B.Mihály Csilla: Felriadva

Még éjjelente felriadsz, ha csörtet
szobád alatt a pesti forgalom,
sziréna vijjog, reng a ház, a körzet,
s az utcazaj egy suttogó vadon
neszével rémít, vállaidra görnyed,
előtte körbeleng a négy falon,
verítékcsepp pereg, akár a kláris;
nem oly rég így hagyott itt jó apád is.
 
A szenvedésnek csendbe fúló mérge 
kihűlt imádra lassan rácsorog,
felszisszennek az égnek nyílt sebére
a görcsberándult, csontos házsorok,
s amint a megnyúlt délelőtt elérte,
még láttam, hogy az élet ellobog,
kiles szeméből, mint a fáklya lángja,
szétcsap felénk, s a dermedt fénybe rántja.

Barna Zsolt: A köd

.
Savanyú köd terjeng,
valami sűrű homály járja
át a házat ahol lakom.
A tejfölös - homályos
nyirkos csendben
mégis megszólal
sok kérdés bennem,
és válaszolni hagyom:
Vajon mikor ejtem ki
kezem közül a Kort?
Hagyok e magam után
vetetlen ágyat,
cipőmre ragadt sarat
és száraz faleveleket?

szozattovabbacikkhez

Bátai Tibor: Vételi zavarok

Romló légköri viszonyok.
Üzeneteit nem fogod.
Blokkolt, eldugult jelfolyam.
Akut mentális sztrókod van.
Lehet, hogy most már így marad.
Szivárványhártyán madarak.
Látóteredet kitöltik.
Láttad már őket (felötlik).
Amit tenned kell, megteszed:
Magasba tartod két kezed.
Kijózanodni egyszerű.
Voltál már így. Vele. Dezsavü.

Czipott György: Entrópia

lehetlen határ határán
mindenség vajúdik reszket
bőrébe mar léte árán
újhodó égtájkeresztet

nem állandó s nem változik
szép meghasonlása rendszer
végetlenszámú egy amik
megtermik sok százezerszer

magából van eredően
temetés és örökre nász
összekuszált nincsidőben

– – –

esélyed létedbe adva
hisz mindig vegyülsz és kiválsz
így hasonlíthatsz magadra

Deák Mór: ORDENÁRÉ

hogyha egyszer éhes leszek
fölzabálom szerelmedet
fölzabálom és kihányom
szégyenfolt legyen az ágyon

hogyha egyszer szomjas leszek
fölvedelem szerelmedet
kiökrendem és vedelem
ahogyan te tetted velem

hogyha egyszer halott leszek
éltetem a szerelmedet
csontkukactól nyüzsgő húsban
mást éltető halott voltam

s hogyha egyszer élő leszek
elhalom a szerelmedet
ráhajlok a ravatalon
s magamat magammá halom

Dóczi Székely Gábor: Alvó-éber idill

Mellettem fekszel. Oldalvást.
A takaró fölött tárt vállad
Lehulló hajad takarja.
Virgonc álmod már hol kószálhat?
 
Ujjaimmal pőre bársonyt
Simítok végig. Örök kezdet.
Egyvonalas „há” hangot fúj
 Belső sípod, az ős lélegzet.
 
Éberen figyellek. Alszol.
Más-más létállapot a miénk.
Fényben jársz. Éjt virrasztok én.
Lelkünk ugyanott. S ők tudják, miként.

Fövényi Sándor: Követ a kőre

ezzel a verssel búcsúzom tőletek,
mert ezentúl sötétben élek mint a gyűlölet,
nem, nem adtam el magam, kinek is fájna,
ha nekem nincs, másnak még lehet kabátja,
de minek a lélekfojtogató forró láz,
mikor úgy érzem minden szó engem gyaláz,
úgy érzem a most, olyan akár a gyerekkorom,
szíjjal, botokkal, bántó szavakkal álmodom.

sosem kértem, és sosem ígértem semmit,
próbáltam az emberek között emberebb lenni,
de ha köptek, bizony nem töröltem, toroltam,
nincs ház, akkor is ha van, hát tovább vándoroltam,
ahogy öregedtem úgy gyűltek köröttem a dombok,
apám, sok ősöm már vadgesztenyelombok,
és láttam nevem fakuló arannyal a kövekbe vésve,
virág helyett köveket hoztam, követ a kőre téve.

Fülöp Kálmán: Léptei alatt sír a kő

2o2o karácsony estéjén

Nem véletlen-
felfal magányom,
börtönbe zár a félelem,

a sötét átfésüli
álmom,s a papiron
reszket kezem,

lassan kiég,mi
eddig annyi örömöt,
sok-sok jót adott,

magam sem tudom
mivé lettem,s azt sem,
hogy ki is vagyok,

napjaim szürke térbe
hullnak,s már meg
sem szólít az idő-

úgy meg tovább
rezzenéstelen arcal,
s léptei alatt sír a kő.

Kemecsei Gyöngyi: Tisztára mosva

Ez már a sokadik levél,
melyben
papírra vetett hangoktól
leszek meztelen.
Szavakból szőtt
szövetdarabok
peregnek
rólam
egy mosdatlan,
koszos világ elé,
s mosnak tisztára engem.
De akik értenek...
... csak ők.
Már csak azok találnak
otthonra bennem.

Kiss Teleki Rita: Szép lesz

Most szűkebb a tér,
az öröm apróbb,
bár sokkal fényesebb.
Mintha az álmokat vinni lehetne
és mélyükön
a fényt látni meg.
Egy elfelejtett érzés,
meg egy újra megtanult.
Ami nem jön vissza,
az lehet már a múlt,
azt elengedem…
mint arcomba csapott hibákat,
ha fájnak,
nem szeret, aki így mondja el,
vagy épp csak elhiszi másnak.
Kint eső hull,
ónos szitálás,
apró, hideg észlelések.
Valami készül,
de ha felemelsz gyorsan, tudom,
a karácsonyunk szép lesz.

Márkus László: Advent

Asztalodra koszorút
Koszorúdra gyertyát
Szívedbe békességet
Költöztetni ne felejts

adventi koszoru

Nagy Horváth Ilona: Nagy és hideg szél van

Szenzor kattan,
fejemre hétköznapi glóriát lobbant a
kigyúló lámpafény.
Nem soká indulok,
a sovány fű között,
túl az udvar göröngyös betonszőnyegén
sötét foltokba húzódva vár a félelem.
Menni kell.
Nagy és hideg szél van.
Isten söpör,
szent járdája a mindenségbe lóg,
én idelenn bámullak,
- szép elevenséged -
szótlanul nyelem a port.
Még épp látlak, most máshoz beszélsz, vándorló tekinteted
hozzám érve szórakozottan
szerelemkékbe von,
magamban viszontszeretlek.
Mélységesen,
s szorongva várlak,
távoli csillagomon.
Odafenn lehullott imákat görget a mennyei cirok,
rosszul megfogalmazott földi részletek surrogó halma kavarog
a fenséges boka körül.
A mindenható sóhajtva horpadt vödrébe húzza,
s mikor idelenn a szél elül,
ő pattogó tüze mellett kiválogatja gazdátlan szavaink.

Németh Máté: Kudarcra ítélt...

Melleid buktató
hisztériájában ítéltetik a
hangok gyilkos látszata.
Perzselődve vétkeznek
a csészék ajkain fogant
megbecstelenítő gének,
bűnjelek.
Hallgat a
hamvadó tapintás.
Remegsz..!

Paál Marcell Hesperus: Érték

.
Összekócolták a Nap haját.
A Hold kacagott csupán
odaát, hol nem akadnak
másfajta izgalmak, mint
csillagok, ha pislogni akarnak.
.
Szabni kezdte önmagát az éj,
olló nélkül vágott arcokat,
a földre hullott néhány
számadat, a csillagász örült;
"A menny hozzám beszél!"
.
Szemből talán túlontúl ijesztő
az árnyéktalan, kesze-kusza Isten,
a profilképe mélabús atya.
Sok ránca van: tévutak a hitben,
az emberbűn örökölt vagyona.

Pelesz Alexandra: Üzenet

Belém
életet lehel a testközel...
Bőröm alatt világok folynak.
A földöntúliság átölel,
angyalbőrt ad a tollnak.
Ettől
Igazra nyílik a szám,
s mint egy odaátról-üzenet,
úgy néz le rám
a pillákon pihegő szeretet.

Radnai István: halljátok

csendes várakozást az eljövetelre
de hol van a béke és van-e jászol
űz a kor angyal se talál meg
pórul járt pásztorok kialudt csillag

parányi fehérje tapad a lelkére
tüskés mint az ember a mában
megragad mint ezüst pénz csápja
árulásra kész mielőtt ő megszületne

csendes várakozás börtönében
a félelem csírája tüdődig hat
ágvégen ha mégis lobban gyertya
ha az esti angyal idetalálna

örömhírt hozhat a születő gyermek
családok halljátok jövőt üzen

Szabó Lajos: az elmúlt péntek

nincs több péntek
tegnap fogott egy kötelet
a naptárból kitörölte az összeset
a gerendára hajította
azzal a régi radírral esett neki
alátolta a kopott sámlit
először próbálta óvatosan dörzsölni
egy másik széket hozott...magasabbat
de nem koptak a péntekek...maradtak
az óráját az asztalra tette
egyre idegesebben dolgozott
felhajtotta az ingujját
fogta a golyóstollat és ráfirkált a szavakra
hurkot csinált a kötélből
miszlikre tépte az egész kalendáriumot
üvöltött hogy nincs többé péntek
felállt a székre az közben recsegett
-consummatum est-
és üveges szemekkel bámulta a fecniket a padlón...

Szenyán Zoltán: Hasznos holmi

Istent, tudod, akire
teremtőként gondolunk,
kételyek gyötrik,
kételyek, létemnél kapcsolatban
- jól döntött?
- biztosan jól?
mikor pőre lélekkel, ide,
erre a sárgolyóra pottyantott.
Gúnyát, számára, mi se nem cifra,
minőségében is, erősen alatta van többi
művének, csak jóval később adott,
talán, talán ,gondolataiban egyre
hadakozott, kicsit elkalandozott,
kaptam ami jutott, kezdettől
ütött kopott rongyot.
- Könnycseppben fogant élet -
S még így is hasznosnak bizonyul,
pedig amit őriz, az rég nem új,
lehet, az is meglehet,
mégis,
mégis létezik az Úr!
Említett gondolat, amint a lélek,
akitől tódulnak ismeretlen emlékek,
- maga sem új;
velem, mégis a pórba hull.
- Nézd! Ott, ott a mélyvörös
távolban, lassan, szelíden, bealkonyul.

Szilágyi Ferenc Hubart: Bomlott világ

Az ingerült világ nyugodni képtelen,
a perc rohan velünk, akár a vad patak.
Avult a múlt, adós maradt a szép jelen,
s a szertelen fiak szerelme lankatag.

Lesz élet itt? Avagy bolond remény csupán
a boldogabb jövő, merő utópia?
Ma kuss a szó, hol ember embert vág kupán,
s szentek fejét sem ékesíti glória.

Ki tudja merre tart az ócska sorsszekér,
spion követ, haszonleső tekintetek…
A nagyvilág sopánkodása mit sem ér,
szemünkbe port, reánk malasztot hintenek.

A délceg ifjaink bizalma ingatag,
ma már csak álmainkban él a szép jelen,
a perc rohan, megyünk utána, mint a vak,
az ingerült világ nyugodni képtelen!

Varga Rudolf: FAPADOSON

Igazságot
kerestél. Találtál
rozsdás törvényt.
Megtanultad,
nem
te
vagy a kiválasztott.
Sorsodat
a
kanyarnál bevárhatod.
Az
út
végigmegy hátadon.
Utazhatsz
felhők fodrán
vagy
harmadosztályon
a
hajófenéken.
Bámulhatsz
pokoli lelátón,
kakasülőn,
a
fapadoson,
őshonosturistakedvezménnyel.

Vámos Hang György: Apám utakat is épített…

tőle tanultam:
-- a magunkba zártság,
megközelíthetetlenség,
folyton haragudni látszás
széjjelfütyörészhető!
-- bár, -- így mondta – embernek
olyan az idő:
csikordul olykor,
mint fogunk alatt a kő.
hozzám is járt.
Apám értem is, miattam is
fütyörészett.
-- falsul, erőtlenül,
mint aki fél belül,
labirintusában magát keresve,
s csak véletlenül
botlott belém a gyerekbe.
fütyörészett, fütyörészett,
s hogy egyirányú útra tévedt,
hol szabályosan, menetirány szerint
szembeközlekedett a halál
-- tanultam megint.
kiútra már nem talál,
bolyong.
olykor megáll, rám legyint:
-- maradj fiú! ne jöjj te bolond!
nem út ez! – nézd meg jól! –
az útnak van lába:
hanyatt fekszem
s a testem,
mint csöpp bogár bejárja!
csikorgó idő.
olyan aminő
a kenyérbélbe sütve lelt kavics.
-- hozzád horzsolódik az is! –
s kiköpődik a lélek…
-- pedig, hát nem is igaz,
hogy mind, mind hamis volt
ami fénylett!
ballagok csak,
s fütyörészek, fütyörészek!

Végh Attila dr.: Nyitva hagytad…

Az ajtót nyitva hagytad jó Apám!
Elmentél, bár ezernyi dolog van.
A fenyőfa még a padláson,
kisebb ugyan, mint gyermekkoromban,
mégis minden Karácsony este
hálát adtunk, mert teljes a család.
Mennyből az Angyal szólt a sarokban,
illattá vált a megkezdett kalács.
Nézem az ajtót. Mindjárt visszajössz majd.
Tán leszaladtál egy üveg borért.
Anyu is szólt: - Hol késel, Apjuk!
Rég elmentél és az ég is sötét….
Az ajtót nyitva hagytad jó Apám…
álmodból a Föntiek hívtak.
Szót fogadtál, maradhattál volna…
lelked nyomdokán krizantémok nyílnak..
Majd láttam azt is, ahogy erőd már nincsen.
Tekintetem kísért a balkonon.
Pár napja, hogy megköszöntél mindent
- nem értettem.
Mert hálával csakis én tartozom.

Márai Sándor: L. verse

Most mégis elmondom ezt neked. Mert egyszer
Oda kell adni mindent, ez éppen a nehéz és fájó
Titka a dolgoknak, ez az odaadás, ami csak egyszer
Történik meg. És ez nem a csók,
Nem a pénz, nem a csönd, nem a lámpa este
És a zübörgő vonatok sem ez, sem a tájak, ahová vittelek
Magammal egyre messzebb és két nagy gyermekszemeddel
Úgy néztél már vissza az életedre – ezerkilométeren át –
Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat
Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal
Hagytad elmúlni őket s mentünk az étkezőbe vagy hotelbe –
Ó, hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges
Utazó szívén pénztárcája után, úgy nyúltam én is felijedt
Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk
Egymásnak. És megtanultunk hallgatni. Néha este lett,
Néha nem volt pénzünk. Így adtunk mindent oda, de soha
Nem beszéltünk irodalomról, ugye szívem? Mert volt még valami
Furcsa szemérem köztünk, a szavaink szemérme ez. Valami bonyolult
Szüzesség volt ez közöttünk, nem voltunk mi költők és nem jártunk
A szavak közé, mert féltünk a szavakról, mennyire
Féltünk tőlük, ismertük, tudtuk őket. S hogy most mégis
Ideadom neked, ezt, ezt a szót, ez nálunk sok, ezért nyújtom ilyen
Félve és szikrája fellobban s szemet vakít, mint a nagy, névtelen
Tüzek, amiket a természet gyújt oktalan éjszakákon s leülünk mellé,
Mert sötét van és hideg:
Szerelmesem.

Mécs László: Egyszerű példa a varjakról

Az őszi égen varjak vonultak, ki tudja, merre?
Ki tudja honnan? Csak mentek együtt egy-szívütemre,
ezren, tízezren, tompán dalolva a varjú-himnuszt.
Fekete szárnyuk felém suhogta a hősi nimbuszt.

Irigyen álltam, micsoda ösztön! egyszerre ennyi
tudja a Nagy Célt és jóban-rosszban együtt tud menni,
ki tudja meddig? Lehet: az összest felfaló Télig,
vagy új Tavaszig, hol a fészkelés reménye fénylik.

Így lelkesedtem, az őszi kertben magamban állván.
S ekkor megláttam a varjú-Júdást diófám ágán.
Elbújt a lomb közt s diót vert széjjel fekete csőre,
néha felnézett a sok ezernyi fent-repülőre.
Husángot fogtam s úgy vágtam hozzá, hess varjú, hess, hess,
hizlaló koncért ne hagyd a Nagy Célt, de együtt repdess
a Lendülettel, együtt a fajtát felfaló Télig,
vagy új Tavaszig, hol a fészkelés reménye fénylik.

Ó magyar varjak, kikben a Nagy Cél vad vére tombol,
kik együtt szállunk valami őszi nagy fájdalomból!
Lent élvezet-fák, kenyérfák állnak, csábít az erdő:
másnak tündér-park, magyar varjaknak halálos fertő,
mégis szökdösnek és egyre többen tőlünk a varjak,
nekünk halálos tilalomfákon már fészket raknak,
feladva mindent. De mink csak szállunk, lehet: a Télbe,
hol mind lehullunk, lehet: Tavaszba, teljesedésbe!

Pozsonyi Anna: Olyan voltam, mint a fenyő

Olyan voltam, mint a fenyő,
hittel zöldellő
s fagyos, kietlen tájon se csüggedő.
Vártam a csodát és íme meglett:
mert eljöttél s kigyújtottad rajtam a szerelmet,
mint szentesti gyertyát.
Körülfontál száz aranyló lánccal,
behintettél angyalhajcsillogással.
Most én boldog karácsonyfa;
te boldog kisgyerek,
rád ragyogok
s rám visszaragyog örömed.

Stelczer Endre: Judit

A szőkeséged nem volt az enyém.
A sima selymet játékos kezem
csak bátor álmú ritka éjeken
fonta fonatba. S úgy hívtam: Remény.

Reménynek hívtam. Nem tudom, miért.
(Talán mert egyszer hűvös hajnalon
elsimította ráncolt homlokom,
s a lángolása fel az égig ért,

és nyúltam érte, és a két kezem
mint koldusé, ki semmit sem kapott,
szégyenkezőn visszakanyarodott,
és itt maradtam újra üresen?)

Szeredai Gruber Károly: A könyvtáros

Másoknak ünnep, nékem hétköznapom a könyv,
Mindennap száz fordul meg kezemen.
Címtározom, megszámozom, szakokba osztom,
S megsimogatom néha csendesen.

Ritkán történik ez. A könyv, a könny, az asszony
Könnyen megtéveszt, bízni nem szabad.
Páváskodón pompázik gyakran, ami talmi,
S ha gyöngy akad, ó, szent e pillanat.

Nem jut mindig időm felkutatni a lelket,
Csak röpke percig ismerkedhetem.
Fontos a cím, a csín, s hogy mikor jött világra
Az én beszédes-néma ügyfelem.

Az egyik karcsú, friss, szeplőtlen leányka,
A másik koros hölgy már, bús, poros,
De régi divatjamúlt pergámenes ruhája
Sugárzóbb, szebb tavasztól illatos.

Útjára engedem a lánykát, menj, kacagj hát,
S üdítsen mást selymes papírszíved.
Én elviszem magammal azt a régi dámát –
Jer! Együtt volt miénk a kikelet!

De akkor sűrűn födte szememet a hályog,
Vonzott a lány, ki könnyen karba zár,
Pedig te voltál minden: Szépség, otthon, álom –
A többi széthullt, mint a kártyavár…

Csak ritkán vallok így. A könyv, a könny, az asszony
Sokszor megtéveszt, bízni nem merek.
A fóliánsok sorja behavaz porával,
S nagy téli csöndben éltem elpereg.

Gaál Áron: Unikornis a lombhullásban

Az Egyszarvút küldted el értem,
Hogy vezessen régi világokon át,
A fájdalomból, ami bennem égett,
A láz labirintusából ki – és tovább,

És tovább egy távoli hímes mezőre,
Ahol lepkékben gyönyörködik az Ég
Hajnalban, s míg álmosan, felelőben
Harmatban fürdik a Nap – a Szél

Fellapozza egy versemet a Könyvben,
- Mit ott hagyott a Levéltündér éjjel,
Kidőlt fatörzs-padon a csillag-csöndben –
A fájdalomról, ami bennem égett

A láz labirintusában, hordalék napokon,
Amikor úgy éreztem mindennek vége,
Hogy utat mutasson – át, múlt világokon,
Te – Őt, az Egyszarvút küldted el értem,

Hogy hazavezessen Álom-utakon
A lombhullásba

Jagos István Róbert: Utazás

Csörtetve jöttél. Nem restellve semmit,
felnyitva mellkasom, dúdoltad halkan
egy majdani királyságom hangjait.
Megnyaltad szívem úgy, ahogy senki más.
Térdre rogytál velem, majd alám feküdvén
emeltél egyre csak feljebb.
Házakat, városokat láttam,
majd folyókat és marcona hegyeket.
Végül sötétben engedted el kezem
és úgy mentél el lábujjhegyen,
ahogy a dalok halnak el
egy-egy betegedő szájban.

Kapui Ágota: A sereglő idő

Régen elásott kincseket
kutat bennünk a sereglő idő
megannyi ásónyom minden
pillanat
csontok ásványain megcsillan
fel nem épített létünk
széteső alaprajza
csöppenő mészkövek
szobrot alkotó
könnye

Laza talaj a test
széthull benne a fájdalom
ellenállás nélkül
hasít a fém-idő hegyével
szívünk felé
nem utolérhetetlen a halál
kínozza foglyát a gondolatot
agyadban ott van már
csak szívedig nem ér
le még.

Nyöszörög a szó,
mint a lánc a kútban
hömpölyög ereinkben
zúgva a vér, szomorú Léte
folyó
visszahozhatatlan mélységek ölébe
csörögve hull az aprópénz-akarat

Soha nem remélt
szunnyadó rétegek alatt
ott ragyog az örökké szabad
cizellált mívű
ritka gondolat
alányúl ásójával vigyázva
a nagy régész:
a sereglő
idő

Kányádi Sándor: Kérdések

Feküdtél-e már késeken,
háltál-e jégen meztelen,
hagyott-e már úgy el a vér,
öntött-e már úgy el a vér,
hogy ne hallj, ne láss?
Borult-e rád már óceán,
nyelved volt-e már celofán,
robbant-e szét már szemgolyód,
mint a mélyvízből kifogott
halaké?
Voltál-e lábon égetett,
tépték-e ki a gyökered,
faragták-e a csontodat,
millió tonna súly alatt
nyögtél-e már?
Vertek-e földbe, mint karót,
rügyezett-e már két karod,
hullattál-e már lombokat,
voltál-e üresen maradt
fészek a fán?

1967

Szervác József: Annyi...

Csak az veszett el, ami tán nem is volt.
Csak ez a bánattá bicsakló magány.
Csak annyi történt: két gyönyörű gyermek
összeveszett egy elkurvult anyán.

Csak annyi történt: vétlen megzuhantunk.
Csak annyi: orvul retirált a láz,
s fordult a vásott férfi ellen,
akit egy gyerekkor gyaláz,

ki önmagát, gyerkőcöt fojtaná meg,
élhetne csak füvekben, földben - -
Csak annyi történt: elhullt már a magány is.
Annyi történt: szerelmedből kinőttem.

Bíró Rudolf: Mamának...

Holt-ág

A Tisza partján sétálok.
Kócos hínárt fésül a szél.
A holt-ágban nincsenek sétányok.
A part is borostás arcél.

Talpam mélyen sulyom szúrja.
Göcsörtben megbotlik a gondolat.
Szemem szánt, szinte feltúrja
Az elszórt nézőpontokat.

Csobban a Tisza, kacsák rebbennek,
Elhajított kiáltás visszhangzik.
Csontritkult ágak reccsennek,
Minden közel van, minden tolakszik.

Bánatos a szomorúfűz,
Leülök mellé, mint aki sajnálja.
Leomló hajába kis lepkéket tűz
A szél. A helyét mégsem találja.

Bár mehetne. De én sem tudok.
Valami ideköt. Csomóz, majd kiold.
A hat éves gyerek bennem puffog,
Ez az emlék tiszta, de nem csiszolt.

Karként nyúlik a vízbe a móló,
Visszahúzná a túlpartot.
Békalencsés a víz, fekete a póló,
Ilyenkor már nem esznek fagylaltot.

Üres a Holt-ág. Túlságosan csendes.
Pedig harkály kopog, s béka brekeg.
Miért most vagyok ilyen figyelmes?
Mikor már nem tudom elmondani neked?

Csak a csendélet festi önmagát.
Egy darab szén vagyok. Koszolok.
Mégis nézem Isten üvegablakát,
Ráfestette e derűs mosolyod

Czipott György: Canis lupus familiaris

(ebrendészetileg…)

kuvaszban farkas él
vagy talán csak ember,
subán gubát cserél
s ordas lenni nem mer.

szolgál s tudja, szeret
és adja életét –
nem bántja képzelet.
csak künn lehet sötét.

– – –

langyos ól, gondszagú,
biztonság béleli.
csak gyomorban ború,
hazám velem teli –
tetőn bár varjú ül
és torkot köszörül.

Deák Mór: SZINDBÁD

az iránytű
a lábam között
elvitt sok vad vidékre
nem ért annyit az utazás
amennyit adtam érte

bíborló ormok és hegyek
lapályok
buja völgyek
s a bennem hangzó jótanács
küld előre a hölgyet

vadul s ezért szelíden
szerettem
akit szerettem
nincs homály alkony
csak ragyogás
ha test épül a testben

ha szív épül szívben
nem lehet
hogy ne ujjongjon minden
formázd újra a lelkedet
ha nincsen benne isten

ő adta iránytűmet
és eddig el nem vesztett
többet ért ez az utazás
mint amit adnom kellett

Dóczi Székely Gábor: AKIKET KITÉPTEK

1920 - 2020
 
Vannak vidékek,
Amiket másikokból kitéptek.
Vidékek,
Amelyek tartoztak valahová…
 
Békeként.
 
Rájuk a rabló osztag
-   Holott konc –
Jussként tekint.
 
Jó mulatság, férfi munka volt?
Emberélettel öntöttetek lavort!
 
Otthonra nem lelsz ma bennük.
Vannak, vannak…de lesznek?
Meddig szól még az a szakrális nyelv?
Nem lehetsz honfi, csak az, kinek kitelt.
 
Most ősz van és zaj és iga és sorvadás.
 
Látok sok-sok vidéket:
Ők azok,
Akiket kitéptek!

Doktor Virág: Közel

Leszállt a köd.
Ereinkben lassan lüktet
a november.
Szürke és fehér,
piszkosszürke csönd,
némuló napok
rejtett kézjelekkel.
Jajongó
ködös bizonytalanság
lengi léptünk,
késünk élén
dermedt a vaj.
Tudjuk, másképp
volt tavaly.
Lombokon hintázó levelek
keresik a végső nyughelyet.
Ezer meg ezer
retesszel zárul
az öntudat.
Gondolatainkban
fuldokol
a mozdulat.
Most dér, légüres tér,
súlytalan állapot.
Telünk közel.
Már az előszobában
topog.

Fövényi Sándor: Csalódott poéták árudája

Valami olcsó boltot kellene nyitnom,
és kiírnom: Csalódott poéták árudája.
Kapható lenne itt mindenféle lim-lom,
szegek, keresztek, álszentek mosott ruhája.

Ó, és a megszakadt szív, az külön terem,
halk hegedű szólna, s a rogyadozó polcokon
üvegbúrák alatt a gazdag gyötrelem,
a csóróké persze, csak ócska rongyokon.

Valahol hátul egy homályos sarokban
lenyúzott rókabőrön kéjesen heverő ősz.
Zörgő lomb, gondosan kimért tasakokban,
melyben bónuszként pár percnyi alkonypír rejtőz.

