Merényi Gyula: A halál alléja
Sóhajba múló sötét fasor.
Végtelenebb a bénaszemnél.
Fölé a szomorú ősz hajol.
S tegnapi szívem ki tudja hol.
Csak ülök halkan, elveszetten,
Sápadt vándor, messziről jövő,
Volt alkonyat még bennem sajog
S hívnak hűvös holnap-sóhajok.
Furcsa ez a hiába-séta
Magános és sötét fasorban,
De üldögélni s ámulni jó
S szép a csend, az ősz, a messzi hó.
Ez talán a halál alléja
és én csak megpihenek olykor,
Ha bánatában elfáradok,
Csak embernyi életek a padok.
Ha kél a szél és megdidergek,
Felettem a rejtelmes fasor
Feketén zúgat ezer sohát
S halkan menni, menni kell tovább…