Arany-Tóth Katalin: LÉT-REFLEXIÓK
1.
A pókhálóban vergődő
aprócska rovar
egy szoba sötét sarkában
senkit nem zavar.
Minden, ami láthatatlan,
tudaton kívüliként
porlad szét. Így lesz belőle
talp alatti söpredék.
1.
A pókhálóban vergődő
aprócska rovar
egy szoba sötét sarkában
senkit nem zavar.
Minden, ami láthatatlan,
tudaton kívüliként
porlad szét. Így lesz belőle
talp alatti söpredék.
Valaki egyszer, valahol
egy tiszta forrásra lelt.
Senki nem tudta addig, hol volt.
Izmai újjászülettek,
gerince kiegyenesedett,
láthatatlan szárnyai nőttek.
Az újságok és a tévé hírt faragtak
az új patak felfedezéséből.
Megsarcoltak az évek.
Inkább csak elvettek, mint
adtak, 's tovaléptek.
Kérhettem, ... és tán kaptam
volna békét, kegyelmet,
irgalmat és jó szót, de
nem kellett. Megmaradt a
gerinc, az egyenes hát,
és persze szakadt maradt
a cipő és a kabát....
Poklok
lakkos karmú
kufárai jönnek.
Jönnek kútmérgezők,
kínbombacsináló
szelídített apák,
rácsosíriszű anyák,
bársonytokú kést örökítők
és aprószent tekintetű
kilencéletgyermek katonák.
Vannak pillanatok
amikor nem ismerek
magamra, formát keresek
s úgy öntöm szavakba
a ruhátlan éjet öltöztetve
a Göncölszekér
rúdjának dölve
egyre rosszabb versek
akarják magukat megíratni
porosodnak gondolataim
mint nagymamák fekete ovális asztalán a csipkék
elszürkült álmokba takaródzom mindig
már minden bugyrát ismerem
ennek az elpiszkolódott
satnya kis világnak
úgy elhajítanám ezt az ócska életet
a turkálóban keresnék másikat
Nekem az Úristen
Máma nem beszél
Ő lett néma
Vagy én vagyok süket
Éjjel lázas álom
Nappal a nincs kényszerít
Térdre
Vaksi szememet hiába
Meresztem
Végtagom még Dombászon
Megfagyott
Értem hiába kiált a
Fiú a kereszten
Rongyos lett az égbolt
Reggelre mindig
kiderül:Hold körüli
pályán landolt-e
fekete rigónk
vagy itt benn a cinegék
alatti bokron
Kékülnek nyomai
vámpírfogaknak, elporladnak
égi mezőiden a pipacsok,
árnyékmesterek rángatnak
madzagot, paraziták rágnak
atlantiszi szirmot, bérencek, bankárok,
Álmodra áldás
Békédre ébredés
Rést ki üt szívemre
kakukktojáson?
Színekre szín legyen:
láncon viselt álmok
Ki költ tenyeremből
májusvirágot?
Bár harminc pénzük visszadobtam
De már e harminc pénz vagyok
Hogy eszem váza összeroppan
Gyilkosaim az angyalok
A csillaghalálig bűntudat
Uram elhasznált eszközöd
Hogy a légiókat kardokat
Róma lovait elkötöd
Hittem elég a Jézus-arc
Lehettem volt zelóta bár
Ő nem egy volt a sok között
Ő Egy volt
S azóta …
Szökni vágyó gondolatok
koponyám belső falán.
Ha kinyomtathatnám őket…
ötleteket,
másnaposságot,
titkokat,
nemes eszmét…
nyomtatnák érzelmeket,
ábrándozó reményt,
karácsonyt, csalódást,
nyári szerelmet.
Mindent
magamból.
Zavarják elmémet.
Kifogyott a tinta.