A tavaszt külön árus mérné kilóra,
ha ütött az óra, és eljő a rügyfakadás.
Lágy szellő, selyempapírba csomagolva,
hogy zizegve hűtsön minden űzött látomást.

Hátra van az édes-mostoha karácsony,
villódzó mákos diódák futnak körbe-körbe
a megszentelt műanyag családi kalácson.
Kezek, (melyek asztal alatt szorulnak ökölbe).

Nem maradt másom, csak néhány egyszerű szó,
a pult alatt hevernek, ahol a puska töltve,
és az én távolságaim ólomgolyók,
amiket beleeresztek az első vevőmbe.

Fülöp Kálmán: Nem felel

A beszennyezett világ
kitárta kapuját,
és be engedte a halált-

hol van az
emberi méltóság,
ha már
kezet sem foghatunk,
mert minden
mozdulatunkban
ott bújkál a félelem

a bezártságból
elszabadult a pokol,
és halált osztogat-

s nem felel ha a
miértekről kérdezem.

Jóna Dávid: Józsefvárosi anzix

A bérház sebes hátán
salétromos prézli a vakolat,
penészes hónaljában lift húzódzkodik,
karcos szürkehályog lepi az ablakokat…
Ez az a város, aki fölé az istenek guggoltak,
szégyen csurog a ház tégla-vádliján,
lógnak az elhalt villanyvezetékek;
aszfalt-dzsungelben bakelit-lián…
A körfolyosók viseltes szoknyáján,
átfúj a decemberi szél,
nincs itt semmi olyan,
amit megérdemelhetnél…
A vétlenség közönyével
egy létra dől a falnak,
mementója a be nem végzetteknek,
és a megjavíthatatlannak.
Nem történik itt semmi,
nincs benne kiszemelt pillanat,
nyirkos tapintása a halálnak:
„vajon ma ki fekszik hanyatt?”
Ha az egyik ajtó nyitva,
mint üres pisztolytáska,
Talán valaki jön, aki megvált,
és így végleg kiszabadul,
Nincs elégtétel, se bizalom, se hit,
de már örökös készenlét sincs, csak megadás,
és kannás oldószerekben adagolt
lassú belső rothadás…
Az arccsontra száradt tekintet
katatón kering,
épp a postát viszi be,
napi gúny: szórólap, színes marketing.
Hisz a lépcsők dermedt golgotáin
naponta vonszolja ide, mit a környék kukáiban talált,
majd riadt egérként bújik vackába vele,
s bedeszkázott ablak mögött várja a halált.
Visszáján az élet,
ahol nincs már szó, nincs már csend,
csak egy univerzumi vakfolt,
ami ma felfröccsent.

Kalász István: Ballada

Nagyanyja téli hajnalon ment
ki a házból ő a sápadt városi
félig beteg gyerek bentről nézte a képet:
a kertet a hajnali derengésbe
szabadult tyúkokat hátul az ólat.
Előző télen nagyapja az ólban
lőtte fejbe magát egy ilyen hajnalon.
És ő karácsony táján ma is
kicsi lesz egészen bemegy a képbe
álmában a kertben az ég alatt áll
a már halott nagyanyja mellett
sebes szájjal nézi az ól ajtaját
kérdezi miért tette de erről
ma sem beszélnek.

Kemecsei Gyöngyi: Kiáltás

Súlyokat kötök
súlytalan
szavakra.
Megölne most a némaság.
Fájna bennem
a halkuló idő,
a semmit is kiáltva
mondanám.
Színeket rajzolok
szétmáló
falakra.
Rám omolna most a hófehér.
Kék kell!
Meg ragyogni
némi sárga...
... s hazudni kéne még a holnapért.

Kiss Teleki Rita: Szép lesz

Most szűkebb a tér,
az öröm apróbb,
bár sokkal fényesebb.
Mintha az álmokat vinni lehetne
és mélyükön
a fényt látni meg.
Egy elfelejtett érzés,
meg egy újra megtanult.
Ami nem jön vissza,
az lehet már a múlt,
azt elengedem…
mint arcomba csapott hibákat,
ha fájnak,
nem szeret, aki így mondja el,
vagy épp csak elhiszi másnak.
Kint eső hull,
ónos szitálás,
apró, hideg észlelések.
Valami készül,
de ha felemelsz gyorsan, tudom,
a karácsonyunk szép lesz.

Kolev András: Ébredő vidék

(ujjgyakorlat)

Gödör-mély hajnal, zörgő csontzene,
a szél rohan, megáll a villamos.
A házak sarka mintha feslene,
az út saras, a háztető habos.

Segédlegényke köpköd, káromol
és csontig átkoz minden másnapot.
A gyomra bántja, lángoló pokol;
s a hó a zárra éjjel ráfagyott.

