagú író bírja szusszal, mint Móricz Zsigmond.

    A köztudatban mint parasztíró, sőt a parasztságból kinőtt író él. Valójában sokkal több ennél. Fél Magyarország nyüzsög a munkáiban. Visszanyúl a falu felé is, temperamentumának ez a ragyogóan mosolygó kinyújtózása, mint ahogy ódonan komoly pompás tizenhetedik századdá bomlása, de sokkal hívebb és több emlék avarában mozog, amikor a diáktanyák, falura, kis városba, bányavidékre szorult intelligencia bolyait kotorja meg.

    A jellemzésben nincs egységes távlata. Egyeseket meglát, másokat megszeret. A tótocska tanítót, diák után leskelődő tanárt, egy-egy elnyűtt vidéki asszonyt a fanyar epikus részletes igazságával apróz elevenné; aki imponál neki, abban rejtett egyéniségei valamelyikét nyújtóztatja ki, mint parasztjaiban, a nagykunokban, a hajdúkban. Ez a réteg a stilizáltabb, tehát hamisabb és szuggesztívebb. Különösen áll ez a parasztjaira. Emlékek, amiktől eltávolodtunk, főleg a gyermekkoriak, a legalkalmasabbak, hogy valamit, ami nagyon él bennünk, beléjük sokszorosítsunk. Móricznak van egy flegmás, leegyszerűsítő, konok egészéggel mosolygó arca, egy Deák Ferenc-arc, aki szintén szeretett volna lenni, ezt osztotta ki a parasztjainak. Mint az élet vegetációs, pipázó, higgadt megszobrosodásai merülnek föl benne; néha, hogy rajtuk át semmibe vegye a viágot, néha, hogy a rajongó hős képibe az anyagot beleüssék, mint a Fáklya felejthetetlen első könyviben.

    Szereti ezt az arcot és szívesebben ismétli, minthogy újat próbáljon megszeretni. Fatális magyar jelleg ez a konokul ismétlődő arc, de egyszersmind fatális korlát. A nyüzsgő tömegből magyarok: parasztok, dzsentrik, vitézek, papok ragadnak bennünk s nem egyének.

    Még feltűnőbb ez a lírai korlátozottság színezésiben. Néhány telített nyári szín palettája; a tél is úgy csikorog nála, mintha augusztus lenne.

    Evvel a telített színnel rokon a nyelv ragyogó bővérűsége. Semmi sallang, minimális nyelvújítás, a magyar szókincs bő, de nem kirívó ismerete, szélesen hömpölygő, meleggé fűtött mondatok. Ha mást beszéltet, az eszejárását, a kiejtését nem szolgain s mégis illúziókeltőn utánozza. A tájnyelvet nem jegyzi betű szerint, itt-ott potyogtat el egy-egy „parasztság”-ot s mégis elhisszük, hogy másolat. Evvel a művészi hazugsággal eleveníti meg szereplői, sőt a maga gondolatait is. Dehogy gondolkodunk így s mégis meggyőz, hogy ez vagy az ilyesformán kóvályoghat az eszünkben.

    Realizmusában is „nagy művészet” a Móricz módszere. A realizmus életszerűségre egyesül benn a klasszicizmus nyugalmával. E két szik egy magja: Az író robosztus szelleme. Amit sem kompozícióiról, sem ábrázolásáról nyugodt lélekkel nem állíthatunk, pedig törekszik rá, bízvást elmondhatjuk a nyelviről (a szellemnek erről a spontánabb kimondójáról, mely hű, mint a hipnotikus álomban vett gyónás): meggyőzően robosztus.  

IV.

    A jubileum mérleg is. Nem annyira a tehetségnek, mint a tehetséggel való sáfárkodásnak a mérlege. Íróetikai mérleg.

    Mit csinált Móricz Zsigmond?

    Fölvette az epikai tradícióknak azt az aranyfonalát, amely Gyöngyösiben megcsillanván, Arany Jánoshoz ért s irodalmunkon időtlen-időkig, mint az „örök aranyjánosi” fog áthúzódni. Felelősség ez a nyelv titkos forrásaival, a nép eszejárásával, a magyar múlttal, a tipikus magyar alakokkal szemben. A lírikus mélységben gazdagít, az epikus szélességében. Az Adyt látó költőnemzedék a kifejezés intenzitásában érezhette a fejlődés útját, a Móriczon okuló terjedelmében is.

    Közelebb vitte a regényt az élethez s mégis művész maradt. Az igazság nem célja, csak eszköze. S ha ízlése s a könyvéből áradó erotikum néha erőltetettnek tűnik is, az ábrázolás életszerűsége magával ragad.

    Gazdagította a magyarságról alkotott képet. Jókain kívül alig túrta meg a magyarság annyi fészkét író, mint ő. Bár emlékei jórésze ezerkilencszáz körülről datálódik s azóta magyar falu és ki város rohamosan átalakult, a magyarságról ma színesebb és részletesebb képet, mint az ő negyven kötete, alig nyerhetünk.

    Mit mulasztott el Móricz Zsigmond?

    Félreismerte tulajdon tehetségét. Bő bukszát kapott az Úristentől s nem tudta, melyik a váltópénz és melyik az arany. Cserben hagyta a novellát, fő kifejezés-területét. Cserben hagyta lírai kiruccanóként, a kiélés jó érzéseiért nagyszerű epikus látását. Cserben hagyta becsületes polgárarcát is, a Bethlen Gáborban megmintázottat. A riválisra szegzett szem, a „másik” nyűgöző s e mellett hamis képe mérgezte egyre hazugabb vadkan-romantikával felülemelkedésre rendelt pennáját.

    Nemcsak az ő bűne, a kritikáé is. Az író, aki benn él tévedéseiben, nem kiálthat oly egykönnyen hoppot, mint a messziről szemlélő kritikus. Csakhogy a mi irodalmi kritikánk elfogult, klikk-kritika. Minden, csak iránytű nem.

    A korviszonyok a felelősek részben Móricz másik mulasztásáért is. A művészi erők izmosodása, mint annyi nagy írónknál, nála sem egyenletes. Vannak szeretettel és szeretet nélkül írt könyvei. Vannak, amiket meg kellett írnia és vannak, – amiket szintén meg kellett írnia. 1910–11: Sárarany, Isten háta megett, Árvalányok, Kerek Ferkó: ez a vulkánömlés, kipattan a kész Móricz; tíz év múlva a Tündérkert. És a többi? Nem érezzük a haladás egyenletes ívét. Mi párologtatta el a mohó tanulókedvet? Sem emberlátása, sem a nyelve nem terjeszkedik úgy, ahogy várni lehetett. MI állította meg? A háború, a szenvedés, a pénz? Mintha nagyobb volna a produkció, mint az indíttatás, több a mű, mint a könyvbe kívánkozó fölfedezés.

    Ha így van is: magyar sors.    

V.

    Van minekünk két burokban születettünk: Petőfi és Ady. Az ó lírájuk természetes graciozitással foglalja el előkelő helyét a nagy megnyilatkozások világgyűjteményiben. De a líra kis skálájú tolmácsa a közösségeknek. Az én van elől s csak ahogy azon át fölbújik a faj. Rég keresünk mi valakit, egy szélesen epikus, minden magyart szintetizáló képviselőt, akin át Európába betörhessünk.

    Az előidőkben élt egy pompás, sokszólamú ember: Zrínyi. De mi volt akkor a magyar instrumentum? Egy másik, aki teljes skála kék áprilistól zörgős novemberig, művelt és fölényes poéta: a köhögős Csokonai. Azután Vörösmarty, azután Arany, azután Jókai. Az elsőt a teremtő évek elnagyolt romaticizmusa, a másodikat a programszerűvé vált népiesség, a harmadikat a remekbe induló erők férfiatlan széthullása, valami különös, naiv ernyedtség üti el a géniuszának kijáró világnagyságtól. Az egy Katona zúgatta ki Európára szólóvá a hangját, de Bánk a torkára forrt.

    A huszadik század első negyedének Móricz Zsigmond a balul végződött erőfeszítése. Még mindig nincs meg kultúránk átütő ereje; annyi impozáns lendületvétel után még mindig nem kaptuk meg, aki az ország kerítésén átdobja magát.

    Az alkat legmélyére ólmosodó kispolgáriasság, a szellemi ruganyosság veleszületett hiánya, a temperamentum értelmi túltengése és a magyarosan kicsinyes élet lehúzó kolonca rántja vissza ezt a pompás poétát, akiben Berzsenyi, Katona, arany és Ady mellett a legtöbb magyar erő szabadult fel, a hazai tehetségek viszonylagosságaiba.

    Talán maga is érzi embervoltának ezt a csonkaságát. Mintha Báthory Gábor és Bethlen Gábor viszonya Ady Endre és Móricz Zsigmond arányát fejezné ki, a súlyosabb veretű, de nehézkes tehetség rajongását a nehézségeken átfarsangoló könnyed zsenialitás iránt.  

/*/ Ne felejtsük el, hogy amikor ez a tanulmány készült, Móricz Zsigmond legértékesebb munkái: a harmincas években írottak még nem voltak meg. Ő ekkoriban írta leggyengébb művét s mi ekkor voltunk a naturalizmus ellen lázadóban. Tanulás: senkit se mond torzónak a halála előtt.

szozattv


szozat a tiszta hang vers2020a A3 wass albert est plakat 2019SZENTKORONA iroszov konyvtar 11 26 attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf