Rossz volt az alom.
Dolgozol, mint a barom,
mégis semmire jutsz.
Ezernyi gond úgy tör be,
már a hátad is görbe,
tenéked ez a juss,
hogy ilyen sokáig bírtad.
A pénz magáról hírt ad
az élet más felén.
Valaki vési arcod,
elrejted, odatartod,
legyél kemény.
Kezemből kitépik
a megfoghatót,a
szépet s agyamban
elcsitulnak a gondolatok,
olykor magam sem
tudom mit akarok,
csak beszélek,élek,
írok,legtöbször
zagyvaságot,miközben
nőnek a napok és
semmi sem olyan
mint a tegnap,
Nem vagyok se vörös, se fehér
besorozott közlegény.
Asszony szült, direkt, most embernek;
tükröm legyen szemetek!
Akaratom, hitem és vágyam;
mint gyermek, kiabáljak!
Ordítozzak a nagyvilágra:
Élet él, testruhámban!
Életem, mint másban, érzés;
halk, ölelő megérzés.
Érzem, ha fáj! Ha bút fú a szél,
és ha derű terül szét
- háló alatt a hal ficánkol-,
szennyárnyban haza s otthon!
Ide születtem mégis-mégis,
akarta tán az ég is.
Szolgád eléggé nem lehetek –
birtokollak, így vagyok veled,
urad eléggé nem lehetek –
mindent megteszek úgyis neked.
Testem templomában
Kik borultak össze
Hajam fonatában
Kik fogództak össze
Vérem melegében
Kik olvadtak össze
Szívem serlegében
Kik ömlöttek össze.
Ereim erdeje
Kiknek adott otthont
Csendes búvóhelyet
oltalmazó bokrot
Kik simultak össze
Bőröm bársonyában
Kik fonódtak össze
Ujjam hajlatában
Szájam szögletében
Reggelre mindig
kiderül: Hold körüli
pályán landolt-e
fekete rigónk
vagy itt benn a cinegék
alatti bokron
szíveden élnek
legelnek – tűdön nőtt ab-
lakban magokat
Belefeledkezve, belezúgva
várakozásomba, most
végleg, végleg
itthagyom, itthagyom,
itthagyom ezt a torokkaparó
hiányt, ringó járással
nem jönnek már felém
pokolvörös csókjaikkal a pézsmaillatú
lányok,
hiába, hiába
dekkolok, hiába ácsorgok
naphosszat sápadtan percegõ utcai
órák alatt, ekcémás házfalak
krétafirkáiról mutat
szamárfület, vigyorog vissza
rám az ifjúság,
Letörli még egy ősz
mint a gesztenyékről
tüskés álarcainkat?
Megyek fanyar napokban
gyanakvó arcomon cápamosoly
mert simlis itt az erőszak:
jázminná lopja magát
s közben kapcává tapossa
vakító gyolcsaim…
Ránk már nem ragyog
a nap,
minket már a fény is
kikerül,
mi már lehúztuk a téli
zsalukat,
s itt a téli éjben
egyedül
már csak a Bodri kutya
ugat
céltalan csaholással,
a lelkekre hasztalan harcok
fontak halotti leplet.
Sirasd meg, Uram,
mikor egy népet
ilyen könnytelen,
kutyamód temetnek.
Két úrnak szolgálni nem lehet,
nem szabad felezni az Életet.
Vagy pap leszel, vagy játszó Trubadúr,
vagy szolga csak, vagy nyakasszavú úr.
Mert életedben jő a pillanat,
hogy úr leszel, vagy hű szolga maradsz.
Úr leszel a múló életen,
vagy szolga csak a hulló végzeten,
mely népeken és népeden kísért.
De döntened kell, ezért, vagy azért,
s én érzem már, a döntés úgy esett,
hogy pappá váltan hű szolga leszek.
Szolgád Hazám egy baljós életen,
s ha rövid lesz is, de Benned végtelen!
Hol vagytok, ti tarka rétek,
vadvirágos búzaföldek,
bárányfelhők égi bája,
hűs patakok csobogása?...
Hol lebegsz, te tünde álom,
délibáb a Hortobágyon,
a legelőn ménes, gulya,
pásztor ajkán a furulya?
Hová lett az erdők dala,
gyöngyvirágnak dús illata,
gólyafészek a kéményen,
bádog Krisztus az útszélen?...
Szent a földnek röge
ott, ahol születtünk!
Ott szögezzék majd be
koporsó födelünk!
Szent a földnek röge
ott, hol anyánk sírja,
s ahonnét hugocskánk
leveleit írja.
Szent a földnek röge
ott, hol ősök vére
hull már ezer éve
fűre, fára, érre.
Szép vagy Hazám, tündérien csodás,
ékes koronában Te vagy a csillogás.
Palástod a róna, arany mezeivel,
trónusod támasza Mátra erdeivel.
Királyi díszedben ékköved a Duna,
méltóságod tükre Balaton alkonya.
A kanyargó Tisza vártád erőssége,
néped a földnek leggazdagabb népe.
Szép vagy Hazám, tündérien csodás,
az isteni műben a legszebb alkotás.
Vitézi vér adja rózsáidnak színét,
Isten dicsérete kenyerednek ízét.
Az ég csillaga mind a katonáid,
szépségedre Hazám egy fél világ áhít.
De ameddig csillag ragyog magyar égen,
Te élsz, míg ellenid elbuktak már régen!
vétkezel-e
ha tetteid másnak fájnak
ha bérence lettél
gennyes hazugságnak
s felmenthet-e
a cinkos hallgatás
nyugtod van-e
ha másnak ártasz
s konokul hiszed
eltakargat majd a látszat
felülír-e
a testbeszéd
leplez vagy leleplez
mit magad után hagytál
szerteszét
Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok!
mert megkerülitek a tengert és a földet,
hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek;
és ha azzá lett, a gyehenna fiává teszitek õt,
kétszerte inkább magatoknál.
Máté 23:15
rejti holdszínbőrét
arany lazúros ellenfényében áll
kenőcsli magát bőven
sataniel beléből árjadó sárral
sárral pomádézza magát
sátáncicomát ken
szerteszétken
fröcsköl
Leányfalu Szigliget
köldökhelyek szívhelyek
Nagyberény és Kistarcsa
ott lóg a kutyám farka
Mór Zámoly és Fehérvár
gyermek-magam még ott jár
Siófok és Debrecen
mindegyik az én helyem
Marcali és Egerszeg
sosem maradtam veszteg
Bangkok Rio Keresztúr
megtanultam s megtanul
Azért sietve, némán
néha magamba nézek-
eső utáni latyak,sár,
lutykos,vad idő,
harangoznak agyamban
a gyermekarcú fények-
keménydió az élet
s olykor fejemre nő.
Az ajtók már kinyiltak
s egy mozdulat felém nyúl-
kiált a tört üresség,
visszhangja átszakít,
Hányan jöttek, hányan tapostak nyakamra,
nem jajgattam, nem nyafogtam,
meghajoltam alázattal, ez a sorsom,
anyám mondta: Ember vagyok!
Hányan jönnek, hányan taposnak nyakamra,
nem jajgatok, nem nyafogok,
meghajolok alázattal, ez a sorsom,
igen, tudom: Ember vagyok!
Gerinc-testem, hányszor hányan összetörték,
hányszor hányan zúztak-törtek,
életemre, hányszor hányan raktak béklyót,
köztük mégis megmaradtam,
Isten türelmével tűrtem, tűrtem, tűrtem:
I.
Ki tudja, miért, nyaranta
a tónál lett egy új világ,
s néhány napra, talán hétre
ránk szakadt a vadszabadság.
Falkamagányból ítéltek
egymásnak minket a habok:
tizen-huszonéveseknek
ígértek igaz holnapot.
Más lett ott a sörnek íze,
s más volt a lány, ha engedett,
valami cinkosság avatott
felnőtté gyorsan gyermeket.
És álmaimban másik létbe lépek
a túlon túl, hol sarjad már a fény
halandóságom más világok kulcsa
hol testet ölthet újra a remény…
a születésnek szűk előterében
egyre csak fogy a vékony levegő
s az anyaméhnek légüres terébe
kulcslyuknyi fényt ereszt be a jövő
kitépni lényünk buroknyi világból
s egy másik létbe csúszni meztelen
a ridegségnek fájdalmas csodája:
– Apám emlékére –
Kifeszítve itt
„jurópa” közepén
azért vigyázz
istenedre
szólj hozzá
kérjed – tereld
tartsa föléd
ernyőjét
ha zivatar
kerget s lélek
nélküli szelek
üldöznek ott
Karámból szökött
szabadcsikókedvem
nem állta az istállószagot,
éjszakánként fekete felhõk közt
kóborolt, pusztában aludt,
pocsolyákból ivott,
nem bírta a zablát, kötõféket, ostort,
inkább ázott-fázott,
éhezett, amíg egy nap
tévelyegve vágtázó létem eltévedt,
eltévedt, s akkor
a
Jupiternek szentelt, ragyogó
angyal pillantásával
Nézz körül Aradnak vértanúja,
Van-e itt, miért érdemes volt halnod,
Veszted jutalma, ez erkölcsi rom,
Látnod kéne, mivé lett honod.
Kár volt elszenvedni mindazt,
Mit számodra bitó, s golyó hozott,
Semmit nem ért a gyötrelem,
Hisz, fiaidból csak önzés buzog.
Gyanakvón figyelni minden tárgyat,
ahogy bejönnek, élnek, lobognak,
fényüket vesztik, kezedből kikopnak,
talán észre sem veszed az árnyat
szemed alatt, a szájad szegletén:
foszló idődet számlája pulzusod,
magadat más szemében olvasod,
mintha Te lennél ott, de már nem Én:
Szép csikóim
égi réten
– harminchárom
ékességem –
versenyt futnak
az Idővel,
hátukon a
szeretőmmel.
Patájukon
csillagpatkó,
gondjaimat
széttaposó.
Eddig űztem
délibábot,
szívemen a
Nap virágzott.
Kéken borul az égbolt,
szerte árad a napsugár,
a patak, mint ezüst szalag
fut le a hegyoldalon;
rajta üresen áll a malom.
Az erdő szédítően illatos,
a levegő mámorosan balzsamos,
muzsikásan fűrészelik a fát,
kevés érte a bér, és
ízetlen a kukoricakenyér.
S pásztor furulyázik,
két pillangó játszik,
a madarak csiripelnek,
valahol énekelnek, és
elsorvad a sok gyermek.
Itt álmodik tovább
Prerau Mirjam, költőlány.
Szíve meleg lobogásában
az igazság és emberség küzdelme.
Huszonnégy tavaszt bontott
virágzó, májusfa-törzse:
az élet s a világ szerelmese.
I.
Ez vagyok én, vagy csak hasonló
nézem magam az egyre bomló
kavargó árban, hol vagyok?
Ez az én lelkem, vagy a másé?
a repülésem zuhanás-e?
Szorítja torkom egy marok.
Ki tudna erre választ adni?
Ki tudna mindig egy maradni?
II.
Nehéz a szív, kemény a szó
fáradt a vágy,
most kell a lágy, simogató
kezed, meleg tekinteted.
Fáradt a fej,
fáradt a kar,
és nagyon szomorú a szív.
Szlavóniában tegnap este hatkor
A Duna várt. Én siettem oda.
Nyugat felé volt nagy hadakozásom,
Oly jól esett, hogy vár öreg barátom,
Tán megvigasztal örök mosolya.
A vonat vitt s én egyre lázasabban
És boldogabban lestem a Dunát.
(Akármi úton is kellene járni,
Valamit mindig lázasan kell várni,
Ha vágtatunk s lét mezőin át.)
Szlavóniában tegnap este hatkor
Előbukkant a jó, öreg Duna.
A lenyugvó nap megcsillámlott benne,
Mintha ékszerrel cicomázott lenne
És oly főúri, kényelmes, tunya.
A sírgödörbe hullattak a hantok,
szájaszéle sápadtan reszketett,
szellő kuszálta lobontos bajuszát,
pitykés mentéje panyókára vetve:
feleségét temette.
Szemében egy parányi könny sem,
de vállai hodályosak voltak,
mint egykor régen aratáskor
– húsz éves korában –
és csizmás lábaival nagy – erősen
berúgta a kocsmaajtót.
Két éjjel át
széles kezekkel,
kacagva szórta a malacok árát:
másnap elvitték a házát.
Pogány arca olyan volt, mint a szobor,
de ezeréves erő duzzadt két karjában
és szemét szitkok között vetette az égre:
– Látod Urunk?!
Mi magyarok csak mulatni és temetni tudunk!…
Ember vagyok most, mikor bércek zuhannak
És vallom: ma embernek lenni oly nehéz,
Ott vagyok mindég hol mély örvények vannak,
Így éltem le életem felét.
Néhány versem, mit fáradt éjjel írtam,
Pár csengő rím, – egy életre kevés,
Sovány vigasz, hogy ennyivel is bírtam,
Mikor minden arcom a rettegés.
A költő ellankad a fásult közönyben,
Haladást hirdetni ma oly fonák.
Ellehet esni minden ki göröngyben,
Öklök diktálnak, meg a katonák.
Ember vagyok most, mikor bércek zuhannak
Fojtott torkú, halkszavú énekes.
Helyt állok, ha mások rendre elmaradnak,
Gyávának lenni úgysem érdemes.
Miképpen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát,
s még félig fent lebeg
a tiszta éteren,
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli,
s a nagybetűk közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelíd mosollyal
lelkét kileheli:
Erdélyi fák között
egy évben kétszer hull a falevél.
Ősszel, mikor a hervadás leszáll,
s az árva fák közt zúgni kezd a szél,
és tavasszal, mikor a holt mezőre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél.
Nálunk akkor is búsak a lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol.
Úgy ég olyankor, úgy fáj valahol.
Tavaszi szél
még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg…
Erdélyi fák között,
én nem tudom miért,
de kétszer hullanak a levelek…
Ma meggyújtom enmagamban mind a mécsest,
hogy remegjen és lobogjon, míg kenyerem
kettétörve, nektek nyújtom jobbik felét.
Szívem csengjen, mint a bárány bolyhos nyakán
pici csengő, mert megmondom immár bátran,
hajadonfőtt, szembenézve, hogy hiába
minden ármány, mert ti testvéreim vagytok.
Tudom köztünk híd és börtön, hegy és gyémánt
fal és tenger, ámde mégis anyánk egy volt,
bölcsődalunk dús csicsijja, s első szónknak
kis bimbója, mint a fűszál, olyan kedves.
Sóhajba múló sötét fasor.
Végtelenebb a bénaszemnél.
Fölé a szomorú ősz hajol.
S tegnapi szívem ki tudja hol.
Csak ülök halkan, elveszetten,
Sápadt vándor, messziről jövő,
Volt alkonyat még bennem sajog
S hívnak hűvös holnap-sóhajok.
Furcsa ez a hiába-séta
Magános és sötét fasorban,
De üldögélni s ámulni jó
S szép a csend, az ősz, a messzi hó.
Favágónak szegődtem én is,
Az élet nagy őserdejébe
Csapásom alatt hull a szálfa,
Egyre kérdem: mikor lesz vége?
Törtem, vágtam folyton előre,
Csak előre ifjú hévvel.
Döntő hitem, vak önbizalmam
Ingó lidérclángja vezérel.
Néha-néha madárdal hívott
És árnyas tölgyek terebélye.
Vad méz,eper és gyönge harmat,
Ezüst forrás lelkem sebére.
Haldokló, bíbor alkonyatkor
Megzendült minden halk fenyőtoboz.
Holdas úton az erdő lelke járt,
Kezében pengő, dús aranykoboz.
HIÁBA mondod hogy Hiába
BEVÉSŐDTÜNK Korunk falába
mint kőzetbe hullt levelek
már a Szívekben élünk újra
a Gyorsuló Idő gyalulja
még Életünkben legyalulja
a reánk zúduló hegyeket
[MINDEN KÜLFÖLDI MAGYARNAK]
Tűzön-vízen át, kárhozatban,
a jelszók meg nem zavarhattak.
Magyar vagy? – kérdém. – Az – feleltem.
Az istenek, hej, munkát adtak.
Távol a hontól, nem is olcsón,
emberi hangon boncolgattam,
mi is a végzet, jog, öröklét,
lövészárok, s a húr, ha pattan.
Kutyaszorító ez az élet,
szabad térség is, festői szép.
Rengeteg gonddal perlekedtem,
de megmaradtam, őrhelyem ép.
[Tisztelgés nemzetemnek]
Kis ország, ma lábad elé teszem
a szarvasok szeméből hulló
párát, ösvények útporából riadó
fürjek szerelmes surrogását,
viszem neked a tengereken
túli tájak méltóságát, hegyek
ködét, vízesések dübörgő öröm-
ujjongását, a maláj hajósok
fejére kötött kendőt, sziámi nők
hasán a ringó napsugárt, ott, azt
az emlékművet Asunciónban, a
fegyvert markoló kezekkel, hogy
ellenállunk, és nem adjuk meg
magunkat, hiába löknek térdre,
pacskolnak golyóval, a negyven
éve hirdetett hazugság szégyenét
rakom lábad elé, a halottak szavát,
Szívemben szilánkos erek,
lábamban ősi gyökerek.
Elkopott, kifosztott vágyak
vér-örvény táncot lejtenek.
Fáradtan is téged áldlak.
A beléd vetett torz közöny
magját konokul tagadva,
Sorsom földedbe öntözöm.
Pokolból felnyúló kezek
vadásznak rám, füstös terek
fojtják még lélegző tüdőm.
Kiáltok, de ledöntenek.
Tévelygő koldusod vagyok,
átkoktól szenvedő Hazám.
Hányan elpusztítanának!
De mégsem tudnak igazán.
Kék üvegveder az ég.
Benne nagy, sárga szappan a Nap.
Kivirul fénylőn egy rég feledett kép.
Míg ajkaddal játszik a kóbor mosoly,
nyakadon ékszer egy felhőcsokor –
szemembe villantja emlékedet.
S hirtelen megértem
mily egyszerűek az igazságok:
meg kell halni, a feltámadáshoz.
ha voltál –
hát voltál.
kinek volt rád gondja?
bokáztál eleget,
ha rúgtad is az eget,
mögéd hullt le nappal.
átvágott inakkal
hét tél bolondja!
ha eltűnsz –
hát eltűnsz.
kaparéknyi nincsen.
rádszenül szégyened,
hogy szeretni nem lehet
ki bekormozza eszét.
hullsz pernyülve szét
konok vak isten.
szökdécseljünk
gyere gida
szökdécseljünk a lagziba
oda-vissza
négyszer hétszer
vagy ha úgy hát 77-szer
az őz a lagziban csoda
a menyasszony is őzgida
nézik egymást
sírnak-rínak
melyik szelíd
melyik lesz vad
Még várat
magára
pedig szeretnék
lenni tört
napok fénye,
s átszelni ott
a végtelent
ahol senkinek
nincs esélye –
bár ütköznek
az érdekek
jó ha valaki
rám is fegyel,
hiszen a
bordó éjszakát
egy lágy mosolyban
küldöm el.
Apám könnyei, csurog arcomon,
lelke lelkemet nyomja, fáj nagyon!
Ordítanék, de nem tudok.
Nincs ki hallja, nincs haduram.
Nincs, ki átvigyen a túlsó partra,
merülök, - a világ egy szalmaszálon lóg-;
József Attila kiált: Levegőt!
Apám, letörlöm könnyeid:
Hallom századok könyörgéseit,
sírok siralmát lelkemben hordom,
szívemben őrzöm a stafétabotot,
megértem a szunnyadó magot,
a föld alatt kuporgó akaratot!
keresem a példákat,
s bizony a példákban nincs hiány...
brokátzsinórral elkerített létem, s a valóság között vagyok,
ahogy leng a hinta az almafán...
kavicsok közt utat talál az élni akaró virág,
az idő félelmet és hitet old,
egy mosolyban fogant könnycsepp,
felettünk az éjszaka köldöke: a Hold.
hagyatékokban, hamukban, szóüledékekben
s persze a banalitások bólyái között
egy idő után érteni is akartam,
mi az évek során belém költözött
Kazinczy Ferenc emlékének
„Nékem egyik tárgyam a józan gondolkodás lesz.”
(Kazinczy)
Józanul, folyvást józanul:
a pálya emlékezete,
vele az örök cselekvés,
a mindig-munka keresztje.
Nincs hitványabb, mint rosszat jól,
vagy rosszul jót tenni egyre,
kísérte őt árnyék módra
a jót és jól vasfegyelme.
Ha megkérdeznéd
Miért hagytam el hazámat
Feltörte-e talpamat a rögös szülőföld
Felhorzsolta-e tenyerem a gesztenyefa törzse
Gáncsot vetett-e lábaimnak
A szederinda kúszó kelepcéje
Felhasította-e bőrömet a csipkerózsika
Vérfakasztó tövise
Lerombolta-e házamat
A hegyek kőlavinája
Elmosta-e kelengyémet az özönvíz,
A megáradt Olt örvénylő sara?
Én azt mondanám
Nem, nem ezért.
Hallani égi
robbanását pipacsnak
lápi madárnak
szétszórva bennebb
szíveden lelnek ágra
mezőre - fákra
lásd innen indul
harci állásba dallam
késhegynyi ének
mert az erdők csú-
csait nézve vélheted
rakéták hegyét
mely véd és temet
szellemek tanyája vir-
goncság vége
leheletnyi Nap
véd meg – temetők hantja
emlékeztet még.
A vörös felhők villámoktól vemhesen
lomposan dagadnak vonaglanak
remegő füvek várják a vihart
a felhőállatok nyögve megszakadnak
nyihogó csikónyerítés visszhangzik
vidám villámok kergetőznek villogó fogakkal
a szilajkedvű csikósbojtár lasszót dobál
szivárványos ostora csattog a fényben
amint a viháncoló elszabadult sugarakat
visszatereli a nap kútjához
kökörcsinek hunyorognak
mindent elönt a kékség
langy nevetés a kék ég
1983. július 2.