Anyuska ordít, nyitva, jöjj be már,
itt elfogyott az összes sült csülök.
Szemközt a bót meg éppen most bezár,
a pék dühöng: megöllek, esküszök!

Idilli kép, apuska már evett,
motyogva áll a friss lepény fölött:
mit ér a szó, ha nincs mögötte tett? -
így emleget megannyi elnököt.

A pék csitít, a nej meg közbeszól:
a trón felől nem kéne hangosan!
Mi köllene, megint a csirkeól,
cölöb helyett meg ócska szandokan?

A bátyja bölcs, és hallgat egy nagyot,
megszokta már, csak üldögél tovább,
rágcsálni kezd egy sós köménymagot,
legyint, te jány, nincs nálad ostobább!

Sóhajt a pék, itt mindegyik barom.
Hiába tél, de mégis nyitni kék.
Öt óra húsz, kisfröccs az asztalon,
édentől erre, ébredő vidék.

M. Karácsonyi Bea: Visszavált

Emlékszem, vetkőztek a rozsdás fák,
borostyán pupillád lett a tájam,
mostoha testvérek, anyák, apák,
ágakként óvtak ott tőled százan.

Mégis olvadtam mézszín karodba
- villamosom lettél fel az égig,
végül beleégtél tudatomba,
hogy velem lehess a végső révig.

Azóta nem félem a nagy folyót,
ami elválaszt életet, halált,
és, ha majd itt hagyom a földgolyót,
örülök, hogy az isten visszavált.

Mihály B. Csilla: Az ebéd

Magadra zártál minden ajtót,
halott, halott a csend belül,
kibomlik, lebben tört-fehéren,
akár az abrosz, szétterül.
Anyám a ráncokat simítja,
sír, mert apánk már nincsen itt,
térül-fordul s a félhomályban
elénk teríti könnyeit.
Kanálzörgésbe fúl a mondat,
hamvát a számban forgatom,
nehéz rögökként hull a morzsa, 
járunk a friss halottakon.
Ezüstös porcelánharangok
dalát szívemre rácsukom,
ebédet költünk éji órán,
s apánk benéz a kulcslyukon.

Németh Máté: Sóhaj

Levegőm
csörömpölő kristály,
ablakod üvegén....

Az örvénylő sötétség:
fáj és nyúz.
Ha megszólalna,
maroknyi gerinctelen
hangot nyögne ki:
szürkét-lombtalant.
Az orcád fényét
tágas tüdőm szívja be,
a homlokok fennsíkján
szétrajzanak a világűr
nyitott ingű álmaink.
Arcra buknak a
temperamentumos érzelmek
kimondhatatlan gyümölcsei,
látomások helyett,
magamba altatom
a gyűrődött
fájdalmak oszlopait.
Színeink éghajlata tévedés.
Üvegfestmények
sebesült árnya...
Mégis!
Kínzókamráid közt,
susogásod leveti rólam
a súlyos némaság
bizonytalanságait.
Megadja magát
az együttlét fantázia
érctükrének.

Paál Marcell Hesperus: BÓDULAT

.
Túlérett a föld, a táj, a tenger,
asztmás vulkánok kilélegeznek,
nyárharapó, vadóc lidércekkel,
lánglombot pingálunk vén hegyeknek,
.
s aranyfényű, megcsalt vágyainkkal
kibékülünk most, bár nem muszáj,
tűzhányók homlokát szárnyainkkal
legyezzük, a kráter néma száj.
.
Mesél az ősz; gyermekded haraggal
vagy vidáman, ha arcán borvirág
nyílik, és a számkivetett gazzal
játszatja jázminok illatát,
.
csak mímeli, hogy mindenkivel kedves,
mint tölgyfa hordók édes nedvei,
s elpirul, bár sohasem szerelmes,
ha érez is, azt kész felejteni.

Serfőző Attila: Napfolt

Tépett fényből szőtt kabátom
rád adom, ha kell és e
sűrű hálóból font lelkem
is vidd magaddal el,
hogy telt poharamba végül
csók csobbanjon,
és ne mindig a hetediknapon
pihenjen a test!
A Stix mord csendje
álmokat fest,
apró fényes víziókat,
a halk sugár lassan magába ringat,
horizontok mélyébe
csorog a létezés.
Tömény folt marad helyeden,
rés, mely’ hangtalanul esz.
*
Kell rád mindkettő,
hideg lesz!

Székely Máté: Rövid üzenet

Hideg a láb, de meleg a kéz
Tapintásod már eget idéz
Hűvös az arc, de forró a fej
Nem kell hogy szólj, csak rám figyelj

Hosszú az út és szűkös a cél
Néha meglágyul a rideg acél
Néha csak hegycsúcson esik a hó
Nyár lesz a tél, így helyénvaló

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf