Ölvedi László: Orgonavirág a gyárban

Fojtó, gyilkos köd, tülök, dübörgés,
Kormot, könnyet, sóhajt ont a gyár.
Görnyedt árnyak némán loholnak,
Ott áldoz a falánk Molochnak
Testvérem: egy ifjú proletár.

Vad motorok szilaj dühe lendül,
Anyag s erő döntő harcra kél,
A ragyogó, sötét szemekben
Álmodott csók varázsa rebben.
Csöndes otthon, asszony és kenyér.

S mellette a nyűtt munkapadon
Csokorba kötve kéklő orgona.
Illata messzi szerte árad,
Simogatja mind aki fáradt
S ingerkedve hullámzik tova.

Behatol lelkek elzárt résein,
Diadallal harsogja szerte:
Szenny és hazugság semmivé lett,
Kacagva zeng a győztes élet,
A gyászt az ember leteperte…

Verejték hull az orgonára,
Teremtő, szent, emberi harmat.
S e pár szál virág szertehullva
Szívekben éled lángra gyúlva:
Hitet hoz, álmot és hatalmat.