Megbújtál bennem
kapaszkodtál a kilincsbe
féltél hogy el leszel feledve
én kiabáltam rád
te még jobban szorítottad
az ajtót nagyobb résre nyitottad
Azóta sem lelem
pedig keresem magam –
mosolytalan kilinccsé alakultam…
Mint tűzhányó a hegy gyomrába,
Úgy van bezárva önmagába
Az én világtalan anyám.
Csak tapogat, mint magzat a méhben,
Egyforma napok sűrűjében
Kitartóan fohászkodik.
Magába néz csak, hosszan, mélyen,
És fényt keres a feketében:
Emberhez méltó ütközet.
a sarokban egy maroknyi isten
kukoricán térdel
kiirtják a fákat
mindenki jól vizsgázott
a jegyek
szép kerek számok
ha vége lesz
majd kiderül
melyik mit jelent
számmisztikát fejtegetnek
lótuszülésben
az éhező gyermekek
bálványok vigyorognak
feszül a hurok
nem tudod ki tartja a kötelet
virágot ültetek
"a képzelet nem más, mint háborúban
egy életmentő árok." (JD)
Könyvespolcaimon a könyvek:
mint egy hadsereg,
a fal története, előttem lepereg,
tíz ujjam, mint tíz-ágyú,
védik kezemet,
de összekulcsolva, meggörbíti
őket a szeretet,
olyan változatlan minden,
ezt csak a változásban látom,
hogy öröktől létezik,
ami megszólít ezen a világon,
Ebben a torz magányban
vergődve múlok el.
Sikolyom oly hangtalan,
hogy foszló csöndjével
temetkezem.
Monoton szív-ütemek
remegő bánatát
tűröm. Csak ölelnétek
fojtva, szorosan át!
Nyújtom kezem…
Tébolyult gondolatok
örvényébe vesztem.
Állatként hantoljátok
el majd hideg testem!
Én vétkezem,
még elhagyni: már kezdeni
aratni búza, vetni tengeri
a tanácstalanság: legföljebb emberi
csak föld kell és egy kis ész – ahogy az Úr rendeli
a tanácstalanság: legföljebb emberi
aratni búza, vetni tengeri
még elhagyni: már kezdeni
Jönnek,
csak jönnek hírek.
Már megint gyász…,
nahát!, már megint!
El is határozza.
Vasárnap... igen,
legalább vasárnap.
Tűvé tesz érte.
Éjbőrkötésű, tenyérnyi.
Szíve fölötti zsebbe.
Emelkedett, beleborzong
az olcsó tükör előtt.
Egy
jó
vers
simogat
vagy
éget
Nem moccan a perc, mert minden percünk egy,
A végtelenség egyetlen megfagyott pillanata.
Belegravírozott jókívánság, bennem a hited
Így nincs jelenem múltam és jövőm nélküled.
De a történelem tegnapi múltja mást irt sorsomba
Egy vágyak nélküli ént, de zenét dalolt tollamba
Nem lehetsz kedvesem, csak illúzió, halovány visszhang,
Megélt vallomásaimban egy megálmodott múzsa vagy!
2010.01.19.
- Apám emlékére -
Kifeszítve itt
„jurópa” közepén
azért vigyázz
istenedre
szólj hozzá
kérjed – tereld
tartsa föléd
ernyőjét
ha zivatar
kerget s lélek
nélküli szelek
üldöznek ott
hol nincsen
kegyelem sem
I.
Forgószél a fákat égbe rántja,
felszállnak a libák trombitálva.
Ugatva köhögnek ázott-vének,
kalimpálnak csúzlizott emlékek,
álommaradványok, madárcsontok.
Futásom fordul, visszafelé fut,
az anyaméhtől messzebbre, mélyre,
kapaszkodom sugárba, fénybe,
decemberi szél léghajójába,
csapódnék az Északi-Sark-Határba,
riannék, mindegy hova, csak innen el,
elbotorkálnék szívverésemben.
Az első tavaszi pillangóban
megláttam, hogy ez a tavasz
az a Tavasz, miről csak
Édesanyám álmodhatott.
Édesanyám énekelhetett,
hogy: fia nem lesz soha
Isten elmázolt mocska,
Május közepén, akár a kések
hosszú esőcseppek szabdalják szét
az élet apró dolgait
a szoba kirakatából, mint, ama város
csatornáinak partján
az ezerféleképpen is ugyanaz a nő
megélem a percet
egyiket a másik után
ahogy odakint a szélben bókol a birs
egy keskeny és hosszú városi kertben
ami szegény Modigliani szögletes arcát
vetíti furcsamód elém
Sétálok a parkban föl-le,
s fészekrabló utcakölykök
bozótban kisrigót ölve
búnak tőlem. Mind lapul,
csak egy szól, ki nyelvet öltött:
„Öregúr! Fut a nyúl!”
Mint vén Toldit víg apródok,
csúfolnak a vásott kölykök.
Én botommal forgolódok
erre-arra s konokul
zeng a négy kis faun vagy ördög:
„Öregúr! Fut a nyúl!”
Holnap talán ássák valahol a sírom –
Hozzád suhan a lelkem, míg a levelet írom.
Pislákol a parázs, fölpiheg a tábor, –
Integet a lámpa fénye a fehér szobából.
Kilobban a fáklya, vérpiros az alkony, –
Bekopogok tihozzátok ott a Duna parton.
Őrszem kiált néha, vagy muskéta roppan. –
Megismersz-e vajon így is, véresen, kopottan?
Nekem is van, szó sincs róla,
Elég bajom a világon,
De azért én sok emberrel
Nem cserélnék semmi áron.
Míg sok ember ki sem látszik
Az adósság tengeréből:
Én csak fülig vagyok adós
A jó Isten kegyelméből.
És mégis, mégis, – hinni kell,
Jaj, hinni kell még Valakit,
Ki megterem e csonka földön
Lejerikózni itt e börtön
Halálbafojtó falait, –
Ki tűzcsóvát gyújt itt az éjban
S hatszázezer halott nevében
Dörömböl e süket világra
S míg rettentően szétkiáltja
Egy jobb jövendő szent jogát:
Ó, hinni kell, hogy majd e hangon,
Mint jajveszékre félrevert harangon,
Az Isten lelke harsog át!
Csak egyszer láttam volna kínzott testét,
szomorú szeme látnoki csodáit,
hallgattam volna füttyét is sokáig,
ha Magány hozta Elébe az estét.
Vagy borgőzbe, ha úszott pár barátja,
hogy ittam volna gyöngyös, szűz igéit
ért Mámoroknak lázas venyigéit,
ha zengve villant Vágyak Ararátja.
De fájt Néki a Vér és Arany piszka,
hát menekült a halhatatlan, tiszta
nagy Egekbe és árván hagyott minket,
kik sose láttuk – s végtelenre várva
csak Őrá esküszünk: a Prófétára,
mert megbünhödte minden bűneinket!
Vágtató lovak… Dübörgő ágyúsor…
Minden torokban lappang száz halál! –
– S előttük egy lepke, játszva, kacéran,
Libbenve, csillogva, vígan tovaszáll. –
… Kis lepke! Mit neked ez a nagy háború! –
S vidám az idő és ragyog a napfény,
Elborul. – vihar zúg, – nyár, ősz jön sorra,
Mint máskor, mint tavaly, mikor az ember
Ezrivel egymást nem űzte, gyilkolta. –
…Nagy Világ! Mit neked ez a kis háború!
Megbocsátás,
nekem valójában ésszel megy, de szívből nem…
bennem a tapasztalat az ésszerűséggel szemez,
érzem én, hogy itt valami nem jó,
a megbocsátás nem ez.
„Megbocsátás”, hallom innen-onnan,
nekem egy döntés csupán, a felülírt emlékezet,
szerintem egyszerű, sima önvédelem,
sérelmek emlékét tovább lapozza az értelem,
és az ellopott időnek új órát szerez.
Mielőtt elmennél,
csomagold ki lelkemből
az érted gyúlt fényeket.
Gyenge lángom arcodra vetül,
sziluetted viaszként bőrömre feszül
s a hiány árván integet
neked.
Csöndemből feléd száll
a buborékba zárt várakozás
és markodból kéreget.
Légy bölcsőm és vágyam,
hogy békém megtaláljam.
Hitem valamit itt felejtett
benned.
A gesztenye már ráncos, amit a kezedbe
adtam, és a padon is talán mások ülnek,
szenvtelen talpak taposnak a kavicsokon,
idegen arcokon villódznak pimaszul a fények.
Magunkat írtuk, rajzoltuk porba, papírra,
kapaszkodtunk görcsösen egymásba,
hurkolódtak a szavak, de óvatlanok
voltunk. valami végleg elszakadt.
elfőtt már
az éjek habja
minden vágy lehetőség
penészlőn belesorvadt
nappalok darabolós ágyaiba
és pengőn megcsömörültek inak
szakadatlan felmutatásba
mert már új szüreten
rozsdálló kordonok közé
súvad lapos ég
vállamra seregélyek árnya
arcodat nézem
kérdések égtek bőre alá
reménylő angyalok szárnya
karcolta betűk fénylenek
mosolyod árnya
Hát álljunk itt délcegen,
hogy mindenki lássa:
itt állunk délcegen.
A nap süt
és belé mindig szerelmes voltam,
ha nem mondtam is meg,
a nap süt
és elfolyik ez a furcsa
kilátástalanság,
el a csatornába,
el a víznyelőbe,
Csak nevetek a
rongy idő túlkapásain,
a tegnap igérete
valami más volt-
átalakult a bárpult
s nem mosolyog
a pohár ha lágyan
szemébe nézek,
kesernyés,áporodott,
borízű perc
ordít bele a csendbe
s valakik rendre
kiokttnak,vigyázz,
magad kárára teszed-
szememben másik arcát
zokogja a holnap!
Nekem nem jutott nyár, tél és tavasz,
nekem csak az ősz, lassú ősz jutott,
nem jutottak fák, virágok, álmok,
nekem csak az ősz, lassú ősz jutott.
Tűzben olvadó esték és vágyak,
szüzek, galambok, repkedő mámor,
nekem nem jutott más a világból,
nekem csak az ősz, lassú ősz jutott.
Mint jelfa várok: Jöjjön valaki,
láncfűrésszel, kellő hittel, bárki!
Jövő folyamnak új krónikása,
nekem csak az ősz, lassú ősz jutott.
2010. 07. 27.
Ki hagyta rám ezt a földet,
a hófehér csontoktól fekete tájat,
hogy szívemhez ér a csönd,
lélegzetvételnyi alázat?!
Mintha nyelvemet vágták volna ki,
úgy nyomorítja lelkemet a szégyen,
a bennem élősködő gyász,
romló anyagba falazott éden.
Emlékek alszanak a szív pitvarán,
Mint képek, kopogtatnak a falán.
Felébreszti őket az örök titok,
Amit megfejteni úgysem tudok.
Éjfél után sétáltam a parkon át,
S szembe jött velem, egy kopott bőrkabát.
Valami régi békét éreztem én,
Amely a múlt ködében volt enyém.
A kamraajtó belső oldalán,
A szögre akasztva volt egy kabát.
A tékozló időben sok vihart látott,
Ősszel, tavasszal szabadba vágyott.
Szokjál hozzá már
újrakezdés napján is
pofán vághatnak
jöhetnek lózung-
szövegek: temess és húzd
fejedre dörgő
villámait e
önmagába fúlt, már nem
létező világ
Olyan.
Olyan mélyről.
Olyan mélyről,
olyan mélyről,
milyet feneketlen kút
sem ás, föld alól világló
belső napod
parazsából, olyan,
olyan mélyről gyere,
gyere hozzám, gyere
hozzám vissza,
(Oh, hogy zuhog kint. Zúg a förgeteg.
Hogy döng a föld, oh, hogy búg, háborog.)
– Szívem túlzengi, hallod, hogy dobog?
Szívem neked zeng búcsú-éneket.
(Oh, hogy zuhog kint. Kénkő fojtogat.
A láva minden utcát elfogott.)
– Ajkamban forróbb, égőbb láng lobog.
Ajkam most adja búcsú-csókomat.
(Oh, hogy zuhog kint. Mért üvöltenek?
Oh, ölnek, hallod, embervér csorog.)
– Ölelj, mi élünk s itt halok veled.
(Oh, hogy zuhog kint. Mért e mély dörej?
Oh, jön, jön, látod, láva, láng-torok.)
– Csak csókolj, mindegy, meghalunk, ölelj.
Kacagjatok! E nagyvásári zsivajban
Pénz, vér, piszok, por, Júdások bomolnak
És szörnyűséges, égverő a vétek.
Adjátok el apátok örökét,
A koporsótok utolsó szögét,
Én nem hiszek a triumfáló kornak.
Mert nem igazak azok a beszédek!
Kacagjatok! Én: valaki, senki, költő
(Pénztelen, rongyos) szép hitekről zengek,
Ahol dúsasztal csak csalóknak terül.
Kacagjatok: öntelte diadal,
Sértetlen szent a próféta-dal.
S én mint fehérfény fölöttetek lengek,
Én Velemhívők, mi leszünk felül.
Keringtem, mint a többi kerge csillag:
amerre vonzottak, kimért körökbe,
éppúgy zokogva és éppúgy röhögve,
de engem új, szabad körpályák hívtak.
S fényben, dalolva egyszercsak kitértem.
Vihar dúlt, bombáztak mögöttem átkok…
Csillag-sereg, kimért körök, nem láttok!
Engem szabad, új útra hív az éltem!…
Utánam átkok bombáznak, vihar dúl,
egy r égi fájás bennem meg-megsajdul,
úgy hívnak vissza régi jó körök…
Én meg felejtve átkot s szürke békét,
új szent utakra, hol csillag nem élt még,
bús egymagamban, büszkén feltörök…
Zöld ág, zöld ág,
zöld levelecske,
tavasz-kertbe arany ajtót
nyitogat a fecske.
Furcsa kulcsa:
nyitogató nyelve,
csicsergő kis csodacsőre
varázsdallal telve.
Ringó bimbó
bólogat ottan,
hívogató rózsaselymű
rügyek ajka pattan.
Fojtó, gyilkos köd, tülök, dübörgés,
Kormot, könnyet, sóhajt ont a gyár.
Görnyedt árnyak némán loholnak,
Ott áldoz a falánk Molochnak
Testvérem: egy ifjú proletár.
Vad motorok szilaj dühe lendül,
Anyag s erő döntő harcra kél,
A ragyogó, sötét szemekben
Álmodott csók varázsa rebben.
Csöndes otthon, asszony és kenyér.
Egyszer a vérünk felcsobog,
Egyszer tett lesz az akarat
és szívünk dörgő zenéje:
szétzúzza a börtönfalat!
Egyszer az álmunk felriad
és lesz belőle puskatus,
egyszer acél lesz mindenünk:
az agy, a szív, a vér, a hús!
A lap hófehér háborújából hazatért versek...
Gazduram
"egy család lapul a kabát alatt",
és sok család ami lehetett,
harcolni annak volt nehéz,
- és ez igaz ma is - aki igazán szeretett.
A könyv lapjai közt nem
Levél, hanem egy lepke
Töredezett szárnya;
Simogatásra hivatott kéz
Jobbára ökölbe zárva
Rázza dühét a világra,
És ami eddig volt árva,
Az jobb sorsára még
Várhat, mert annyira
Még nem fordult ki
Magából a világ, hogy
Feledné az ököljogát