Kulcsár Ferenc: Tompa Mihály ismeretlen költői levele

Szövegmontázs a költő összegyűjtött leveleiből

Szeretett, kedves Jánosom!
A Feketekönyvben leírtam a jövő század végett
a holtrészeg kocsist, a paráználkodó cselédet,
a falutól faluig vándorló gonoszt,
s lejegyeztem, íme, neked sorra most
az aszályt, a förtelmes nem jó lét bugyrait,
hogy magyar villan magyar ellen itt,
felpanaszolok, János, neked mindeneket,
mielőtt el nem nyel minket a rettenet.
Te tudod, pap vagyok, az isten meg német,
s gallérunkra varrva a fekélyt, a rémet,
az egekben ma német politika folyik,
amiként itt a földön is.
A mi mindennapi kenyerünket,
lelkünket, eszünket, szívünket
falánk féreg eszi, düh, sérelem rágja,
elfogy lassan, mint a mécs, világunk világa.

A hűséges hóhér, Haynau elment régen.
A kivégzettek porrá lettek… Sírjuk a sivár égben.
Arad, Pétervárad, Pozsony és Komárom,
Lipótvár, Kufstein, Olmütz s Józsefváros
véreink ezreit nagy mohón elnyelte,
rideg kövek közt zúg a rebellisek lelke.
És császári béke lőn, fekete-sárga,
dögmadár szállong itt faágról faágra,
üszkös udvarházak gyommal lettek tele,
forró nyárban tört ránk isten fagyos szele…
Meg-megállok néha, nézek csak előre:
csikasz kutya vinnyogva fut a temetőbe,
a pitvar előtt égett hulla fekszik,
a szennyes falon véres tenyérnyom vereslik,
a forró földeken bojtorján burjánzik,
bitófákon akasztottak szembogara ázik,
az éjben görbe csőrű halálmadár rikácsol,
s a titkos kéz egyre akasztófát ácsol…
Csendőrök, betyárok, rablók és katonák
verik fel ijesztőn a száraz út porát,
a kocsmák, a boltok, komor kávéházak
a spiclikre mint megváltókra várnak,
hivatalok, templomok, iskolák
zúgják a fekete-sárga, torz isten szavát…
Századok tűntek el egypár év alatt,
kifordultak önmagukból kedves anyaszavak,
a magyar szolgabíró: Bihary von Johann!
A második felvonás, hiszem, még hátravan!

Elszánnám magam egy légi útra, jól tudod,
ha hinném, Ikarosz sorsára jutok,
feláldoznám agyam azon hártyáját szívesen,
mely észvesztést okoz, őrületet terem,
ha juttatnám általa népem gyógyulásra,
kor ellen, kór ellen új feltámadásra.

De hidd, János,
csak lázas álom ez!
Itt szikkadunk, száradunk egyre,
szomjú szarvasokként vágyunk kútfejekre,
s nem jön felénk Isten mosolyával,
se ráncos, se roncsolt, sötét homlokával,
lelkünket a világ ezelőtt pár évvel
harminckét szelével fújta szerteszéjjel –
ganéjban hever, mint pusztán az avar.
Ám semmi, semmi baj…
Kacagok éjjel s nappal irtóztatón,
hogy emeli fejét rá nyájam borzadón,
kik engem ugyan elhagytak nagyon,
de magamat én nem hagytam el, s elhagyni nem fogom.

Kedves Jánosom!
Cifra urak s hölgyek ez országban elegen
mondják, hogy a magyar most már német legyen,
láttam őket Pesten s a német Babilonban,
s esküszöm neked, itt helyben, írtomban,
nyakukra vala az öröm büdösödve,
a vígság pondrói hemzsegtek szemükbe,
s gondoltam legott, ej be szép emberek,
s megfordultam, végleg hazamegyek,
az örök nyájas kurva, a csalogató remény
eltart majd valahogy e lázas földtekén,
mert akkor, ifjan, a ringyó nemtelen
a Duna-parton – vért köptem – azt súgta nekem,
nyájadban dolgod erősen végbevidd,
mindeneket értve istentől porszemig.
S mint fiadzó medve, lám, nem nyögök oly nagyon,
csak folyton és folyton, s igen borzadozom,
s cipelem mindenkor, mint gólya néma jaját,
lelkem és népem bánatát.

(Jön eszembe, Jánosom, a minap,
belépvén házamba vállbojtos honfiak,
nyájasan az értésemre adták,
személyemet őrzik igen becses akták,
jobb lesz hát, Tompa úr, nem írni verset,
nem bolygatni, negyvennyolcat s lelket,
hogy kiszabadult, adjon Bécsnek hálát,
mert nyakába akasztjuk a megye zsandárját,
s háza kéményére gólyafészket rakunk –
ha elküldi a gólyát, majd mi beleszarunk!)

Sírni való aszály van, száraz szél fú itten,
megveszett az idő, ládd, minden tekintetben,
feleség, gyerek, én, az ökör és ló beteg…
S a besúgó, önző, söpredék emberek!
A nép egyre korhelyebb, szegényebb,
mutogatja magát az áradó fekélynek,
fájdalomban, ínségben be gazdagok lettünk,
isten keze súlyosan s folyvást van felettünk…
Göncben járó sok-sok törvénytelen gyerek,
az anyakönyvből késpengével kivakart szép nevek,
nyomorúság, bujaság, tobzódó rémek,
ínség, csapás, kolera, dög, adó és német,
dűlőfélben isten s paraszt háza,
falainkat megcsalatott, őrült Sámson rázza…
Ó, mint a szájból a zsírtalan puliszka,
kitolul könnyen, s penészes föld issza.

Hidd nekem, János, itt
minden-minden az isteni szép
s a baromi bolond közt, középen lebeg,
vérező szemünkkel nem látjuk az eget,
s ahelyett, hogy én sasként
sziklához verném orromat,
morzsolom, mint szú a fát, magamat,
dagadt torkom véres, a mellem szétrepül,
éppen mint népünk, éppen mint hitünk,
az emésztő, űző láz igen megragadott,
fennállva gyötrődöm, mint a befalazott.

A sors, ez a gonosz kártyavető játék,
ha úristenként minden t jó előre látnék,
akkor is, János, úgy is kifosztana,
s ragyogna mindig mindennek gonosza.
Lelkem bár magosba, tökéletesre tör,
fájdalmam a fényben tündököl,
mint vallatókorbács, kínom háromágú:
álmomból felver a brucki dörgő ágyú!
Láthatod, írásom köszvényes emberé,
mellem, májam, kezem valami megveré,
jéghideg és tüzes idegrángás gyötör,
iramolva zárul körülöttem a kör.
A tegnapi jajnak lesz elmém lassan mása:
ó, kötél által kivégzettek végső rándulása!
Emlékeim hűtelen, bamba kisgyerekek,
pokolra rántó képtelen képzetek:
Boldog ördög. Nagybélű szent. Ámen.
Tündér köszvény. Megnyúzott víz. Á, nem!
Részeg hattyú. Forró jégcsap. Ár.
Mézes kréta. Ügető fül. Fogatlan láthatár.
Bőröm, mint sárgadinnye héja,
kínom, mint a bélpoklosok kínja…
Pólyázott dög. Édes, vigyorgó levegő.
Akasztott sóhaj, mely önlevébe fő…
Elmémet, jaj, s nem életem féltem!
János, te tudod, én nem ezért éltem…

A vérző idő elfalja társaink.
A Tízek fogynak. Öten lettünk csak, ím…
S Pesten vakaróznak a rühes óriások,
ricsajozik nagyon bélpoklos bandájuk,
megítéli az Úr az ilyen életet,
holdfényben rajzik a fosó sáskasereg,
szeméttel vannak tömve a lapok,
nem, János, ezeknek verset én nem adok!
A hirtelen támadt tengernyi zseni
literatúránkat kempelenezi,
orgazdáik élén ágrószakadt istenek
osztogatnak nekünk, közölni, kegyeket,
kuruttyolás, krákogás, bőgés és röfögés,
s a kritika, míg hozzám dörgölőzik,
lábikrámba falva envéremen hízik…
Átkozom az első verssort, melyet írni kezdtem,
a napot, melyen csúfságomra poétává lettem…
Verseimet tarisznyámból a földre kiborítom,
s lehugyozom, János, miként itten írom,
egyet-kettőt mégis sírva felemelek,
ez se hugyos, mondom, ez se, és reszketek,
a könnyek között, egyenként, észre se veszem,
s lassanként a földről mindet felemelem.

Írok neked, írok e szörnyeteg éjben,
ázik a szemem keserű levélben,
Lázár lettem, János, meghalni lenne drága,
de élni kell így is, százszor Jóbbá válva.
Vagyonban, testben, hitben koldus vagyok,
koporsómon fényes szögek a csillagok,
döglőfélben levő, sorssal vert poéta,
óceánba ömlő folyó maradéka,
a torkolatnál mégis gyorsítom futásom,
van erőm még, van tán talpra állnom.
Bár ugrándozik szemem borjú módra,
s lebukom a szószékről olykor a padlóra,
nem csábultam ám meg vénségemre,
hogy talpamat nyaljam, mint az öreg medve,
e nagy zajú korban, hol kevés az öröm,
titkos módon dalba, beszédbe öltözöm,
s ha panaszom hallja valaki is többé,
változtasson az isten németté,
vagy tömje teli kaviccsal a számat,
hogy ne halljon az eljövendő század.

Hanva, 1856. július 11. (1983)