Dr. Pázmándy László: Kopott bőrkabát

Emlékek alszanak a szív pitvarán,
Mint képek, kopogtatnak a falán.
Felébreszti őket az örök titok,
Amit megfejteni úgysem tudok.

Éjfél után sétáltam a parkon át,
S szembe jött velem, egy kopott bőrkabát.
Valami régi békét éreztem én,
Amely a múlt ködében volt enyém.

A kamraajtó belső oldalán,
A szögre akasztva volt egy kabát.
A tékozló időben sok vihart látott,
Ősszel, tavasszal szabadba vágyott.

Vitte magával évtizedeken át,
Bor és dohányfüst fanyar illatát.
Gőgös ruhásszekrény nem fogadta be,
Nálam mégis nagy volt becsülete.

Ha jött mogorva idő és hideg szél,
A kopott kabát mindig útra kélt.
Régi barátokat meglátogatott,
Bor mellett sok dalt és nótát tudott.

Ha az idő elszaladt, s hajnalodott,
Nekem mindig ajándékot hozott.
Szép dalokat dúdolva jött haza,
Ekkor karosszék volt az otthona.

Ha ott aludt reggelig a székben,
Mosolyogva várta ébredésem.
Zsebeinek titkát jól ismertem én,
Az ott feledett kincseknek helyét.

Ha felidézem évek fátyolán át,
Torkomban érzem szívem dobogását.
Árnyékából láttam '56 viharát,
A láncot tépő remény diadalát.

S kezem fogta akkor, mikor dőlt a torony,
S elvitte a reményt, súlyos lánctalpakon.
Az idő elsodort mellőle rég,
De most is érzem azt az ölelést.

Ahogy néha magasba felemelt,
S ő is boldogan velem nevetett.
Az éji sétát fiam értette meg,
S láttam, a párásodó szemeket.

Hallgattunk, nem kellettek szavak ott,
Összekötött minket egy erős kapocs.
Apám rég elment, és fogynak a csodák,
Övé volt, az a kopott bőrkabát.