Ölvedi László: Favágónak szegődtem
Favágónak szegődtem én is,
Az élet nagy őserdejébe
Csapásom alatt hull a szálfa,
Egyre kérdem: mikor lesz vége?
Törtem, vágtam folyton előre,
Csak előre ifjú hévvel.
Döntő hitem, vak önbizalmam
Ingó lidérclángja vezérel.
Néha-néha madárdal hívott
És árnyas tölgyek terebélye.
Vad méz,eper és gyönge harmat,
Ezüst forrás lelkem sebére.
Haldokló, bíbor alkonyatkor
Megzendült minden halk fenyőtoboz.
Holdas úton az erdő lelke járt,
Kezében pengő, dús aranykoboz.
Robogtak szótlan, hideg árnyak,
Néma, fekete paripákon.
Rámnéztek, hívtak, meg-megálltak
És elsuhogtak, mint az álom.
Mentem tovább; piros lobogót
Bontott a hajnal nem sokára.
S szólt: az Élet örök lázadás,
Gyújt – és kialszik éjszakára.