Gavallér János: Fűszál

Hányan jöttek, hányan tapostak nyakamra,
nem jajgattam, nem nyafogtam,
meghajoltam alázattal, ez a sorsom,
anyám mondta: Ember vagyok!
Hányan jönnek, hányan taposnak nyakamra,
nem jajgatok, nem nyafogok,
meghajolok alázattal, ez a sorsom,
igen, tudom: Ember vagyok!
Gerinc-testem, hányszor hányan összetörték,
hányszor hányan zúztak-törtek,
életemre, hányszor hányan raktak béklyót,
köztük mégis megmaradtam,
Isten türelmével tűrtem, tűrtem, tűrtem:
S győztesek kezében testem
csonka darabjaiból ömlött a vérem,
bosszút, Isten, sose kértem.

Azt mondta anyám, s tudom, hogy ember vagyok,
oka van, ha Isten hagyott
vergődni a sárban, mocsokban, gyenge volt
hitem, s látszat, hogy elhagyott,
- árulók csörgetik a harminc ezüstöt-,
zsírral kenték ki az üstöt,
állatok eledelével tömték lelkem,
s mint sorsára hagyott gyermek,
csak szeretni akartam, szeretni, anyám,
s bosszút kiált a gyilkos világ!
Valahányszor, ha keresztre feszítenek,
megaláznak, bárkit, lelkem
sír, bennem remegnek a sejtek, Istenem,
sejtelmük sincs, hogy mit tesznek:
Bocsásd meg nékik és büntesd csak az embert,
a lélekkel születettet!
Istenem, büntess csak engem, büntesd csak azt,
ki tudja, hogy mit cselekszik!

Leborulok a vonuló vihar előtt,
kérkedőkbe csap a ménkű,
gyökértelen hősöket sodor el az ár,
nem vágyok többre, mint kaszált
fűszál; dúsabb harmatos legelő leszek:
Ember, vérző gyökerekkel!

                                                          2011. 06. 14.