Mikszáth Kálmán: Veneturné vára

– A cinkotai kántor konkurense –

Venetur egyszerű szegény kurta nemes ember volt a szép Háromszéken. Éppen a lencséjét fogyasztotta egy nap [vagy ötszáz esztendővel ezelőtt], mikor rákopogtatott a vendég egy kivaló* személyében.

    - Adj Isten jó napot, nemes uram.

    Fiatal utas lépett be, porral lepetten, de vidáman.

    - Fogadj Isten – szólott a gazda, – kerülj beljebb, ha fáradt vagy, pihenj meg hajlékomban, ha éhes vagy, ülj mellém a tálhoz-

    - Azt sem kérdezed, ki vagyok?

    - Mi közöm hozzá. Elég ha azt tudom, fáradt vagy-e vagy éhes?

    - Mindkettő vagyok.

    - No akkor ide izibe a tálhoz szógám. Hanem megállj csak, hová való vagy mégis?

    - Budára.

    - Hm. Nálatok megszokták trágyázni a földet, hogy jól teremjen? Nekünk amúgy is jó. Megállj hát egy kicsinyég, kiszaladok a konyhára és megtrágyázom valahogy ezt a lencsét.

    Venetur csakhamar zsírt olvasztott, füstölt kolbászt hozott le a kéményből, megöntötte zsírral s megtrágyázta kolbásszal a sovány eledelt, mielőtt a vendéget hozzá ültette volna, de bezzeg jól is laktak aztán belőle, úgy hogy alig bírt szuszogni gazda és vendég.

    A zsíros ételre bor is kellett, nosza a szolgálóját elindítá legott Venetur a kocsmába és minthogy hitele nem volt, az ünneplő mentéjét vitte a leány a hóna alatt, a másik kezében meg a kancsót.

    A kancsó visszajött tele, de a mente ott maradt. A vendég az ablakon át jól megfigyelhette ezt a szegénységet.

    Nagy, meleg barátságot ittak aztán és a vendég meghitta a gazdáját, látogassa meg nemsokára Budán. Venetur parolát adott rá.

    - Hát hol lakol ott szógám és ki után tudakozódjam?

    - A várban lakom, íródeák vagyok a királynál. Csak Pál diák után kérdezősködj.

    A székely megtartotta szavát, a jövő tavaszra elindult Budára, felkeresni Pál diákot. Könnyű volt megtalálni. A strázsán már tudták, tízen is ugrottak, hogy vezessék.

    Sok szobán keresztül hurcolták ő kelmét, míg végre az egyikben ott állott Pál diák testestől, lelkestől.

    - No szógám itt volnék – kiálta vidáman a székely nemes, – csakhogy rád akadtam.

    Pál diák leültette, nyájas szavakkal kérdezősködött a háromszéki dolgokról: hogy áll ott a világ, mint csinálnak Apor uraimék, hát a szép Damokos leány férjhez ment-e már? Iszik-e még nagyokat Kökösy uram? Megházasodott-e már Pótsa Dávid? Verekednek-e egymás közt a Mikó-fiúk?

    Addig-addig beszélgettek, hogy egyszer csak megterítettek a másik szobában s jelenteni jött egy lakáj:

    - Felséges uram, kész az ebéd.

    Venetur csodálkozva nézett szét, hogy kit szólítanak itt «Felségesnek».

    Pál diák észrevette s csakhamar kituszkolta vendégét maga előtt az ajtón az ebédlő terembe, ahol karéjban álltak a fényes öltözetű nagyurak, mélyen meghajolva a belépő diák előtt.

    - Ejnye szógám – förmedt fel Venetur – hát mi ez? – Majd zavartan, habozva tette hozzá: – Csak tán nem te vagy az izé… a király?

    Pál diák mosolygott.

    - De bizony én vagyok véletlenül.

    Venetur a fejét vakarta.

    - No még így sem jártam életemben. Ejnye, ejnye!

    Tetszett a királynak, hogy a góbé nem esik térdre mint más ember, hanem csak csodálkozik, s a csodálkozás egészen elfojtja benne az ijedelmet és hódolatot.

    Asztalhoz ültették aztán, közel a király mellé, aki váltig kínálta a legjobb ételekkel és a legfinomabb tokaji borokkal.

    Ízlett is Veneturnak minden.

    - Most pedig jön a legjava, – szólott a király az ebéd végén a főurak felé fordulva – de abból ti nem esztek, ez egészen az én Venetur barátomnak van készítve, viszonzásul a lencséért, amellyel engem oly jó szívvel megvendégelt.

    Egy görnyedő szolga cipelte a roppant tálat és oda tette a székely elé.

    Teliden tele volt arannyal. Úgy csillogtak ott a szép körmöci sárga csikók, mint a székely nemes szemei.

    - Ez a tied Venetur. Ez a lencséért van. Hanem megállj csak, majd én is megtrágyázom egy kicsit.

    Kivett a zsebéből egy marék drágakövet, gyémántot, smaragdot, keleti gyöngyöt s megszórta vele a tál tetejét.

    - Mi is zsírozzuk ám az ételeket, Venetur barátom.

    De ,űr erre a nagy kegyre csakugyan térdre borult Venetur.

    - Megállj! – folytatta a király. – Még tartozásban vagyok a mentéért, amelyet zálogba küldtél a korcsmába.

    S ezzel levette a saját drága csatos mentéjét és a Venetur nyakába akasztá.

    - No urak ti is, – intett e közben a főuraknak.

    Azok is hát Veneturhoz járultak s nehéz aranyos, ezüstös felöltőiket ráhányták, meg-megtudakolva némelyek:

    - Bírod-e még?

    - Bírom bizony, akár hazáig! – felelte a góbé boldogan.

    El is bírta, haza is vitte a sok mentét, kincset és otthon mindjárt hozzáfogott egy vár építéséhez, de biz azt már csak a felesége fejezhette aztán be, azért hívják a «Veneturné várának».

    Ez lenne székely források szerint** a Veneturné várának keletkezési története.

    A dolog feltűnően hasonlít a cinkotai kántor esetéhez. Mindegy, hátha Venturral is megtörtént? Ki tudja! De ha mind a kettő igaz, akkor ugyan nem igen volt érdemes, hogy az ember valamire való ruhát vegyen fel, ha a Mátyás udvarába ment, ahol ilyen tréfákat csinált az urak mentéivel a király.

    A Veneturné vára közel fekszik Berendhez, az oláh határszélen. Maradványai mutatják, hogy valaha rendkívül erős volt.

    Nagy események nem fűződnek hozzá. Híre nincs a történelemben. De hát egy tál lencséért bizony untig elég ennyi is.

/*/ Kivalónak hívják Székelyországban az idegent.
/**/ Orbán Balázs: Székelyföld leírása. III. köt. 124. l.