Jóna Dávid-Szentjánosi Csaba: Gazduram - május 2015.

Becsületesen írtuk....most ennél többet nem is tudunk mondani!

Az a szó, hogy megbocsátani, görögül úgy hangzik, hogy aphiémi. Azt is jelenti, hogy elengedni, elbocsátani, figyelmen kívül hagyni, maga mögött hagyni. Amikor az ember feloldja magában a kötelékeit, amikor nem tapad valamire vagy valakire érzelmileg, sem gondolatilag, amikor fájdalmát és sértettségét maga mögött hagyva elengedi az egészet: az aphiémi. Amikor nem nézünk utána, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás. /Müller Péter/
 
Megbocsátás,
nekem valójában ésszel megy, de szívből nem…
bennem a tapasztalat az ésszerűséggel szemez,
érzem én, hogy itt valami nem jó,
a megbocsátás nem ez.
 
„Megbocsátás”, hallom innen-onnan,
nekem egy döntés csupán, a felülírt emlékezet,
szerintem egyszerű, sima önvédelem,
sérelmek emlékét tovább lapozza az értelem,
és az ellopott időnek új órát szerez.
 
Felismerésnek kellene jönni,
tiszta szívvel magamba tömni,
hogy a bűnre az isteni gondviselés feledést adott,
az árulás, nekem akkor is csak annyit jelent,
hogy hittem benne, s ő becsapott.
 
De mit mondd a hibákra késztetett jellem,
átgondolom, s ha kell igazat adok, de megbocsátást? - azt nem,
mert nem tudom, hogy mi az…
egy üres luftballon, rajta a felirat: vigasz.
 
Az emberiség halottakat temet,
de ha az egyik aljas érdekei mentén gázolt el másokat,
miért akarja az én felmentésemet?
Halottnak nézzem? Levegőnek, semminek?
Ha megbocsátottam, mondd – valójában – kinek?
Magamnak se megy, inkább csak az elfogadás,
lehet, hogy bennem a fogalom alapbeállítása a hibás.
 
A bűntudat, bűnbánat mi is az pontosan?
A bűn az, ami eredendően adva van?
Megérteni megakarom, de nem azért, hogy megbocsássak,
hanem, hogy tudjam, mit várhatok még,
a többi szánalmas máz, magyarázkodása nyálkás és hosszú,
a továbblépés az egyetlen út, az igazi nemes bosszú.
 
Ki bocsánatodat kéri, igazat mondd-e? És ez elég?
Mikor az életünket jól leírja a mindent átható következménynélküliség?
A megbocsátás az áldozat vigasz ága, melyen rügyezik a szó,
de gyökeret nem ad, nem adhat, így mindez hiábavaló.
 
Tegyük fel, megbocsátok mindenkinek, az egész világnak!
Megbocsátanék, de most már nincs kinek…
Mosott ruhákat látok kiteregetve, tiszták, de nincsenek rajta színek.
Bölcs vagyok, a választás képességétől megfosztva, s védtelen,
Jöhetnek az újabb bűnök, a vétkek – a megbocsátás a kényszerem.
 
Fodor Ákos az írta, hogy „aki csúful bánt veled:
ezt sosem bocsátja meg - neked.
Van mikor a szépség, van mikor az igaz: a felelet,
egyetlen valóság, a megélt, a megélhető valódi szeretet.
 
Igen, de akkor mi van azzal, akit igaz szíveddel szeretsz?
Hisz naponta bocsánatod bocsánatában evez,
pedig valójában nincs más, csak az, hogy a lélek lelket átölel
és szavakat keres,
majd megtalálja az elhasznált „megbocsátást”,
de ha van is ilyen, akkor szerintem, az nem ez.

    Jóna Dávid
 
Gazduram
Casciai Szent Ritára nézve
 
Én sem tudom, mi az, hogy megbocsátás,
csak azt, hogy a felhő-szivacs
letörli az égtáblát,
a virágok, hogy a tavasz illatukba fürdik-
megbocsátják.
Én sem tudom, hogy lehet megbocsátani,
de ahogy az ember leteszi-
a föld meg felemeli terhét,
az időnek, hogy egybemossa őket,
megbocsátja a kezdet és vég.
Talán, nem megbocsátani kell
(az a szenteknek ment), hanem engedni,
hogy ami éget, megbocsátható legyen,
két szív súlyával tud csak megállni
biztosan a szerelem.
Igazad van barátom, ezt sem értjük,
mégis hogy nem értjük: ezt értjük,
ahogy a sötétben élőknek, mégis
holddal világít az éjük.
Megbocsátás: az egyik leggazdagabb szó,
mert a lélek hangja van mögötte,
ahogy a pók is, láthatatlan vonalak mögé
hálóját szőtte.
Megbocsátani, nem emberi teljesítmény,
hanem isteni tett,
 
Megbocsátani nem a múltat kell,
hanem a jövőt,
ahogy a paradicsom-fáját átkarolhatjuk,
ahogy fölénk nőtt.
Szám kútkávájáról, csak
szívembe tudom dobni,
én ha csak néma tudok lenni,
a világ helyettem fog szólni.
Van amit már nem megbocsátani kell
(nem lehet), hanem csak megváltani szabad,
ahol az atomjaira szakadt lélek-
Jézus fájdalmával, megbocsátható marad.
 
   Szentjánosi Csaba (2015.04.09.)
 
Gazduram
 
Elengedni nehéz, a kéz
míg szorítja fájdalmát
önmagára ismer,
azért is mer…,
békében szunnyad a szellem,
háborúban háború van,
döntései által alakul a jellem.
 
Egy mindenkiért, egy mindenki ellen…
fontosnak lenni, nem mindig csak halogatva,
megbocsátani? ez nem belső kérdése, ez egy szakma…
 
Azt, hogy nem értem,
nem kirakat, önfény, gőgős máz,
a nagy megbocsátóktól a hideg ráz.
 
De mondok mást: a „kihívás”
ezt is ízlelgetem, mit jelenthet?
frappáns divatmellény mit üzenget?
hallom mostanában sokat,
feladatok helyett „keresik a kihívásokat”.
 
Barátom, kuporodok kiüresedett szavak mentén,
a szemfény
vesztés mögött a történet az érdekes,
a többi „mehet a levesbe”,
mert a leves, csak egy leves…
 
A tévedések, s a közhelyek jogát fenntartom,
civilizációs uszadék, átok…
de nem fontos: megbocsátok.

    Jóna Dávid (2015.04.11)
 
Gazduram
 
Szeretem benned, hogy amit elkezdesz,
azt be is fejezed,
minden vers amit írsz, szó-életedből
egy hangos fejezet.
 
Mondat-karjaiddal úgy öleled át,
a mondanivalót,
hogy a képzelet szifonjában
cseréled a patron-valót.
 
Fémek-csikorognak szavaidban,
bányásztál lelkedből valami csodát,
amiért az ég, a zátony-hegyeknek
felhőkönnyekkel megbocsát.
 
Mindegyik vessződ: a félelmetes-
gondolatok macskabajusza,
amíg húzkodod felkeltve a választ,
addig az idő saját perceit átalussza.
 
    Szentjánosi Csaba  (2015.04.15.)
 
Gazduram
 
lüktet bennem a hiábavalóság…
a korall zátonyom, ha még oly otthonos is,
nehezen megközelíthető,
furcsa a házam, nincsenek falai, s hiányzik a tető.
 
a rendjét, okozatait, a képletét értem
mikor látom a génmódosított irodalmat,
s azt ami rajta terem,
szigetemre menekülök képzelt helikopteren.
 
mikor az árnyékom a parton hosszan elnyúlik
majd sötétségbe olvad,
megkereslek barátom, megkereslek, hogy hol vagy,
hogy ételt lopjunk egymásnak, ha kell,
téveszméinket szorozzuk a semmivel.
 
visszatartott lélegzettel mezítlábas lélek,
pedig hideg tárgyilagossággal, félelmekben élek,
kőpadokon ülve, iszap-csönben várok,
a képzelet nem más, mint háborúban
egy életmentő árok.
 
a fedélzeti nyugágyon celofán emberek,
mikor a sziget mellett elmegy néhány luxushajó,
hanyatt fekve, napszemüvegbe mered az égre
a magányos kovásztalan tömeg, mondom, hiábavaló…
 
néha a korláton kihajolva (veszélyes, tudom) valaki a szigetre mutat,
visszahúzza őt az emberörvény, nem hibáztatható,
én ülök a harapásnyomaimmal a parton, csendben,
s nézem, ahogy távolodik a hajó.

    Jóna Dávid (2015.04.16)