Sajó Sándor: És mégis, mégis, – hinni kell…

És mégis, mégis, – hinni kell,
Jaj, hinni kell még Valakit,
Ki megterem e csonka földön
Lejerikózni itt e börtön
Halálbafojtó falait, –
Ki tűzcsóvát gyújt itt az éjban
S hatszázezer halott nevében
Dörömböl e süket világra
S míg rettentően szétkiáltja
Egy jobb jövendő szent jogát:
Ó, hinni kell, hogy majd e hangon,
Mint jajveszékre félrevert harangon,
Az Isten lelke harsog át!

E megmohácsolt ég alatt
Nekünk nincs már, csak egy utunk:
Megfújva minden trombitát
Szétzúzni azt a zord falat,
Hogy rádöbbenjen a világ:
Ha kell, így is tudunk!

S ha térdig csonkolunk
s ha minden körmünk tövig elkopik:
Kövön át, falon át,
Sírhalmokon át, –
Ó, hinni kell, hogy eljutunk
Az ősi szent határokig!

Míg álmainkba révülünk,
Reményt kérődző magyarok, –
Halálfolyó zúg körülünk
S fekete árral hömpölyögve,
Omlasztva ront az ős rögökre
S mindközelebbre kanyarog…
És mégis, mégis, – hinni kell,
A nagy csodát is hinni kell még, –
De amikor a szörnyű nemlét
Már a fejünkön csapkod át:
Nem égrenéző szemmel állni,
Nem várni, várni, egyre várni, –
Csinálni kell a nagy magyar csodát!